Dérer miniszter úr válasza a ruszinszkói tanítóképző ügyében beadott interpellációmra fölötte érdekes: "Az užhorodi mindkét nembeli állami tanitóképző in ézet hallgatói magyar tannyelvü iskolákban való tanitáshoz megkívánt képesítést nyerhetnek és az ilyen szabályszerüen approbált tanítók egész sora hagyja el évenként az intézetet". Ez ruszin tanítóképző. Tehát itt a kimondottan ruszin diákból lehet magyar iskolákban tanító. De görögkatholikus magyar gyermek nem járhat magyar iskolába. Ebben a tekintetben jóval hátrább vagyunk Romániánál, ahol a Legfelsőbb közigazgatási bíróság kimondta, hogy minden szülő szabadon döntheti el, hogy milyen iskolába járatja gyermekét. Én pedig hiába kérem a csehszlovák népszámlálás szerint is magyar többségü községekben - Mátyfalva, Karácsfalva, Farkasfalva, Tiszaujhely és Batár - a magyar iskola felállítását. (Posl. dr Jabloniczky: Ez a demokrácia!) Nem demokrácia ez, hanem bunkokrácia.

Polgári iskolák felállítását az 1919. évi 189. számu törvény teszi lehetővé, de ennek végrehajtási utasítása még nem jelent meg és hatálya Szlovenszkóra és Ruszinszkóra nem terjed ki. Szlovenszkón öt polgári iskolával kevesebb van, mint kellene lennie és Ruszinszkón is hasonló az arány. Szöllősön, ahol 400 magyar iskolaköteles gyermek van, hiába sürgettem a magyar polgári iskola felállítását, pedig azt a szülők is kérték. Ezidén szüntették meg Kassán az evangélikus egyházközség polgári iskoláját is. Szóval, a demokrácia nem előre, hanem hátra visz bennünket az iskoláztatás terén. Ugyanez az eset az elemi iskoláztatás terén is, ahol 758 iskolából Szlovenszkón már csak 732 van, vagyis 26 elveszett. A népszámlálás egyenesen ilyen célokkal sülylyesztette le a magyarságot. De még azt is megtiltják, hogy az iskolán kívül tanuljanak a magyar gyermekek. A pozsonyi Toldy-kör látogatását, jóllehet a kör alapszabályok alapján működik, amelyeket a hatóságok jóváhagyták, a hatóságok megtiltották.

A falvak kulturházait, amelyek sokszor a könyvtáraknak is helyet adnak, teljesen a saját erejükből kell a falvak lakosainak felépíteniök, mert állami segítséget nem kapnak. Magyar könyvtárkezelői tanfolyamot nem tartottak és így a magyar könyvtárakat sok esetben olyanok kezelik, akik a magyar irodalmat egyáltalában nem ismerik. A falusi magyar könyvtárakra sokszor igen drág.a, albumalaku cseh nyelvü könyveket erőszakoltak és ezzel megbénították hosszu időre magyar könyvek vásárlását. Ez nem szükséglet, ez üzlet, visszaélés.

A magyarországi kulturtermékek kitiltása ellen ujból fel kell emelni tiltakozó szavunkat annál is inkább, mert teljesen lehetetlen, hogy egy kulturállamamban a kö eket kizárják és a tanulás és kiképzés elé szabjanak korlátokat. Alapy dr. tartományűlési képviselő nagyszerüen mutatta be konkrét példákban azt, hogy milyen magyar könyveket dobtak szellemi máglyára és zártak el előlünk. Egyetlen kivétel a szociáldemokrata "Népszava". Ez zel klasszifikálta a demokratikus kormányzat, hogy milyen szellemü termékeket szánt nekünk. Ebből egyebet, mint demagogiát nem tanulunk. Ha ez a cél, úgy ezt fogjuk tanulni, ha a demokratikus kormányzatnak komoly érvek nem kellenek.

Így dolgozik a népművelődési minisztérium Masaryk elnök fennkölt szellemében. Ilyen középkori spanyolcs izmába akarja czorítani a magyar művelődést. Olyan is lesz az eredménye. Ez cs ak azt igazolja, hogy kis horizontu emberek irányítják itt a népmüvelődést, mert külömben nem tiltanának ki komoly szakkönyveket.

A magyar színügyre még morzsákat sem adnak, de az azután már izlés dolga, hogy régi magyar alapítványokat elvonnak a magyarságtól. Van aki megtudja ezt tenni, van, aki nem. Ha igaz az, hogy Magyarországot azért darabolták fel, mert nem adta meg nemzetiségeinek azt, ami őket törvény szerint megillette, akkor miért nem tanulnak most belőle?

Régen kérem és sürgetem a nagyszöllősi tartományi kórház sebészeti p avillonjának modern felépítését. Tudom, hogy ez elsősorban tartományi feladat, de egy ilyen nagyszabásu munkát sürgősen a tartomány alig képes megoldani és ezért kívánatos volna az állami segítség, mint az Beregszászon és Munkácson történt. Lehetetlen dosog az, hogy a Szöllőstől 150 kilométerre fekvő Kőrösmezőig nincs egyetlenegy hely sem, ahol komoly operációt végre lehetne hajtani. Eddig Mármarosszigeten volt egy nagy kórház, amely nagy területet el tudott látni, de ma nincs. Ez a 70-80 kilométer széles és 150 kilométer hosszu s áv teljesen nélkülöz egy sebészeti pavillont. Dr Veselý beregszászzi kórházigazgató és a Vörös kereszt ruszinszkói igazgatója szintén sürgetik a kórházak felállítását. Dr Veselý kijelentése szerint Ruszinszkóban 1100 ágy kellene, hogy az egészségügy normális ellátást kapjon. Én csak egy sebészeti pavillont kérek oda, ahol évente ezernél több beteget operálnak és ezt sem hallgatják meg az egészségügy vezetői. Lehetetlen, hogy egy kórházban, mint Szöllősön, 2-3 ember feküdjék egy ágyban.

Ruszinszkó tele van szebbnél szebb helyekkel, ahol üdülőket, szanatóriumokat lehetne felállíítani. E téren azozonban alig történik valami, pedig ezen a szegény kis országon építkezésekkel, közmunkákkal és mindenféle munkaalkalmakkal kellene segíteni, hogy az erdőkben beállott csendet megszüntesse a kormányzat.

Dr Czech közmunkaügyi miniszter hangoztatja a beruházások szükségességét. Ez csak helyeselhető, főleg Ruszinszkóban, mert itt hihetetlen a nyomor. Főleg az utak államosítása, vasutak építése válik most igazán aktuálissá, amikor Lengyelország, - úgylátszik - nem lesz többé a köztársaság barátja. Most válik különösen aktuálissá az Ungvár-Munkács-Huszt, esetleg Szöllős és Királyháza vonal építése, mert ez utóbbi esetben Románia felé kettős kapcs olat volna. Az utak kiépítése is kívánatos volna, hiszen csak egyetlen rendes és jókarban tartott állami útunk van, az, amely Ungvár-Kőrösmező között húzódik. De itt is hiányzanak hidak, amelyeket évek óta sürgetek. Így Szöllős és Técső között három híd hiányzik; többek között a Buština melletti ominózus betonhíd. Mit sem ér egy ilyen szép út azonban, ha egyes helyeken az autók a 60-70 kilométeres sebességet kénytelenek hirtelen 5 kilométerre lefékezni. E nyáron is ez volt az eset a motórversenyeken. Ebből a hosszanti útból kellene kiépíteni az utakat a határ felé.

Hangsúlyozom, hogy sürgősen pótolni kell a famanipuláció k imaradás át, mert - Hodža miniszter úr is megjegyezte - a magyar fakonjunkturának csak 15 százaléka a mai forgalom. Ruszinszkó a kitermelt fán ak csak egytizedét használja, a többit exportálta. Hogy mit jelent a fa, azt bizonyítja szinte felsorolhatatlan sokoldalu felhasználása. A mezőgazdaságban eszközök, szerszámok, a szőllőmüvelésben karók, hordók, a dohány termelésnél pajták, az építkezésben a tetőtől a parkettig, padlóig, ajtók, ablakokon át sokféle a felhasználása. A vasutnak talpfákra, a póstánsk távíró-, telefonpóznákra, a villanyvilágításnak hasonlóképen. A papir és celluloze gyártása, v lamint a k émiai ipar sok-sok terméke kerül ki a fából.

Ruszinszkóban nagyon kevés a beruházás. Szöllős lakosait például súlyos csalódás érte. Deputáció járt az igazságügyminiszster úrnál és kérte a járásbíróság felépítését, mert az olyan állapotban van, hogy az a csehszlovák igazságszolg.áltatás szégyene. Sötét, ódon, piszkos helyiségek ezek, amelyek nem is tarthatók tisztán, mert minden rossz, ócska és rozozoga. A bírák néha egymást sem értik, mert egy szobában egy és ugyanazon időben két tárgyalás in van. Gregor kassai Felsőbíró elnök urat - úgy tudom - felkérték, hogy támogassa kérésöket és fényképeket is mellékeltek a rettenetes odukról. A járásbíróság építése már a háboru előtt el volt döntve, telket a község adott, de a háboru miatt nem készült el. A prevrat óta még mindig nem került rá a sor.

Nagyon kérem dr Czech miniszter urat, hogy a közmunkákat már kora tavasszal kezdesse meg Ruszinszkón, mert a tél kemény és a nyomor igen nagy lesz. Utak építése, folyók, szabályozása elkerülhetetlenül szükséges, mert a ruszinszkói folyók most csaknem minden évben kiáradnak. Mintha dühösek volnának azért, hogy Csehországban majdnem minden kis patak szabályozva van és velük senki sem törődik. Egyszér a tiszaujlaki árvíznél is borzalmasabb katasztrófa fogja rádöbbenteni a prágai urakat, hogy mit tudnak a ruszinszkói folyók.

Ugyancsak évek óta sugják, mondják, kiáltják, ordítják panaszaikat a kisiparosok és kiskereskedők az ipartársulatok és iparkamarák utján, de senkisem törődik velük. Most először történt, hogy Dostálek miniszter úr, akiben sok a jóakarat, törődik velük. A jövő évi költségvetésbe egy millió koronát vett fel a kereskedelemügyi miniszter úr a nyomorgó iparosok megsegítésére, de ez az összeg igen csekély a nagymérvü bajhoz képest. Én helyesnek tartom, hogy a mnunkanélküliséget istápolják. De ha azokra száz milliókat költenek, akkor legalább 10 milli.ókat kellene költeni a kisiparosokkkra, akik éppen olyan kétségbeejtő helyzetben vannak, mint amazok és akiket érthetetlen okokból mostohagyermekként kezelt mindig a kormányzat.

Okos politikával ujból fel kellene lendíteni az építkezést, mert az 20 különféle iparágnak adna kenyeret. És meg kellene szorítani, hogy Baťa cipőmühelyeket és Nehera minden kis városban ruharuhaüzleteket nyisson, mert ez a két nagy hal mohó étvágyában sok kis halat eszik. Mint a harcsa iszapban, úgy ülnek ők minden városban fényes boltjaikban és reggel, délben és este megesznek egy-egy kisiparost vagy kiskereskedőt. A végén már csak ők ketten fognak maradni az egész csehszlovák piacon.

A cipésziparosok különösen Baťa és hasonló vállalatok miatt mentek tönkre. Mindenfelé sok iparos adja vissza iparigazolványát. Igy a zólyomi járásban 1925 óta 429 tönkrement iparos és kereskedő adta vissza iparigazolványát. A nyitrai járásban a folyó évben 74, a verebélyiben 8, az aranyosmarótiban 13, a komáromiban 37 ipar szünt meg. Szükséges volna, hogy a kormány nyilvántartsa ezeket az adatokat és segítséget nyujtson a tönkrement iparosoknak.

Az önkormányzati testületek adóssásságát 12 milliárdra becsülik és erre a célra 2.5 milliárdos alapot teremtenek egy hosszu lejáratu 40 éves törlesztéssel. Igen kevés ez ott, ahol 12 milliárdra volna szükség.

Itt hívom fel a belügyminiszter úr figyelmét a munkácsi városi tisztviselőkre, akik közül mintegy 19 elbocsátásáról van szó, mert allítólag nem tették le az államnyelvből a vizsgát. A ruszin nyelvböl vizsgáztak az illetők, régi tisztviselők, akik perelni fogják a várost és súlyos terhet fognak a városra zúdítani. Ez különösen Munkács esetében naggyon súlyos, mert Munkács, amely békében kölcsönöket adott más városoknak, pl. Nyiregyházának, ma az adósságok tengerében fuldoklik.

Tőlünk mindig loyalitást kívánnak. Azok is vagyunk, de annyi jogunk mindig kell, hogy legyen, hogy a velünk szemben gyakorolt kiáltó igazságtalanságok orvoslását kérjük. Ha csak egyetlenegy sérelmünk, az állampolgárság kezelése volna, akkor is elegendő volna, hogy itt a magyarság ne tudjon megnyugodni és elkesered ésének hangot adjon, amikor a kormányzat úgy kezeli az állampolgárság nélkülieket, mint az erdő vadjait. Hallatlan dolog az, demokrata uraim, hogy valaki itt lakjék 50-60, sőt 70-80 éve is, itt született és egy elavult törvény alapján azt mondják, hogy nincs állampolgársága. Egy tanulónak, aki itt született, tartózkodási engedélyt kell kérnie. Egy elmebeteget, aki itt született, kitettek az elmegyógyintézetből, mert nincs állampolgársága. Egy napszámos, aki 30-40 esztendeje itt lakik és a háboruban csaknem elvesztette szemevilágát, rokkantdíját elvesztette, mert nincs állampolgársága.

Békéről, konszolidációról beszélnek az urak. Hát lehet ott béke és konszolidáció, ha valakire egyszerüen rá lehet fogni, hogy nincs államan polg.árságod és ezen a címen elveszik kenyerét.

A legnagyobb mértékben az állam éedekében való, hogy a pénzügyek kezelése és ellenőrzése a legszigorubban történjék. A számviteli ellenőrzésre vonatkozó törvények közel száz évesek és így elavultak. Ezzel kapcsolatban már többs zör tettem javaslatot az állami Legfelsőbb számvitel megreformálására. Most ujból beterjesztem ez ügyben a következő javaslatomat és kérdem:

"Tette-e már a Legfelsőbb állami számvevőszék egy "törvényben gyökerező" számviteli és közvagyonkezelés ellenőrzésére vonatkozó javaslatot a kormánynak és amennyiben tett, miért nem került az a Ház asztalára? Amennyiben pedig ez nem történt meg, indít ványozom, hogy hivassék fel a legrövidebb időn belül az állami számvevőszék, hogy ilyen javaslatot terjesszen elő és az igazgatóható ságok minden vagyonkezelés ellenőrzését kor látozó intézkedése akadályoztassék meg." "A törvényjavaslat, amely írányadóul szol gál majd az állami, országos, járási, városi, községi és minden közvagyont kezelő intézménynek és testületnek, a következőket kell, hogy magában foglalja: 1. a költségvetési részt, 2. a költségvetés végrehajtására vonatkozó részt, 3. a vagyonkezelési és írányelvi reszt, 4. a pénztárvizsgálati reszt, 5. a számvevőszékek szolgálata és tisztviselők pr.agmatikai részét. Ezen résznek keretén belül biztosítandó az ellenőrző tisztviselő teljes függetlensége az intézkedő tisztviselőktől és végül 6. a számadási perrendtartási részt."

Minthogy súlyos panaszaink fajunk gazdaságiági és kulturális életének és fennmararadásának alappilléreire vonatkoznak, súlyosak és komolyak, a költségvetést klubom nevében nem szavazhatom meg. (Potlesk.)

Hohes Haus! Das Kapitel soziale Fürsorge ist im Jahresvoranschlag immer von hoher Bedeutung. Niemals aber war diese Bedeutung so überragend wie in diesem Herbst, am Beginn des 6. Krisenwinters. Seit Ende 1929 steht unser gesamtes soziales, wirtschaftliches und politisches Leben im Zeichen der Krise, einer Krise, wie sie der von Krisen ständig geschüttelte Kapitalismus niemals mitgemacht hat. Alles ist seit diesen 5 Jahren verhängnisvoll eingeschrumpft: Trotz Rationalisierung die Erzeugung der Waren, trotz Massenhunger an Waren auch der Konsum und entsprechend auch der Umsatz und jede Einzelne dieser Erscheinungen ist ein Symptom des Zerfalles, von dem wir nicht wissen, ob es sich auch diesmal um eine der normalen Krisen oder um etwas anderes handelt, um eine tödliche Erkrankung des Organismus der Weltwirtschaft.

Hohes Haus! Wir leiden so schwer, wir mühen so vergebens uns ab, aus dieser Krise herauszukommen, weil die Entwicklung der Maschinentechnik, weil aber auch der geistige Stand des Proletariats in krassen Gegensatz getreten ist zum kapitalistischen System, zum System des Privatbesitzes an Produktionsmittel. Ist es nicht ein krasser Gegensatz, wenn wir auf der einen Seite sehen eine Überfülle von Gold und Kapital und auf der anderen Seite einen würgenden Kapitalsmangel, wenn wir auf der einen Seite sehen Lager überfüllt mit Waren aller Art, wenn wir Jahr für Jahr hören, daß auf den weiten Feldern Kaliforniens die Baumwollernte und die Getreideernte zum großen Teil verbrannnt wird, wenn wir Jahr für Jahr hören, daß man in Südamerika ganze Schiffsladungen von Kaffee in das Meer versenkt, und wenn wir auf der anderen Seite unzählige Menschen sehen, die diese Waren so furchtbar notwendig brauchen würden, sie aber nicht kaufen können, weil sie kein Geld dazu haben, weil sie nicht mehr konsumfähig sind, wenn wir auf derselben Seite sehen - und das ist die Tragödie unserer Zeit - Kinder, die gesundheitlich und moralisch verfallen. Ich wünschte nur, Sie könnten die Statistik nachlesen und hören, was unsere Lehrer sagen, wie viele Kinder ohne Frühstück in die Schule kommen und wieviele Kinder ohne Nachtmahl zu Bett gehen müssen und wie viele KinKinder keine Unterwäsche mehr haben. Ich wünschte nur, Sie könnten von unseren Ärzten hören, wie heute die Kinder in unserem Kreisgebiet so geschwächt sind, daß bei der letzten Diphterieepidemie auch die Diphterieinjektionen auf die geschwächten Körper keine Wirkung mehr ausüben konnten.

Was diese Krise so eigenartig macht, ist ihr ungeheuerer geographischer Umfang; alle Länder der Erde sind von ihr erfaßt, die Industrieländer Mittel- und Westeuropas, Nordamerikas, Japans, ebenso wie die großen Rohstoffmagazine der Welt, also Osteuropa, Südamerika und Australien, die Siegerstaaten genau so wie die besiegten Staaten, die Industriestaaten genau so wie die Agrarstaaten, wenn auch gradweise unterschieden den Staaten nach, innerhalb der Staaten den einzelnen Gebieten nach. Wir hörten im Budgetausschuß das Exposé des Herrn Ministers Dr. Meissner, der in dankenswerter Weise aufgezeigt hat, wie sich das Arbeitslosenproblem in der Čechoslovakischen Republik auswirkt, wie die Arbeitslosigkeit in den Gebieten dieses Landes gegliedert ist. Wir haben nach den Ausführungen des Herrn Ministers einen einzigen politischen Bezirk, wo die Arbeitslosigkeit mehr als 30% beträgt, und das ist der Bezirk Graslitz, meine engere Heimat. Wir haben 12 Bezirke mit einer Arbeitslosigkeit zwischen 20 und 30%, 14 zwischen 15 und 20%, 20 zwischen 12 und 15%, 12 zwischen 10 und 12%, 15 zwischen 8 und 10%, 15 zwischen 6 und 8%, 18 zwischen 5 und 6% und nur 118 Bezirke, wo die Arbeitslosigkeit kleiner ist als 5%. Nach den sehr klaren Darstellung des Herrn Mini sters schaut geographisch gegliedert die Arbeitslosigkeit in der Čechoslovakei so aus: Den größten Prozentsatz weist der Bezirk Graslitz mit 36˙1% aus, dann kommt Sternberg mit einer Arbeitslosigkeit von 30%, Rumburg mit 29˙1%, Neudeck mit 25.4%, Friedland mit einer Arbeitslosigkeit von 23.4%, Freudenthal mit einer Arbeitslosigkeit von 22.7 %, Elbogen mit 21.4% und Karlsbad mit einer Arbeitslosigkeit von 21.3 %. Das sind die stärksten perzentuellen Anteile und wenn wir diese Namen durchstudieren, finden wir bestätigt, was wir ja schon immer wußten, daß die Arbeitslosigkeit in den deutschen Randgebieten der Republik doppelt und dreifach wütet. (Posl. de Witte: . . . und doppelt und dreimal so alt ist!) Nie wurde uns diese Tatsache so klar, wie am 24. Oktober, da wir in sechs Riesenversammlungen die Menschen aufriefen für Arbeit, Freiheit und Demokratie zu demonstrieren und nahezu 100.000 Menschen kamen, aus allen Elendsgebieten, zu Fuß kamen sie gewandert, viele Stunden lang auf ihren letzten Sohlen sind sie gegangen, und in den Taschen hatten sie vielfach nichts als ein paar Stückchen trockenes Brot als Wegzehrung für den ganzen Tag. Welch eine Opferwilligkeit, welch eine Treue, welch eine Siegeszuversicht, welch ein Stolz, welch eine Würde inmitten einer niedergehenden Zeit! Wer diesen Versammlungen beigewohnt hat, steht heute noch unter diesem gewaltigen Eindruck.

Aber wir haben dort auch noch einen anderen Eindruck gewonnen: wie jämmerlich schlecht und blaß, wie dünn diese Menschen heute ausschauen, wie schlecht diese Menschen gekleidet sind, so dicht aneinanderge drängt ist das uns noch nie zum Bewußtsein gekommen, und da war kein großer Unterschied zwischen den Arbeitslosen und den Kurzarbeitern und den Menschen, die noch in Arbeit stehen. Wie steht denn das Glück der Menschen aus, die heute noch in Arbeit stehen? Wir haben keine staatliche Lohnstatistik und müssen uns auf die Lohnstatistiken der Zentralsozialversicherungsanstalt verlassen, die sie herstellt in ihren 10 verschiedenen Lohnklassen, und natürlich nur jene in ihren Bereich zieht, die sozialversichert sind.

Wie schaut nun diese Lohnstatistik aus? In die erste Lohnklasse, in der der höchste Tageslohn 6 Kč beträgt, was also wöchentlich 36 Kč bedeutet, gehören 10˙6% aller Arbeiter, d. h. mehr als ein Zehntel aller Arbeiter, die noch in Beschäftigung stehen, verdienen höchstens 36 Kč wöchentlich. In der ersten und zweiten Klasse zusammen sind 32.69 % der Arbeiter versichert. Ein Drittel aller Arbeiter verdient also höchstens 60 Kč wöchentlich. (Předsednictví převzal místopředseda Stivín.) In den ersten drei Lohnklassen sind 49.64 % der Arbeiter, die Hälfte also aller Arbeiter verdient höchstens 84 Kč wöchentlich. In den ersten vier Lohnklassen sind 62˙93% der Arbeiter, zwei Drittel aller Arbeiter verdienen höchstens 108 Kč wöchentlich und nur ein Drittel verdient mehr. Das sind die Lebensverhältnisse der Arbeiterschaft in der Čechoslovakei.

Dabei aber sind auch die in Beschäftigung stehenden Arbeiter bedroht von allen Seiten, bedroht noch heute durch die Auswirkungen des Krieges, durch den mangelhaften Verkehr über die Grenze - der Warenverkehr ist heute nahezu zur Unmögli hkeit gemacht bedroht durch die Stillegung der Betriebe. Von der Stillegung der Eisenwerke von Rothau und Schindelwald bis zu der heute drohenden Stillegung der Spiegelfabrik in Holleischen ist ein langer Weg, der geht über viele sogenannte Fabriksleichen, über unerhörte menschliche Schicksale hinweg. Wenn ich Sie daran erinnere, was die Stille gung z. B. der Eisenwerke in Rothau undnd Schindelwald für diese Tausende von qualifizierten, intelligenten, fleißigen Menschen bedeutet hat, daß sie und ihre Familien fö rmlich dazu verurteilt sind, zu einem riesen Bettelhaufen
herabzusinken, dann wissen Sie, was für die Arbeiterschaft die Stillegung von Fabriken bedeutet. (Posl. Müller: Das ist die deutsche Volksgemeinschaft!) Dort hat sie sich in klarstem Lichte gezeigt!

Aber der deutsche Arbeiter ist auch bedroht in seinem Arbeitsplatz vom wirtschaftlichen Nationalismus, von anonymen, čechisch-nationalistisch wirkenden Körperschaften, und dieses Wirken erregt in unseren Gebieten eine ungeheure Bitterkeit und Verzweiflung. Auf der anderen Seite sind diese Arbeiter bedroht von dem deutschen nationalistischen Betriebsterror, von den Henlein-Fabrikanten, von den Henlein-Direktoren, von den Henlein-Beamten, die einen ungeheuern Druck auf die Arbeiterschaft ausüben.

Der Arbeiter ist aber auch bedroht, trotzdem die Wirtschaft darniederliegt, von dem Vortreiben der Rationalisierung. Aber die Rationalisierung schleudert nicht nur eine Unzahl von Menschen aus dem Produktionsprozeß heraus, sie schädigt auch aufs Schärfste die Gesundheit jener Menschen, die in der Arbeit verblieben sind. Wissenschaftler, Ingenieure, Gelehrte haben den ganzen Wirtschaftsvorgang, haben jedes Arbeitsdetail mit den exaktesten Mitteln der Wissenschaft studiert und neue Methoden und Arbeitsverhältnisse geschaffen, die den arbeitenden Menschen auf das Allerschärfste berühren. Seit Einführung der Maschinen ist die Arbeit Teilarbeit geworden, aber niemals in einem solchen Maße geistlose, öde Teilarbeit, wie heute in der Zeit der Rationalisierung. Die Freude am Arbeitsprodukt fehlt ganz und gar. Ständige Beschäftigung am laufenden Band nützt das Nervensystem außerordentlich rasch ab, weil immer dieselben Nerven- Endorgane, immer dieselben Muskelpartien in Anspruch genommen werden. Das Antreibesystem verstärkt noch die schädigende Wirkung des laufenden Bandes. Man sagt manchmal, daß gerade die Monotonie, die dieser Arbeit innewohnt, von den arbeitenden Menschen angenehm empfunden wird. Aber die Arbeiter sagen uns etwas ganz anderes. Sie sagen uns, daß die Monotonie der Arbeit ihnen lediglich Zeit läßt, an irgendetwas anderes zu denken. Und an was denken sie? Haben sie denn an erfreuliche Dinge zu denken? Haben sie denn nicht an die häusliche Schlamamastik zu denken, vielleicht an die Familienmitglieder, die zu Hause arbeitslos sind, oder - wenn es Frauen sind - vielleicht an die Kinder, die der Straße überlassen sind? Und gerade dieser Zweispalt von Tun und Denken ist es, der, von der medizinischen Wissenschaft nachg.ewiesen, auf die Dauer geradezu zermürbend wirkt. Darum ist die wichtigste Forderung, die wir heute erheben, und zwar nicht nur aus arbeitsmarktpolitischen Gründen, und zwar nicht nur im Interesse der Arbeitslosen, sondern auch im Interesse der Arbeitenden, die Forderung, die wir vor allen anderen in den Vordergrund stellen: heraus endlich mit der 40stündigen Arbeitswoche!

Es ist außerordentlich zu bedauern, daß anläßlich der Arbeitskonferenz in Genf dieser Antrag gefallen ist, durch die Engstirnigkeit, durch die Kleingeistigkeit, durch einen kurzsichtigen Egoismus der Unternehmervertreter, und wir haben dieselben Töne in der letzten Woche im Budgetausschuß gehört, als der Herr Koll. Wokurek sich mit fast denselben Argumenten gegen diese unsere Forderung wandte. Es ist nicht überall so wie bei uns. In Amerika drüben hat Präsident Roosevelt legislatorisch erreicht, daß vom 1. Dezember d. J., also vom nächsten Samstag an, die wichtigsten Industriezweige Amerikas, die Baumwollindustrie und die Bekleidungsindustrie, nicht die vierzigstündige, sondern die 36stündige Arbeitszeit einzuführen haben, und zwar bei Beibehaltung der alten Lohnhöhe. Präsident Roosevelt ist kein Fantast, ist kein Romantiker, ist kein sentimentaler Mensch und die Amerikaner im allgemeinen sind keine sentimentalen Menschen, das sind sehr gute Geschäftsleute, das sind klare Denker, das sind Politiker. Das müßte unseren Herrschaften doch auch ein wenig zu denken geben. Nicht nur wir, sondern eine neutrale Körperschaft, eine wissenschaftliche Institution, die čechoslovakische technographische Gesellschaft in Prag, ein Forschungsinstitut, hat nach einer der eingehendsten Untersuchungen dieses Problems klargestellt, daß die Einführung der vierzigstündigen Arbeitszeit schon längst überholt ist und daß sie zweckvoll nur durchgeführt werden könne bei Beibehaltung der alten Lohnhöhe. Ich konstatiere hier mit Genugtuung und Dank, daß sich sowohl Herr Minister Dr. Czech als auch der Herr Minister Dr. Meissner in ihrem Wirkungskreise um die Durchführung dieser unserer wichtigsten Forderung bemühen und wir werden nicht ruhen und nicht rasten, bis endlich diese wichtige Forderung, die Einführung der vierzigstündigen Arbeitswoche, auch bei uns durchgeführt wird.

Es ist ein Zeichen der schweren Zeit, in der wir leben, daß nun in manchen Ländern und Gebieten und von manchen Menschen die Forderung erhoben wird - unter dem Schlagwort "Doppelverdiener" -, ein Arbeitsverbot für verheiratete Frauen zu erlassen. Wenn dieser Wunsch Erfüllung fände, dann wäre die Folge lediglich die, daß das berufliche Bildungsniveau der Frauen sehr rasch und sehr entschieden sinken müßte. Denn welche Eltern würden sich für der hin noch entschließen, ihrer Tochter eine kostspielige Erziehung angedeihen zu lassen, wenn die Auswirkung dieser Erziehung eine so kurzbegrenzte wäre! Wenn die verheirateten Frauen aus den staatlichen Ämtern, aus den Schulen, aus den Fabriken entfernt würden, dann müßten sie zwangsläufig in die unkontrollierte Arbeit, in die Heimarbeit abwandern und müßten dort die allgemeine Not noch weiter verstärken. Die gewünschte Wirkung aber würde ausbleiben. Der Arbeitsmarkt würde kaum entlastet werden. Ich will Ihnen das an Hand von Zahlen aufzeigen. Vor mir liegt eine Statistik über die Berufszählung in Deutschland aus dem Jahre 1927. Nach dieser Zählung gab es damals in Deutschland 4 Millionen Arbeitslose. Zur selben Zeit gab es in Deutschland 3,645.000 beschäftigte Ehefrauen - zwei Zahlen, die einen verlocken könnten zu glauben, daß es doch naheliegend sei, das Wohlleben der Doppelverdiener abzubauen und das Elend der Arbeitslosen dadurch zu vermindern. Wenn wir aber diese Zahlen ein wenig genauer betrachten, ergibt sich für uns ein ganz anderes Bild. Von diesen ungefähr 4 Millionen arbeitender Ehefrauen war weitaus die größere Hälfte in der Land- und Forstwirtschaft beschäftigt, nämlich 2,368.000; 386.000 waren Mithelfende ihrer Männer, 277.000 waren selbständig. Sie alle kommen für unser Problem nicht in Frage, aber es bleibt noch immer eine große Anzahl jener Frauen, die im Lohnverhältnis stehen, die also anscheinend auswechselbar wären. Aber von diesen sind 44.000 in häuslichen Diensten beschäftigt, also in einer Arbeit, die wegen der ihr innewohnenden Unfreiheit von Männern niemals verlangt worden ist, die Mehrzahl des Restes aber ist in der Textilindustrie beschäftigt, in der alten Domäne der Frauenarbeit, nämlich 289.000. Der Rest, der bleibt, ist so minimal, daß er für die Lösung dieser Frage überhaupt nicht in Betracht kommt. Es wäre ein Schlag ins Wasser und würde doch unerhört verbitternd wirken. Es sind Versuche vom Staate mit legislativen Vorschlägen gemacht worden, diesem schweren Problem an den Leib zu rücken. Sie sind alle gescheitert an der Kompliziertheit und an der Unmöglichkeit, die Fälle, von denen jeder ganz anders liegt, unter einen Hut zu bringen. Nein, mit aussichtslosen Mätzchen können wir den brüchig gewordenen Spätkapitalismus nicht heilen, nicht der Staat gegen die arbeitenden Ehefrauen, nicht Mann gegen Frau, sondern Staat, Mann und Frau für fortschrittliche Lösungen und die heißen: Einführung der vierzigstündigen Arbeitswoche und Herabsetzung des Rentenalters von 65 auf 60 Jahre und inmitten all dessen im Vordergrund aller dieser Forderungen endlich die Einführung der obligatorischen Arbeitsvermittlung.