Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

Tisztelt képviselőház! Hosszas hallgatás után végre a ház asztalán fekszik egy javáslat, amely hivatva volna a dolgozó középosztály tisztességes megélhetését biztos alapra fektetni. Tekintettel arra, hogy a kormány e fontos javaslat benyu jtását oly sokáig halogatta, meg voltunk róla győződve, hogy végérvényesen és a mai körülményeknek megfelelően, osztály, nemzetiségi és felekezeti külömbség nélkül óhajtja rendezni az állam szellemi munkásainak helyzetét. Ha azonban a javaslatot kezünkbe vesszük, éppen az ellenkezőjéről győződünk meg, mivel az oly sokat hirdetett humanista és demokratikus elvek ismét kátyuba jutottak.

Fedor Miklós képviselőtá rsam a tisztviselő javaslathoz pártunk nevében általánosságban már hozzászólott és kifejtette pártunk álláspontját; én csak a tanitójavaslathoz akarok hozzászólni és evvel kapcsolatban leszögezni a felekezeti, illetőleg nem állami tanitókat ért sérelmeket és egyben követelni ezeknek a tanitóknak az állami tanitókkal való egyenjogosítását minden téren. (Posl. dr Kubiš: Meg lesz!)

Az elöttünk fekvő javaslatban első sorban törölni kívánjuk az 1. § 2. bekezdését és ehelyett pótolni ezt a kitételt: "Ez a törvény vonatkozik a szlovenszkói és ruszinszkói köz ségi és felekezeti tanitókra is teljes egészében." A javaslatban ugyanis, a legnagyobb kulturális szégyenre, mellőzték a községi és felekezeti tanitókat és így a kormány éppen annak az osztálynak a biztos megélhetéséről nem gondoskodott, amely osztály hivatva van fölnevelni a jövő nemzedéket. Igy a szlovenszkói és ruszinszkói tanitóságnak 75%-a van kitéve a kormány kénye-kedvének, mert hiszen jól tudjuk, hogy a kormány csak a saját politikai pártjához tartozó egyéneknek szokott kedvezményeket nyujtani.

A szlovenszkói és ruszinszkói tanitóságnak törvényesen rendezett fizetése még a mai napig sincs. Rendes fizetésképen a régi 1907. és 1913. évi magyar törvények szerint megállapított fizetést - évi 1000-3000 koronát - kapják, az évi 1200 koronás háborus segéllyel. Akinek van helyi pótléka az iskolafenntartótól, azt levonják s a törvénves minimumba még a külön kántori dijazást is beszámítják. (Výkriky posl. Füssyho.) Az 1919. évi 274. számu úgynevezett pa ritásos törvény a tanitók fizetését egyenlővé tette a többi hasonló állami tisztviselők fizetésével. Ez a törvény azonban a nem állami, speciell a felekezeti tanitókra nem terjesztetett ki. A nem állami és állami tanitók fizetésbeli külömbözetet, amely igy a felekezeti tanitók rovására mutatkozik, időről-időre a kormány mint segélyt utalja ki valóságos kegyadományként.

Az iskolaügyi minisztérium 1923. évi 6049. számu rendeletével 1923, január 1-ével beszüntette a nem állami tanitók részére eddig kiutalt 50%-os szlovenszkói pótlékot visszamenőleg. A nem állami tanitókat ezen intézkedésével nemcsak a többi tisztviselő, hanem még állami kollégaival szemben is megrövidítette. Nincs tehát a nem állami tanitók fizetésére vonatkozólag tételes törvény; a pótlékok megvonhatók az állami tanfelügyelőségek egyszerü kedvezőtlen jelentése alapján, minden fegyelmi eljárás mellőzésével. amint ez számos esetben megtörtént. (Vykřiky posl. Füssyho.)

Követeljük tehát. hogy az 1919. évi 274. számu úgynevezett paritásos törvény, mely megfosztotta a felekezeti tanitóságot szlovenszkói pótlékától, hagyassék érvényben I-VII cikkelyeivel és terjesszék ki a felekezeti tanitókra is 1923, január 1-ig visszamenőleg. (Posl. dr Kubiš: Meg lesz!) Azt akarjuk.

Az állami tanitók fizetéséről szóló törvényjavaslat sem tekinthető kielégítőnek. Sérelmes az állami tanitókra nézve az, hogy fizetésüket nem az általános tisztviselői javaslatban, hanem egy külön javaslatban rendezik. A kormány ezáltal kimutatta azt, hogy a tanitók munkáját nem tartja egyenértékünek a hasonló képzettségü állami tisztviselőkével. A javaslat szerint az elemi iskolai végzettségü tisztviselők, így az altisztek, financok, csendőrök, fizetésben a tanitókat messze felülmulják. A javaslat szerint a tanitók legmagasabb fizetése 30 évi szolgálat után 27.000 korona; az előbb említett tisztviselők fizetése ezzel szemben 40.000 korona lehet. Igy az állandóan hirdetett demokracia megint csorbát szenvedett, mert egyik tisztviselőosztályt igazságtalanul a másik magasabb képzettségü fölé helyeznek.

A javaslat sérelmes intézkedése az is, hogy rendelkezik arról, ha a törvény alapján járó uj illetmény összege nem éri el az eddig tény leg élvezett régi illetményt, az illető a külömbözetet személyi pótlék gyanánt kapja előlépése terhére. Itt áll elő az a szomoru helyzet, hogy a külömbözeti személyi potlék nagysága 2-3 előlépési fokozat összegét magában foglalja, tehát 6-9 évig várhat a tanitó régi fizetésével az előlépésre.

Áttérve most már a nyugdijas tanitókra ecsetelnem kell azon anomáliákat, amelyek ezen osztállyal szemben fölmerülnek.

Az 1924. évi 167. számu törvény a felekezeti tanitók nyugdijilletményeit, a magyar törvények alapján kivetve, évi 3800 Kc legmagasabb összegben állapitja meg, melyhez évi 2000 Kc segélyt nyujt és az özvegyeknek évi 1540 Kc nyugdijhoz pedig 1400 Kč segélyt biztosít.

Az 1924. évi 287. számu törvény 7. §-a, 6. kikezdése a fent említett illetmények emelését megengedi és pedig azon külömbözet erejéig, amely a mostani állami tanitó és a magyar törvények alapján nyugdijazott felekezeti tanitó nyugdijilletményei között fennáll.

A törvény itt egészen világosan beszél. A felekezeti tanitó nyugdijazása esetén az állami tanitóval egyenlővé tétessék, vagyis élvezze ugyanazokat a járandóságokat, ha más cimen is. A törvénynek szerencsétlen értelmezése azonban megcsonkítja a nemzetgyülés emberbaráti intencióit. A leérkezett végrehajtó-utasítás értelmében a nyugdijakat régi elavult magyar törvények alpján szabják ki. A szolgálatból kilépő felekezeti tanitó nem működési évei után, hanem az 1913. évből szarmazó magyar törvény szerint, mely már Magyarországon is érvényét vesztette, egy fizetési osztályba lesz sorozva, amely a nyugdij megállapitásánál alapul szolgál. Ezzel az eljárással minden felekezeti tanitó alacsonyabb fizetési osztályba kerül és nem kapja még a felét sem azon illetményeknek, melyek az állami tanitó részére ugyanannyi működési év után folyosíttatnak. (Posl. dr Kubiš: Önök hozták ezt a törvényt!) De elévült.

A tényállás megvilágítására szolgáljin a következő példa: Egy a háboruban szerencsétlenül járt fiatal tanitó kénytelen volt 1925, augusztus 31.-én nyugdijba menni. Nevezettnek 14 beszámitható szolgálati éve van a háborus félévek nélkül, amelyek az állami tanitónál szintén beszámít tatnak és a VIlI/1 fizetési osztályba volt sorozva. Nyugdija azonban úgy számittatott ki, mintha a IX/3 fizetési osztályban volna, amelyet a tanitó már a 6. működési évben elér. Ezen tanitó 1925. évi szeptember 1-től 1925, december 31.-éig 120 Kč havi nyugdijat élvezett és 1926. január 1-től havi 497 Kč lett reszére kilátásba helyezve.

A kiszámitás ezen módja nem áll összhangban a törvénnyel. A nemzetgyülés nem ilyen értelemben határozott. A képviselők és szenátorok meg akarták szüntetni a fennálló sérelmeket, nem pedig ujakat előidézni.

Az iskolai kérdés szerencsés és okos megoldásában rejlik egy nép jövője és államunk boldogulása.

A felekezeti tanitóságot, mely az össztanitóság 75%-át képezi, nem szabad anyagi gondokkal megterhelten egy bizonytalan jövő elé állítani. Ez ártana az állam jó hirnevének kifelé, de ezen kérdés megoldásának további halogatása sem lehet érdeke befelé a köztársaságnak.

Az elmult korszak felekezeti iskolája már évek óta úgy sem létezik. Az állami iskolai közegek ma éppen úgy rendelkeznek a felekezeti iskolák tanitóival, mint az államiakkal. (Předsednictví převzal místopředseda Stivín.) És mivel a felekezeti tanitó az egyházi teendőkön kívül éppen úgy végzi az állami tanitó összes teendőit, ennek következtében nem adhat az állam neki kegydijat, rendkívüli segély formájában. A nyugdijjárulék, amelyet az iskolafenntartó minden tanitói állás után fizet, tízszeresére, a tanítók által fizetendő nyugdijjárulékok pedig 25-szörösére emeltettek. Ilyen illetékek lefizetése után érthetetlen, hogy a felekezeti tanitók nyugdiját még mindig az 1913. évi magyar törvény szerint folyósítják, holott az állami tanitó sem fizet nagyobb nyugdijilletéket.

Ha ezen kérdést ebből a szempontból is megvizsgáljuk, bizony megérett a megoldásra. A további halogatás fölösleges elkeseredést váltana ki és minden esetre nem szolgálná az állam konsolidációj át.

Ezért a következőket kívánjuk:

a) A felekezeti iskola régi nyugdijasai ugyanazon illetményekben részesítendők, mint azon állami tanitók, kik még az összeomlás elött nyugdijaztattak, tehát a csehszlovák államban nem szolgáltak.

b) Akik fogadalmat tettek, a nostrifikációs vizsgát letették és már a csehszlovák államnak szolgáltak, ugyanazon módozatok mellett nyugdijaztassanak mint azon állami tanitók, kik hasonló feltételek mellett nyugdijaztattak.

Ezzel a felekezeti tanitóság összes jogos kivánságai és követelései teljesedésbe mennének. És pedig: a háborus félévek beszámitása a nyugdijba, 35 évi szolgálat után járó teljes nyugdij, a tanitói özvegyek megfelelő ellátása stb.

Ezzel kapcsolatban kívánjuk még a tanitóság illetőségének rendezését is. Vannak tanitóink, kik már több mint 20 esztendeje itt lakvak, politikailag kifogástalanok és szolgálatukat a legteljesebb megelégedésre végzik és a hatóságok szerint nincsen illetőségük, aminek folytán az államsegélytől és egyéb kedvezményektől sok esetben elesnek, esetleg fizetésben egyáltalában nem részesülnek s igy a tanitás munkáját ingyen végzik és koldus kenyéren tengetik életüket az állam kulturáját előmozdító napszámosok.

A felekezeti tanitók illetményei a javaslat alapján nincsenek rendezve; a nyugdijkérdés pedig egyenesen tátongó sebe a szlovenszkói felekezeti, illetőleg nem állami tanitóságnak. Ez a két kérdés leköti összes erdőit és a napi kenyérért való gondok minden magasabb lendülettől megfosztják. Ezekkel a súlyos gondokkal tér naponta iskolába, ezek gyötrik nappal és éjjel egyaránt. Az egész tanitói állomány mentalitásának ezek az alaphangjai.

Eleven valóság, hogy a mai tanitóságnak egész más kérdésekkel kellene foglalkoznia; de mittevő legyen, ha ezen lelki nyomástól nem tud szabadulni? Szünes - szüntelen az illetmény - és nyugdijkérdés áll gyüléseink napirendjén. A tanitóság nem lehet produktiv, mert a mai társadalom az ifjuság nevelésével és tanitásával szemben teljes közömbösséget tanusít. Az iskolai kérdés nem magánügye bizonyos osztálynak, hanem népünknek legjelesebb életkérdése felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Amily mértékben követünk mulasztást gyermekeink nevelésénél, ugyanolyan fokig vétkezünk saját vérünkkel szemben. Ha egy osztályt nyomasztó gondjaitól kellene megszabadíta ni, ugy első sorban a tanitóság volna az, mely erre igényt tarthatna, hiszen gyermekeink jövője az ő kezébe van lefektetve és a tanitóság az, kitől elvárjuk, hogy a gyermeksereget gyakorlatilag azon ideálokhoz vezesse, amelyekre elméletileg törekszünk.

Tanitóságunktól nem kívánhatjuk, hogy ifjuságunkkal az idealizmus napsugarában haladjon, ha lelkületét az aggodás és inség sötét árnyéka takarja. Az a hatalmas sas sem volna képes fiait a repülés technikájára avatni, ha a lendületvételhez nem volna kellő ereje.

Abban a reményben, hogy a kormány elismeri a tanitóság óriási és fáradhatatlan kulturmunkáját és tekintetbe veszi mindazon módosító inditványainkat, amelyeket a javaslattal kapcsolatban most szóvá tettünk, zárom beszédemet és kérem a parlament többségét, hogy azon osztálynak, amely az állam jövendőbeli generációját neveli föl, nemzetiségi és felekezeti külömbség nélkül, jogos kivánsá gai elöl ne zárkozzék el és gondtalan megélhetést biztositva elérje azt, hogy a tanitóság teljes erejével és egész tudásával, ügyszeretetével nevelje az ifjuságot és igy szolgálja a kulturát.

Jogos követeléseink elfogadásának reményében, módositó inditványaink fenntartásával, a javaslatot elfogadjuk. (Potlesk.)

Hohes Haus! Gesatten Sie mir, daß ich aus den zur Behandlung stehenden Vorlagen eine herausgreife, nämlich den Entwurf des Lehrergehaltsgesetzes, und unter den Lehrpersonen wieder eine gewisse Gruppe herausgreife, die derzeit als die am schlechtesten für ihre Arbeit bezahlte gilt. Es ist dies der Landlehrer und in dieser Gruppe wieder der Landlehrer an der einklassigen Volksschule. Als bekannt setze ich voraus, daß das allgemeine Volksbildungsniveau der ländlichen Bevölkerung weitaus dem der städtischen Bevölkerung nachsteht. Die nieder organisierte Volksschule am Lande vermag trotz der besten Bemühungen der Lehrkräfte niemals jenes Wissen zu vermitteln, wie es der Stadtlehrer an der hochorganisierten Volksschule und Bürgerschule zu tun vermag. Nicht genug daran, es mußten auch noch im Laufe der Jahre in hunderten und tausenden Fällen an den Landschulen oft derart triste Lehrerverhältnisse geschaffen werden, daß dadurch oft nicht nur das Lehrziel nicht erreicht wurde, sondern daß in vielen Fällen das Schulkind nach 6-8jährigem Schulbesuch nur mit dem allernotdürftigsten Wissen seine Dorfschule verließ. Hiebei kann dem Umstand des mangelhaften Schulbesuches infolge vorzeitigen Anhaltens des Schülers zur Arbeit wohl nur der allergeringste Teil der Schuld zugemessen werden, weit mehr trägt daran Schuld die unrichtige Wahl der Lehrpersonen für nieder organisierte Volksschulen. Wie oft waren in einklassigen Volksschulen, diesen Folterkammern für Lehrer und Kinder, eben absolvierte Lehramtskandidaten als Schulleiter zu finden. Was geschah mit einem Lehrer, der an einer hoch- und höchstorganisierten Schule nicht entsprach oder sich etwas zuschulden kommen ließ? Er wurde an die einklassige Schule strafweise als Schulleiter versetzt. Und gerade für diese schwierigen und selbständigen Lehrposten sollten nur lehrerfahrene und verläßliche Lehrkräfte herangezogen werden. Nach meinem unmaßgeblichen Ermessen können diese Lehrkräfte nur unter der Aufsicht eines tüchtigen Schulleiters wirken, wenn sie nicht unter der heranwachsenden Schuljugend großes Unheil verschulden sollen. Der Lehrerfolg an diesen niederstorganisierten Schulen ist nur dann gewährleistet und das dem achtjährigen Schulbesuch gesteckte Lehrziel kann nur erreicht werden, wenn an diesen einklassigen Volksschulen lehrerfahrene, ältere und bestqualifizierte Lehrkräfte wirken und wenn diese durch entsprechende Lehrerfürsorge und Anerkennung der geistigen Schwerarbeit für Jahre hinaus in diesen Schulorten festgehalten werden. Es ist kein Wunder, daß bestqualifizierte Lehrkräfte diese Schulen zu meiden trachten. Umsomehr hat die Schulverwaltung die Pflicht, auf diese so verantwortungsvollen Lehrposten die besten Männer zu stellen. Nur diese sind allen Anforderungen gewachsen, die an den Leiter einer einklassigen Volksschule gestellt werden. Alle 8 Schulklassen zur selben Zeit in einem Zimmer, erhöhte Stundenzahl, erhöhte Korrekturen, Unterricht in vier Abteilungen, zumeist in überfüllten Klassen, erhöhte Vorbereitung für jede Stunde, wobei immer der Lehrvorgang für vier Abteilungen ausgearbeitet sein muß, das sind die Annehmlichkeiten für den Lehrer. Aber auch als Mensch und Familienerhalter steht der Einklaßler weit hinter dem in der Stadt wirkenden Lehrerkollegen. Die Fortbildungsmöglichkeit ist beschränkt, die Bahn oft erst nach einem Gewaltmarsch zu erreichen, der Arzt nur schwer und infolge der Entfernung nur teuer zu erreichen, die Kindererziehung ist infolge des Besuches weit entfernter höherer Schulen sehr verteuert, und ist etwa die Lebensführung selbst billiger? In den zumeist kleinsten Orten ist vielfach nichts zu haben, alles muß erst aus dem größeren Nachbarort oder der nächsten Stadt herangeholt werden, was wiederum eine Verteuerung der Lebenshaltung nach sich zieht. Wir sehen also, daß von einem Einklaßler und Dorflehrer viel, sehr viel gefordert wird an geistiger Arbeit, aber auch verhältnismäßig große materielle Opfer von ihm gefordert werden. Gewiß Gründe, welche die Anwerbung bestqualifizierter Kräfte erschweren, wenn nicht ganz behindern. Dafür, daß der Lehrer unter so erschwerten Verhältnissen seinen Berufspflichten nachgehen soll, wird er in dem vorliegenden Gesetz durch Einführung einer vierten Ortszulagenklasse bestraft. Wir beantragen deshalb die Streichung der Ortszulagenklasse D im § 8 der Gesetzesvorlage Druck 101 für Lehrer und für Handarbeitslehrerinnen.

Für die geistige Rüstung des Landvolkes vorzusorgen verpflichtet, müssen wir die Forderung erheben, an die schwerst zu leitenden Schulen nur bestqualifizierte Lehrpersonen zu stellen, die aber für diese geistige Mehrleistung, für ihre geistige Robot unter erschwerten Verhältnissen auch eine Anerkennung mit Recht fordern können, Um dies zu ermöglichen und um diesen Tapferen eine kleine Anerkennung für ihre Mehrleistung angedeihen zu lassen, bin ich beauftragt, namens meines Klubs den Antrag zu stellen, den Leitern der einklassigen Volksschulen eine außerordentliche Zulage jährlich zu bewilligen und dadurch eine wenigstens teilweise Anerkennung ihrer Mehrarbeit zum Ausdruck zu bringen. Sollte dieser Antrag, der, wie ich hoffe, angenommen werden wird, trotzdem abgelehnt werden, dann stelle ich den Eventualantrag, die Anerkennung dieser geistigen Schwerarbeiter dadurch zum Ausdruck zu bringen, daß ihnen an der Schule zugebrachte drei Jahre in Bezug auf ihre Gebühren als vier Jahre anerkannt werden. Im Interesse der Hebung unserer allgemeinen Volksbildung am Lande draußen ist es unsere Pflicht, uns dieser schwerst arbeitenden geistigen Führer des Dorfes anzunehmen, für deren Zukunft vorzusorgen und ihnen nach Tunlichkeit zu helfen, um ihnen die Ausübung ihres Berufes materiell möglich zu machen. (Potlesk.)