Beneš miniszter úr azt hiszi, hogy a békeszerződések örökéletüek, mint a jerikói rózsa. A legutóbbi expozéjában úgy hirdette, hogy nincs olyan miniszter, aki egy határrevizióhoz szükséges háromötöd többséget össze tudna hozni a csehszlovák parlamentben. A técsői határrevizióhoz mégis össze fogja hozni ezt a szükséges alkotmányos többséget. Erre persze azt fogja mondani, hogy ily kis revizióhoz összehozható. Mindegy, akármilyen kicsiny egy ember, mégis ember az. Akármilyen kicsiny a revizió, mégis revizió az. És itt nem tartja szükségesnek Beneš miniszter úr a népszövetségi alkotmány 19. paragrafusának igénybevételét és alkalmazását? Vagy az csak akkor szükséges, ha nem a kisántánt keretén belül történik a revizió?

A ruszinszkói határokat a saint-germainei békeszerződés állapította meg. Természetszerü tehát, hogy csakis a népszövetség közbejöttével s annak tudomásával változtatható meg, mert itt nem egyszerü határkiigazításról, hanem területátengedésről van szó. Érdekes, hogy Krofta miniszter úr épen most hangsulyozta, hogy területet átengedni Cs ehszlovákia csakis a népszövetségi paktum 19. paragrafusának alapján hajlandó. De még egy másik fontos szempont is figyelembe veendő. És ez az, hogy a prágai parlament egyedül nem jogosult e kérdés eldöntésére. Még a köztársaság keretein belül sem. Csakis az autonom szojm összeűlése után, ha ez az alkotmányos szerv megszavazná, volna a kérdés rendezhető.

Krofta miniszter úr is kényes kérdésnek minősitette, a vele való tárgyalásaim folyamán, románok részére nyujtandó területátengedést. Kényes kérdés bizony. És erőteljes fegyvert ad ez a precedens a revizió mellett kűzdők táborának! Jól gondolják meg az illetékes tényezők, s jól gondolja meg a parlament, amikor erről a kérdésről dönt. Salvavi animam meam.

Áttérve a zárszámadás bírálatára nagy elégégtétel nekem, hogy Remeš főelőadó úr szintén törvényellenesnek minősitette az egyes reszortminisztériumok eljárását, hogy költségvetésük kereteit túllépik a parlament előzetes hozzájárulása nélkül. Már az 1930. évi zárszámadás tárgyalásánál tartott beszédemben rámutattam arra, hogy a pénzügyi törvény megfelelő szakasza határozottan megköveteli s a Legfelső számvevőszék véleménye is fedi azt az állitásomat, hogy a hitelkeretek túllépéséhez az összeg kiutalása előtt köteles az illetékes felelős miniszter a parlament hozzájárulását kikérni. Meg is vádoltam a hitelkereteket túllépő minisztereket törvényszegéssel s felhívtam őket eljárásuk igazolására. E ténykedésem jogosságát igazolja tehát most már a törvény előirásain és a Legfelső számvevőszék véleményén kivül Remeš főelőadó úr kijelentése is.

Ép e felelősségrevonással és annak helyességével kapcsolatosan vetődik fel a Legfelső számvevő úgy személyi, mint tárgyi függetlenítése. Ez a magas hivatal volna hivatott a miniszterek felelősségrevonásánál elsősorban közreműködni. De, mig az államszámvitel és ellenőrzés gyökerében való megreformálása meg nem történik, a Legfelső számvevőszék teljesen tehetetlen minden ilynemü visszaélés sel szemben. Ujból és ismételten hangsúlyozom ennek mielőbbi keresztülvitelét, egyetértve az állami számvevőségi tisztviselők ugyan e kivánságával, amelyet ők már 1920 óta és képviselői tisztemben én annak első percétől kezdve hangoztatok és hangoztatni soha meg nem szünök.

Az 1931. évi zárszámadás szerint is túllépték a költségvetést a Legfelső közigazgatási bíróság 244 ezer koronával, az igazságügyminisztérium 6 millióval, az iskolaügyi minisztérium 11 millióval és a népjóléti minisztérium 239 millióval. Bármily célra voltak is szükségesek és bármilyen szükségesek is voltak ez összegek, a tény az, hogy törvényes kötelességüket épen a miniszterek mulasztották el, akik elsősorban kell, hogy a törvény őrei legyenek.

Itt kell sürgetnem a szenátus által már évekkel ezelőtt elfogadott, a miniszterek felelősségéről szóló törvényjavaslatnak a parlament által való mielőbbi letárgyalását és törvényerőre emelését.

Az előttünk fekvő zárszámadás mintegy négy és félszáz oldalas vaskos kötet, de a számvevőszék legfőbb hivatásának, az ellenőrzésnek, a nyoma alig látszik meg benne. Mindenekelőtt hiányzik belőle a költségvetési irányzattól való eltérések kritikai magyarázata és ehelyett csupán sejtésszerü megjegyzéseket kapunk, ahol szinte félve kerülnek minden szót, amiből esetleg konkrét adatokra lehetne következtetni.

Formai szempontból még jobban komplikálja és megnehezíti az áttekintést az is, hogy a számvevőszék az államháztartás menetének számadását a következőképen osztja föl: költségvetési, előirányzat nélküli, de jogalappal bíró, költségvetésen kívüli, hitel-, előleg- és folyószámla műveletek szempontjából, ugyannyira, hogy végül is teljesen elvész az áttekintés lehetősége. Igy csak nagyon nehezen állapítható meg, hogy valójában tulajdonképen mennyi a deficit az 1931. évi állami háztartásban. Mert a költségvetési pénztári hiányt 1.969,000.000 koronában tünteti fel a zárszámadás, de minthogy a költségvetésen kívüli gazdálkodás 1.600 millió felesleget mutat föl, így a tiszta pénztári deficit kerek 300 millióra zsugorodna össze. Igen, de már a következő oldalon a költségvetésileg előirányzott tételek szerinti gazdálkodás ismét 473 millió koronás hiányt mutat ki, de még egy oldallal később már ez a deficit 2.081 millió koronára emelkedik. Hogy azután valójában mennyi hiánnyal zárult a kormány gazdálkodása a közvagyonnal 1931.-ben, azt a legteljesebb pontossággal megállapítani nem lehet.

Ugyanilyen kusza, zavart és érthetetlen az egyes kormányzati ágak sáfárkodásáról szóló számszerü kimutatás is. Három főbb rubrika van itt: a tényleges fizetség, a költségvetésileg előirányzott összeg és egy "náležitost" címü, ami talán a számfejtésileg lezárt műveletnek felelne meg. A kiadási tételeknél ez még érthető. Itt van pl. az egyik kiadási tétel, amely szerint lakóházak épitésére a sorsjegy akcióból tényleges fizetésképen 30 millió koronát adtak ki, költségvetésileg nem volt semmi előirányozva, míg szzámfejtésileg lezárt műveletként - náležitost rovatban - ugyancsak 30 millió korona van feltüntetve. Vagyis az állam 30 millió korona értékben kötelezettséget vállalt, ezt utolsó fillérig ki is fizette, mert építtetett. Költségvetésileg ez az összeg nem volt előirányozva. Az államnak azonban sem követelése, sem adóssága ebből az ügyletből nem származott.

A bevételi tételeknél ennek a "náležitost" címü rovatnak a megértése már teljességgel lehetetlen, vagy legalább is nagyon nehezen érthető. Az általános kereseti adó cimén történt bevételeknél pl. ezeket találjuk az egyes rubrikákban: költségvetési előirányzat 100 millió, tényleges fizetség 84 millió, "náležitost" 69 millió. A tételhez fűzött megjegyzésben szószerint a következőt olvashatjuk: általános kereseti adó címén 1931-ben kivetettek a folyó 1933. esztendőre 94.6 milliót, továbbá befolyt az addig még ki nem vetett adók fejében 57.9 millió, tehát összesen 152 millió. Ezzel szemben leiratott 17 millió, továbbá 1930-ra még ki nem vetett adók fejében részlettörlesztésre befolyt 65 millió, vagyis összesen 82 millió korona, úgyhogy a "náležitost" 69 millió koronát tesz ki. Ember legyen a talpán, aki ezt megérti!

A dologi kiadásoknál azután teljesen csődöt mond szaktekintetben ez a zárszámadás. Sehogyan sem lehet megállapítani, hogy pl. egyegy beruházás mennyit emésztett föl, pedig a közpénzekkel való gazdálkodásnak épen ez az ágazata kivánná meg a legteljesebb precizitást, hiszen még mindenkinek élénk emlékezetében van e köztársaság egyik megalapítójának és volt miniszterének afférja közszállitási manipulációkkal kapcsolatban, amely ügy még ma sem nyert teljes tisztázást.

Hogy mennyire hiányos minden ellenőrzés épen a beruházások terén, arra a legtipikusabb példa a számrengetegből kivett következő adat: a zárszámadás 76. oldalán a 14. fejezet 15. tétele 1. §-a szerint a közmunkaügyi minisztérium által végzendő épitkezésekre a költségvetési előirányzat 67 millió koronát engedélyezett. A zárszámadás adatai azt bizonyítják, hogy ez épitkezésekre - amelyeket nem sorol fel - 86 millió koronát fizetett ki tényleg 1931-ben az állampénztár és további 11 millió koronával maradt adós. Vagyis a költségvetési előirányzatot kerek 30 millióval lépték át csak ennél a tételnél. A tételhez fűzött megjegyzésben pedig a Legfelső számvevőszék jelentése azt mondja, hogy az előirányzat tullépésének elsősorban oka volt az épülő földmívelésügyi minisztérium munkálatainak és a külügyminisztériumi palota adaptációs munkálatainak meggyorsítása, továbbá a parlament épületének restaurációs munkálatai s a költségvetésileg elő nem irányzott egyéb épitkezések kollaudációs kiadásainak felszaporodása. Ugyanekkor azonban megjegyzi, hogy a költségvetési tullépés még nagyobb lett volna, ha az 1931-re előirányzott valamennyi épitkezési munkálatot elvégezték volna, mert az előirányzott épitkezések közül elmaradt a prágai "Straka" akadémia megvásárlása a szenátus céljaira, a közmunkaügyi minisztérium uj épitkezése, a Legfelső közigazgatási bíróság uj palotájának építkezése, és még számos más építkezés. Röviden tehát ez annyit jelent, hogy X épitkezés keresztülvitelére 67 millió koronát irányoztak elő, 30 millió koronával többet adtak ki, de ezzel szemben X kevesebb 10 épitkezést vittek keresztül.

Ennek puszta megállapítása nem elegendő a zárszámadásban s különösen nem elegendő a számvevőszék részéről és egyéb kritika mellett csak azt mutatja, hogy az állam túlságosan drágán építkezik.

Az állami közigazgatás és az állami üzemek összkiadásai 1931-ben kerek 21 milliárd koronát tettek ki. Ebből az összegből legalább 12 milliárd ilyen dologi kiadás, amelyek ellenőrzése semmiképen sem lehetséges a benyujtott zárszámadás alapján. Különösen a hadügyminisztérium óriási összegeket elnyelő dologi szállitásainak szigoru ellenő rzése volna szükséges és kiváncsiak volnánk, ha külföldi, akár francia, szakértők vizsgálnák felül ezeket a szállitásokat, milyen véleményt mondanának erről.

De hiányos a szubvenciók és különböző előlegek ellenőrzése is. A költségvetésileg elő nem irányzott fejezetben pl. ilyen kiadások szerepelnek: központoknak 6 millió, gyümölcstermelés fejlesztésére 5 millió, mezőgazdasági gépek beszerzésére 10 millió, ipari gépek bevásárlására 8 millió, lakóházak építésére a sorsjegyakcióból 30 millió, munkanélküliek élelmezési segélyére 77 millió, produktiv munkanélküli segélyre 27 millió, a szlovenszkói tanitóság nyugdíjára kiegészítésül 29 millió, a vízgazdálkodási alaphoz való állami hozzájárulás címén 15 millió, egyetemi építkezésekre 9 millió, a felszabadulási akcióval járó kiadásokra 150 millió, előleg az államvasutaknak 178 millió, a Kassa-Oderbergi vasutnak 178 millió, a katonai erdőbirtokoknak 39 millió, a cseh sajtóirodának 6·8 millió, az állami fürdőknek 10 millió, készpénzelőleg az államvasutaknak 121 millió, az állami erdőbirtokoknak 27 millió, a bánya és kohóművekre 68 millió, ismét a katonai erdőbirtokoknak 3.7 millió, az államvasutak nyugdíjalapjának 495 millió. Ezenkivül a belföldi kölcsönösszegből a következő célokra fizettek: az államvasutaknak 600 milliót, az állami bi rtokoknak 15 milliót, az állami bányaműveknek 20 milliót, a katonai erdőknek 43 milliót, az állami fürdőknek 5 milliót, a cseh sajtóirodának 1·2 milliót. Ez összegek milliárdokra rugnak, amikről azonban a részletesebb jelentés teljesen hiányzik.

De más tekintetben is nagyon kifogásolható a zárszámadás. Egy szóval sem említi meg, hogy a feltüntetett kb. egymilliárdnyi készpénzkészlet a valóságban nem létezik, mert csak nem teljes egészében a bankoknál immobilizált. Sőt az államnak bankérdekeltségéről sem tudunk meg semmit. Arra sem találunk egyetlen szó magyarázatot, hogy a költségvetés az 1931. évre 9.8 milliárdra szólt, a zárszámadás azonban már 12.2 milliárdot tüntet fel. (Předsednictví převzal místopředseda Taub.)

Tisztán tárgyilagosan vizsgálva még egész garmadáját lehetne felsorolni a kivetni és kifogásolni valóknak, de nem folytatom tovább, hiszen a kiragadott példák is eléggé bizonyítják az állami gazdálkodás demokratikus ellenőrzésének teljes hiányát és az egyes kormányzati ágak felelőtlen gazdálkodását a közvagyonnal.

Kisebbségi szempontból a kép még sötétebb és még szomorubb volna. S ehol egyetlen tétel nincsen a milliók labirintusában, amely arról tenne tanuságot, hogy a kormány a közvagyon kezelésében tekintettel lett volna a kisebbségekre és a milliók garmadájának szétosztásánál teljesítette volna nemzetközileg vállalt kisebbségi kötelezettségeit. A közvagyon kezelése, különösen akkor, amikor a kerek 33 és félmilliárd államadósságnak teljes 20 százaléka külföldi adósság, túlhalad a pusztán belföldi jelentőségen és nemzetközi fontosságu, mert a nemzetközi pénzpiac sokkal érzékenyebb, mint a puszta mechanikus szavazógéppé degradált parlament és nem adja egyhangu fejbólintással utólagos hozzájárulását a könnyelmü gazdálkodáshoz.

A fenti okok alapján a zárszámadást el nem fogadom. (Potlesk.)

Hohes Haus! Jeder Berichterstatter über den Staatsvoranschlag betont immer, daß derselbe mit der größten Genauigkeit aufgestellt wurde und hält dafür, daß Mehrausgaben nicht notwendig erscheinen und auch nicht vorkommen werden. Trotz dieser Versicherung ersehen wir aus dem Rechnungsabschluß, daß alljährlich der vom Parlament genehmigte Voranschlag nicht eingehalten wird, daß alljährlich vielmehr ein nennenswertes Defizit festgestellt werden muß. Damit ist wohl bewiesen, daß nicht richtig präliminiert wurde, und daß nicht mit dem nötigen Ernst und Verantwortlichkeitsgefühl mit fremdem Gelde gewirtschaftet wird. Jedes Ressort will sich, um einen vulgären Ausdruck zu gebrauchen, schön machen, streicht die Posten bis aufs äußerste, verlangt nur den unumgänglich notwendigen Betrag, um dann nach Bewilligung der geforderten Mittel ohne Rücksicht Mehrausgaben zu machen. Schon in der Kallkulation liegt größtenteils der Fehler, denn auch diese wird nicht immer in strengster Form vorgenommen, so daß Überschreitungen unausweichlich erscheinen. Ein klassisches Beispiel hiefür ist der wiederholt von mir an dieser Stelle behandelte Bau der Talsperre von Frain, welcher heute schon einen Mehraufwand von 80 Millionen, wie man sagt, erfordert.

Das Defizit für das Jahr 1931 beträgt nach den Ausführungen des Berichterstatters mehr als 2 Milliarden und das kassenmäßige Defizit mehr als 12 Hundert Millionen. Nach Angabe des Referenten betrugen die Steuerrückstände bis Ende 1931 4670 Millionen und werden in dem nächsten Rechnungsabschluß für das Jahr 1932 wahrscheinlich in erhöhtem Maße vorhanden sein. Bezeichnend für die nichtseriöse Behandlung, eine Augenauswischerei schlimmster Sorte, sind die seit vielen Jahren mitgeschleppten Aktiven im Betrage von 9 Milliarden, denen der Berichterstatter selbst nur fiktiven Charakter zuschreibt. Denn wären die 9 Milliarden wirklich in den Kassen oder in sonst verfügbaren Werten vorhanden, dann brauchte die Finanzverwaltung nicht zu manchmal schon bedenklichen Mitteln zu greifen. Leider ist dem nicht so. Die 9 Milliarden zerfallen in Null. Wiederholt wurde von uns die Kompetenz des Obersten Rechnungskontrollamtes bemängelt, umsomehr als der Präsident dieser Körperschaft keine meritorische sondern bloß eine formale Kritik vornehm en darf und sich so nicht sehr von dem Rechnungsprüfer einer größeren Gesellschaft unterscheidet. Vom Standpunkt der Kontrolle der Staatsverwaltung ist die Beh andlung des Rechnungsabschlusses bedeutsamer als die des Staatsvoranschlages, der ja nur ein Programm darstellt, dagegen der Rechnungsabschluß den Nachweis über die Erfüllung dieses Programmes erfüllen soll. Auch das neue Gesetz über die Spar- und Kontrollkommission trägt der Bedeutung des Obersten Rechnungskontrollamtes nicht genügend Rechnung, weil darin die obligatorische Beteiligung des Vertreters dieses Amtes nicht präzise ausgesprochen ist. Der verstorbene Präsident Koerner hat wiederholt mit Recht hervorgehoben, daß ihm die Verfassung nicht eine der Bedeutung seines Amtes entsprechende Stelle einräumt. Es gehört zum Komplex der demokratisch en Einrichtung des Staates, daß die Finanzverwaltung der strengsten Kontrolle des Parlamentes unterworfen wird und daß sich das Parlament diese Aufgabe ständig bewußt ist.

In diesem Zusammenhange halte ich dafür, daß die Tätigkeit dieser Spar- und Kontrollkommission von der Öffentlichkeit verfolgt werden soll. Es ist nicht unwichtig, sich gerade jetzt mit dieser grundlegenden Frage zu beschäftigen, weil das Problem des Schutzes der Demokratie aufgeworfen wurde und weil bedenkliche Anzeichen vorliegen, daß die Regierungsparteien daran sind, den Demokratismus nicht durch den Ausbau und die Verbesserung der demokratischen Einrichtungen zu festigen, sondern im Gegenteil durch eine wesentliche Einengung die staatsbürgerlichen Rechte schmälern wollen. Der Zweck dieser Maßnahmen wird darin erblickt, daß die staatliche Autorität gehoben wird. Das Grundproblem scheint mir aber bei der Demokratie darin zu liegen, daß das Vertrauen der Bevölkerung zu den staatlichen Einrichtungen gehoben aber auch das Verantwortungsgefühl jedes einzelnen Bürgers zum Staatsganzen vertieft wird. Durch eine Erweiterung des Einflusses der Bürokratie und durch die Einengung der staatsbürgerlichen Rechte im Verhältnis zur Bürokratie wird aber weder das Vertrauen der Staatsbürger in die Rechtseinrichtungen des Staates wachsen, noch das Volk zu einem erhöhten Verantwortungsgefühl erzogen.

Vom deutschen Standpunkt aus müssen wir heute schon die schwersten Bedenken erheben, daß die Staatsbe amten der Willkür ihrer Vorgesetzten ausgeliefert werden, so daß sie sich nicht wirksam dagegen zur Wehr setzen können, wenn Anklagen gegen sie erhoben werden und sie gegebenenfalls sogar wegen ihrer politischen Gesinnug, ohne daß irgendwelche anstößige Handlung vorliegt, gemaßregelt werden können. Die heute in der Mehrheit vereinigten Parteien vergessen nur zu leicht, wie oft Mehrheiten wechseln und daß sie Waffen gegen ihre heutigen politischen Gegner schmieden, die sich gegebenen Falls gegen sie richten können. Ich habe den Eindruck, daß manche der beabsichtigten Maßnahmen, von denen wir erfahren haben, dadurch beeinflußt werden, daß die Demokratie, um derentwillen angeblich der Krieg geführt wurde, gegenwärtig in Europa niedrig im Kurs steht. Diktaturen in den verschiedensten Formen, bald mehr bald weniger verkleidet, sind Mode geworden und das Autokratische vieler der gegenwärtigen Systeme ist bei weitem stärker fühlbar, als in den wegen ihres Absolutismus bekämpften Vorkriegsstaaten.

Ich kann über diese Erscheinungen nicht sprechen, ohne auch die Vorgänge in Deutschland zu berühren. Es kann nicht unsere Aufgabe sein, an dieser Stelle die Handlungen der gegenwärtigen deutschen Regierung einer Kritik zu unterziehen. Aber gerade wegen der engen kulturellen Verbundenheit unseres Deutschtums mit dem deutschen Volke im Reiche - einer Verbundenheit, zu der wir uns mit Liebe und Stolz bekennen - halten wir uns in diesem Augenblicke als Demokraten für verpflichtet, unserem Bekenntnis zu Demokratie Ausdruck zu geben. Wir halten insbesonders unverbrüchlich an dem Grundsatz der Gleichberechtigung aller Staatsbürger vor dem Gesetze fest, weil wir in diesem Grundsatz nicht nur den Grundpfeiler der von uns vertretenen Demokratie, sondern weil wir darin die Voraussetzung für die Entfaltung aller wertvollen Kräfte in der volklichen und staatlichen Gemeinschaft und damit die wichtigste Voraussetzung für eine gedeihliche Entwicklung erblicken. Deshalb mißbilligen wir es als Deutschdemokraten, wenn irgendwo, sei es wo immer, Menschen wegen ihrer politischen Gesinnung oder wegen ihrer Konfession Verfolgungen ausgesetzt oder gar entrechtet werden. Das ist uns kein bloßes Lippenbekenntnis, sondern eine tiefe innere Überzeugung, der wir überall Ausdruck geben, gleichgültig ob wir an der Staatsmacht beteiligt sind, oder wie es hierzulande der Fall ist, bloß die Stellung einer schwer um ihre Rechte kämpfende Minderh eit einnehmen. Man wird daher an uns überall und immer verläßliche Bundesgenossen finden, wo es sich darum handelt, an dem Ausbau einer wahren und nicht bloß formalen Demokratie im Sinne des Rechtes und des Friedens zu arbeiten. (Potlesk.)