Tisztelt Képviselőház! A külügyminiszter úr expozéját tegnap a képviselőházban mondotta el. Ezt a lépést helyesnek tartom, mert az eddigi gyakorlat, hogy csak a külügyi bizottságban beszélt, nem tartható demokratikusnak. Egy népköztársaságban kerülni kell a titokzatosságot és kerülni kell azt, hogy a népek sorsáról a kabinettek intézkedjenek, ne pedig maga a nép.

Azonban lehetetlen dolog az, hogy egy három óra hosszat tartó expozéra egy-egy képviselőnek csak négy percet, egy kisebb klubnak pedig csak egy órát adnak az itteni rendelkezések. Tiltakoznom kell ez ellen a demokrácia nevében s itt akarok rámutatni arra, hogy ez époly intézkedés, mint az itt levő közigazgatásnak legtöbb intézkedése: a külső forma mellett megölik a belső lényeget.

Ezek miatt részletesen nem tudok az egész beszédre kiterjeszkedni, annak egy-két főbb pontjával tudok csak foglalkozni. Rámutatok azonban még arra, hogy ez a beszéd tulajdonképen nem beszéd, hanem egy kis politikai tanácsadó ártatlan politikai naivák részére. Nem hiszem azonban, hogy akadjon egy politikusa is a nagy világnak - aki ezt a beneši expozét olvassa - hogy ne lássa azt, hogy ez egy mestermű arra, hogy hogyan kendőzze el a valóságot és hogyan csoportosítsa érveit, ráépítve egy valótlan alapra. Egész okoskodásának bázisa mindig azt a nagy körülményt hagyja figyelmen kívül, hogy Európában és minálunk is felborult az egész gazdasági rend, hogy lázbeteg az egész világ, hogy gyógyítani kell s hogy ennek a gyógyfolyamatnak a terápiája indokolja azt, hogy a betegség alapokát kell meggyógyítani. Ez pedig: a békeszerződések, amelyeknek nem annyira a szövege, de a szelleme ölte meg a világnak a rendjét és ennek a revideálása szükséges, nem pediglen a formalizmushoz való merev ragaszkodás. Mert nem a formalitás a jog, de a jog az, amely kifejezési formája az igazságnak. A békeszerződés pedig nem igazságos.

A parlament minden megkérdezése nélkül és a közvélemény tájékoztatása nélkül kötötték meg a külügyminiszterek most azt a soit disant államszövetséget, amelyet Jugoszláviával és Romániával létesitettünk, s nekünk nem szabad türnünk azt, hogy rólunk és nélkülünk köttessenek meg olyan szerződések, amelyeknek esetleges tragikus következményeit nekünk, a köztársaság népeinek kell drágán megfizetnünk. Ennek a respublikának konszolidálódnia kellene. A konszolidáció pedig nem jöhet létre akkor, ha mindig olyan kritikus tények elé állíttatik a köztársaság, amelyek a surlódási felületeket fokozzák s a szomszédok érzékenységét sértik.

A világ egész közvéleménye már régóta ismeri a beneši politikának azt az alapvető célját, hogy abból, ami jog, abból politikát, s ami politika, abból jogot akar formálni. A něpszövetségnek a formalizmusával igyekszik ez a beneši politika agyonütni a népszövetség valódi szellemét. S ez minden bajnak az oka. A népszövetséget nem azért alkották, hogy az igazságtalanságok megkövesíttessenek, hanem azért, hogy a népszövetség nemes szelleme által a jogtalanságok megjavíttassanak, s hogy az erőszak - amelynek politikai neve a háboru - a világból kiirtassék. A népszövetség célja - és ez kell, hogy ami respublikánknak is célja legyen hogy ne a formáljogon alapuljon, de az igazságosságon, mert semminemü alakulat, semminemü emberi institució, semminemü vértezettség, semminemü fegyver nem elég erős, ha nem az igazság képezi az alapját, s ezért az igazság keresése, az igazságtalanságok megszüntetése egyértelmü azzal, amit úgy nevezünk, hogy konszolidáció.

A külügyminiszter úr sikeres és nagymúltu agitátori pályájáról belevitte a külügyminiszteri állásba az agitátor minden kvalitását. Az agitátor soha nem cselekedhetik, mert nem tud cselekedni - hiszen azért agitátor - de beszél. A külügyminiszter azonban nem agitátor - neki cselekednie kellene, s nem beszélnie, de a külügyminiszter úr mindig csak beszél, beszél, beszél, s ez okozza azt, hogy olyan interjukat ad le, mint legutóbb is a lengyel "Kurrier poranny"-ban - amelynek a reparációját nem egészen a külügyminiszter úr dicsőségére - Krofta miniszzter úrnak kellett egy dezavuáló nyilatkozattal jóvátennie. Nem áll jól a csehszlovák külügyminiszternek az, ha az irónia fegyverével lekicsinyelni akarja a nagyokat, mert a csehszlovák külügyminiszternek sohasem szabad elfelejtenie azt -az egyszerü tételt, hogyha a cserépfazék összeütközik a vasfazékkal, hát mindig a cserépfazék törik össze.

A külügyminiszter úr előadása egy önkényesen választott alapból indul ki. A külügyminiszter úr annyi ideig hangoztatta, hirdette, mondotta, beszélt arról, hogy a kisántánt egy konszolidált politikai s gazdasági logikát inkorporáló valami, s annyi ideig hirdette, hogy a kisántánt a békének a legbiztosabb garanciája, hogy végre - saját maga is elhitte. A baj azonban az, hogy ezt mások nem hitték eddig el.

A most létesített hármas szövetség, az "uj nagyhatalom", a beneši politikának talán legtipikusabb alkotása. Három állam, amelynek különböző múltja, különböző expansív célja és különböző gazdasági érdekei vannak, most összeáll, s mint "nagyhatalom" akarja magát gerálni és ennek a "nagyhatalomnak" mint kancellárja szerepel mindenütt ma a csehszlovák köztársaság külügyminisztere. Ez a szerep külsőleg fényes és alkalmas arra, hogy azokat a kopásokat, amelyek bent az országban a beneši poziciót elhomályosítják, kifényesítse és a külügyminiszter úrnak súlyát a respublikában helyreállítsa. Azonban egészen objektive, mint ennek a csehszlovák respublikának egyik állampolgára nézem azt, vajjon előnyös-e ez az ujabb kreáció a republika szempontjából?

A miniszter úr előterjesztése úgy állítja be ezt a hármas szövetséget, hogy az gazdasági szempontból értékes erőssége lesz magának a köztársaságnak. Hogy ez így van-e, vagy nincsen így - azt a jövő fogja eldönteni de minden esetre ez a bázis nem reális, mert egy jövőbeli ábrándtól függ. Ennek a hármas szövetségnek a reális bázisa a politika, amelynél azonban kétséges, hogy megfelel-e annak a célnak, amelyet szolgálni akar.

A kisántánt eddig is létezett a három uj állam területének a megvédésére, de ennek éle nem irányult semmi más ellen, csak Magyarország ellen - s sajnos a világnak ez eddig hekuba volt. A mostani hármas, úgynevezett "nagyhatalom", már nemcsak Magyarország ellen irányul, de van ennek egy fenyegető éle, a mely Németország - tehát egy nagyhatalom - és egy másik éle, amely Olaszország - tehát egy másik nagyhatalom - ellen irányul. Ez a politika tehát surlódási felületet teremt ott, ahol eddig még surlódási felület nem volt - amit egészségesnek és jónak a respublika szempontjából nem tudok feltüntetni. Ha valaki szükség nélkül cselekszik a nagy politikában, az mindig hátrányt jelent, mert: aki konfliktust vet, az vihart arat.

Most nem vizsgálom, hogy a miniszter úr, mint a leszerelési bizottság előadója, illőnek és a cél érdekében valónak hiszi-e, hogy egy háborus célu véd-és dacszövetséget köt. Nem vizsgálom, hogy szükséges-e kirívó módon hadiállásban pózolni, amikor bölcsebb lett volna a hallgatás. Nem nézem, mi lenne jobb, leszerelni, vagy konvenciósdit játszani - de nézem objectíve a konzekvenciákat.

Rizikó nélkül nem lehet politikát csinálni, ezt tudom, de vajjon a rizikó, amelyet vállal a respublika ezzel az ujabb "nagyhatalommal", reális számitáson alapul-e, vagy nem? Ezt mégis kérdés tárgyává kell tenni itt a parlament előtt. Úgy állitja be a minisszter úr, hogy 45 millió ember és ennek a 45 millió embernek a fegyveres ereje az, amely most már különösen együttesen álló erőforrás, hogy ez nagyobb súlyt adó tényező, mint az eddigi, és én vizsgálom, hogy így van-e ez?

A csehszlovák respublika nemzeti állam akar lenni és akkor kénytelen vagyok itt ko statálni, hogy ebben a 45 milliós uj "nagyhatalomban" legföljebb 6 millió a cseh, a többi szlovák, román, illir, jugoszláv, vend, magyar, lengyel, zsidó, német, ruszin és így kérdés vajjon előnyös e szövetség abban az időben, amikor etnográfiai összetartozás és nemzetiségi kérdés kifejlődése vezériránya az életnek. De a legnagyobb veszedelmet abban látom, hogy a köztársaság biztonságát érinti az, hogy ez a hármas megegyezés - legalább a sajtóban közölt jelentések szerint - azt is magában foglalja, hogy a hármas együttes államszövetség lekötötte magát abban a tekintetben is, hogy belpolitikai zavarok esetében is egyik a másiknak segítségére siet. És erre nézve egészen konkrét választ szeretnék hallani a miniszter úrtól, mert ez a pont az, amelynél a respublika csak ad, de nem tud kapni semmit. Mert méltóztatnak tudni, hogy a csehszlovák respublikában, ha elégedetlenség van is, de revoluciós hangokat nem hallani, sem belvillongásoktól félni nem kell. Hanem már más a helyzet Jugoszláviában és R omániában - és vajjon hálás és jó-e, s az ország érdekében való-e, ha bele kell majd avatkozni olyan belső forrongásba Romániában és Jugoszláviában, amely mindenesetre olyan törekvéseket támogathat, amelynek ellenértékét nem nyujtja az, hogy egy szintetikus államszövetség kancellárjának tisztelhessük a mi külügyminiszterünket. Régi diplomatikus megállapítás - még colberti - hogy a hiuság a politikában a legrosszabb tanácsadó. E kancellári rang nem éri meg azt, ami a népek millióinak veszedelmét jelenti, s e tekintetben kivánatosnak tartom a parlament előtti megnyugtatásunkat. Különben, ha ezektől el is tekintünk, akkor is azt kell néznem, hogy Csehszlovákia tipikusan ipari állam és ipari produktumait neki el kell helyeznie.

A csehszlovák respublika kormánya azonban ezt figyelembe nem veszi. Bent agrárpolitikát követ és védvámokkal körülbástyázza agrártermelését. Ezért az agrárproduktumk umok bejövetele ellen védvámokkal dolgozik. A kisántánt másik két állama, Jugoszlávia és Románia, agrárállam, amely a maga produktumait akarja elhelyezni. Erre gátlóan hat a kormány védvámszisztémája. Már most: vagy beengedi a köztársaság Romániának és Jugoszláviának agrártermékeit - ami feltétlenül az itt levő agrártermékek árát le fogja nyomni - akkor az itt lévő lakosság agrár része elégedetlenkedni fog és az agrárpárti többség meg fog semmisülni - ami n emcsak kormánykrizist, de alkotmánykrizist is jelent; - vagy nem fogja ezeket a produktumokat beengedni, de akkor hogy képzeli a külügyminiszter úr azt, hogy Románia és Jugoszlávia a csehszlovák ipari produktumoknak fog piacot nyitni? Ezt a gazdasági hátrányt mmindenesetre látja is a külügyminiszterium. De hiszen a külügyminiszter és a külügyminisztérium legerősebb tényezőjét, Krofta minisztert nem is ez hajtja, s ezért van ellentét az agrár miniszter és a külügyminisztérium között a kormányban is. Mind Beneš, mind Krofta miniszter urak hajszolják a nagy pánszláv gondolatot, amelynek vezetői ők akarnak lenni. Hogy a pánszláv vezető gondolat nem áll távol a külügyi kormánytól, arra nézve felidézem a miniszter úr egyik bizalmasának, Světlík kanonok úrnak szavait, aki bizonyára mint előadó a minisztérium tudtával hirdette azt, hogy meg kell tanulnia a germán, angolszász és latin világnak azt, hogy nem Nyugat diktál Keletnek, de Kelet diktál Nyugatnak és a szláv erő az, amely előre tör a régi germán-latin erőkkel szemben. Ezt a tenort szolgálja a Prager Presse, a Lidové Noviny és ebben az egyben a Národní Listy és a Kramář párt is megegyezik a miniszter úrral, azonban azt a tendenciát nem nagy elismeréssel honorálják sem Párisban, sem Rómában, sem Londonban. Érzi ezt a politikai kisiklást a köztársaságnak Párisban levő követe, Osuský miniszter úr, aki rendkívül ügyes agitációkkal, támadással felel védekezés helyett és a köztársaság pánszláv irányzatát lehetőleg igyekszik leplezni s úgy tünteti fel a köztársaságot, hogy ettől távol áll minden pánszláv imperialista cél, s ez a hármas uj szövetség nem egyéb, mint a békének egy ujabb sarokköve. Az én szerény véleményem szerint ez a hármas szövetség nem szolgálja a békét, mert az a lázas fegyverkezés, amely Jugoszláviában, Romániában és a mi köztársaságunkban is folyik, az a kiterjedése a Škoda gyáraknak, amelynek a kapacitása ma nagyobb, mint a monarchia idejében volt, és az - amint elég röviden jeleztem - hogy ez a szövetség gazdaságpolitikai szempontból semmi értékkel sem bír, mutatja azt, hogy ez a szövetség sokkal inkább hozzájárul a béke alapjainak a meggyengítéséhez, mint a béke fentartásához. Ha ehhez hozzáveszem azt, amit maga Kramář fejezett ki, hogy: "a jegyzőkönyvek háta mögött fegyverek vannak", ha hozzáveszem azt, amit Hodža mondott, hogy "utolsó csepp vérig harcolni fog a respublika" - ez mind igazolja azt, hogy sem a külügyminisztert, sem a kormányt nem a népszövetségnek békés szelleme hatja át, hanem habozás nélkül hajlandók arra, amit habozással ki akar küszöbölni mindig a népszövetség, hogy igenis céljuk: adott esetben a háboru. (Výkřiky posl. dr Jabloniczkého.)

Ennek a köztársaságnak a lakossága azonban nem akar háborut. Tessék feltenni a kérdést az egész köztársaságban, tessék elrendeltetni a titkos szavazást és a választást, hogy akad-e többség ebben a respublikában arra, amely háborut akar és nem helyezi-e előbbre a népszövetség szisztémáját, amely az igazság helyreállitását, az igazságtalanságok békés kiegyenlitését célozza?

Ez a köztársaság, ahogy azt most már Osuský miniszter úr is megállapitotta, politikai ajándékok alapján kapta meg alakulatának a jogcimét. Én itt egyízben kifejtettem, hogy a respublikának a demokráciája abban áll, hhogy itt eltöröltek minden címet, még a "jogcímet" is. Erre körülbelül kongruens felelet Osuský miniszter úrnak a megállapítása, akinek az okoskodása abban merül ki, hogy miután a népszövetség a széttört monarchia területeit "odaajándékozta" az utódállamoknak és ezen területek fenmaradását garantálta, ennek következtében, ha a népszövetség ezt a garanciát egy más esetre akarná kiterjeszteni és a mai helyzetet meg akarná változtatni, akkor a népszövetségnek senki sem adna többé hitelt. Én úgy gondolom, hogy ez az okoskodás összekeveri az okot az okozattal, mert a népszövetségnek nem az volt a célja akkor, amikor az uj Középeurópát megalkották és határait megállapították, hogy ezzel az igazságot a jövőre megdermesszék, hanem célja ennek a területmegállapításnak az volt, hogy az állítólagos régi igazságtalanságok helyreállíttassanak, vagyis generális célja a népszövetség minden intézkedésének mindig az, hogy az igazság teremtessék meg a népszövetség tekintélye által és ne a fegyverekre bizassék a kérdések eldöntése.

Polgáriasult a világ, demokratizálódott a világ. Ahogy régen nagyon sok kérdést a párbaj középkori instituciója által akartak eldönteni és a párbaj által a formális igazság győzött az igazi igazság fölött és így a polgári jogok elfogadása által a párbaj a divatját múlta, s a rendes, független, pártatlan bíróság itélete lett a döntő - épugy a nemzetközi jogban is a demokratikus felfogás lett úrrá, hogy ne a fegyverek ereje döntse meg a jogot, hanem a jognak ereje döntse meg a fegyverek erejét. Osuský miniszter úr elismerte, hogy a népszövetség adományozta a respublikának azokat a területeket, amelyek ma annak területét alkotják. Erre egy kis epizódot is el tudok mondani, amely magától Tardieutől ered. Amikor Clemenceauval közölték a mai határokat, Clemenceau megkérdezte, hogy Karlsbad is benne lesz-e a respublikában, mert hiszen ott nincsen csehszlovák senki - ezt ő tudja, hiszen régen használja Karlsbad forrásait; ekkor úgy nyugtatták meg a kételkedő tigrist, hogy csehszlovák valóban nincsen Karlsbadban, hiszen a "csehszlovák" faj és nyelv csak kialakulóban van - de három szava már van ennek a nyelvnek, és pedig az első szó: "csehszlovák", a második "Karlovy Vary", s a harmadik "Beneš".

Tudom, hogy ez csak egy anekdóta, de jellemző, mert valóban abban az időben, amikor a határokat megállapitották, a határmegállapító legfelső négynek, sem Wilsonnak, sem Lloyd Georgenak, sem Clemenceaunak, sem Orlandonak nem volt fogalma arról, hogy mit cselekszik. Hiszen Lloyd George maga is elismeri emlékirataiban, hogy tévedett, de neki nagyon nehéz volt a helyzete, amikor az egyik társa azt képzelte magáról - s itt Clemenceaura célzott - hogy ő Julius Ceasar, a másik - ezzel Wilsont jellemezte - azt hitte magáról, hogy ő Jézus Krisztus.

A miniszter úr exp ozéjában külön foglalkozik a revizió mai kérdésével. Hogy milyen éleslátásu a miniszter úr, annak bizonyitéka az az expozé, amelyet az ősszel a külügyi bizottságban elmondott. Itt leszögezte azt, hogyha az 1933. év elmúlik minden krizis nélkül, akkor ez igen nagy eredménye lesz politikájának. S ma úgy vagyunk, hogy nem szabad behunynunk a szemünket, bele kell néznünk a valóságba kertelés nélkül, meg kell nézni, van-e reviziós tendencia ebben a világban, vagy nincs? S meg kell néznünk azt magának a köztársaságnak az érdekében, hogy sérti-e a revizió az érdekét ennek a köztársaságnak, igen-e, vagy nem? A parlamentben el tudom mondani, amit már több ízben elmondottam, de elkobozták ezt a megállapitásomat, hogy egy kérdés meredezik minden a köztársaságba inkorporált magyar előtt, s ez a következő: Vagy szükséges volt a régi osztrák-magyar monarchiát széttörni azért, hogy a benne lévő különböző nemzetiségek mindegyike nemzeti állammá tudjon válni, s ebben az esetben miért szakítottak le annyi egy komplexumban élő magyart Magyarorszaágról és csatolták ezt az utódállamokhoz - s miért alkottak a respublikából is egy kisebb kiadásu nemzetiségekkel telitett monarchiát? Vagy nem az etnografiai államok megalkotása volt a cél, hanem a gazdasági egységek megteremtése, akkor pedig miért tördeltek szét olyan természetes gazdasági egységeket, mint amilyen a Duna völgye, vagy az Elba völgye? Erre a kédésre a csehszlovák respublika sajtója uni sono úgy felel, hogy a Duna völgyében nem lehet olyan területeket alkotni, amelyeken tiszta etnografiai egységek lennének egymás mellett, és úgy felel, hogy a mai alakulatban a kisebbségi jogok és a kisebbségi szerződések által minden nemzetiség olyan szabadságoknak a részese, aminő azelőtt sohasem volt.

Erre a megállapításra vagyok kénytelen felelősségem teljes tudatában klubunk nevében nyilatkozni. A csehszlovák respublikában a kisebbségek részére nincsen megadva az a jog, amely a kisebbségek részére adott kisebbségi nemzetközi szerződésben biztosítva van és azok a nagy magyar területek, mint a Csallóköz, az Ipoly, a Garam völgye, a Bodrogköz - ezek olyan egységesen tisztán, majdnem 100 százalékban magyarok, melyeknek lecsatolása nemzeti szempontból nem volt indokolt, és ezek a területek magyarságukban most fenyegetve vannak.

Az az érv pedig, hogy a mai határ gazdaságpolitikai szempontból Európa boldogulását elősegíti - ezt az állítást maga az élet cáfolta meg. A külügyi bizottságban már kifejtettem, de itt ujból rámutatok arra, hogy a Duna völgyének és az Elba völgyének másmás gazdasági alakulata van és az erőszakos elszakítások és a területek összekeverése eredményezte azt, hogy a Szlovenszkóban és Ruszinszkóban lévő lakosság a nyomor határán küzködik az élettel - fáját el nem tudja adni a Duna-völgyének, az Elba-völgyi lakosság pedig a nyomoruságot szintén érzi, mert expanzivitását a határok miatt nem tudja érvényesíteni. De ezen érveken túl van még egy kérdés, amelyet sohasem szabad számon kivül hagyni akkor, ha szanálni akarunk egy helyzetet, és ez a morális kérdés, amely épen olyan fontos, mint az anyagi kérdés. Sajnos, az utóbbi időben ez a nézőpont nagyon elhalványult, de emlékezetébe idézem a tisztelt képviselőháznak Viktoria királynőnek azt a nagy mondását, hogy Anglia nagyságát az termetette meg, hogy jogi kódexek mellett a Szentírást sohasem mellőzte. A morális kérdés fontos, mert a morális kiegyenlitődés és a megsértett igazság jóvátétele nélkül a lelkek nem nyugszanak meg, pedig a lelkek nyugalmától függ mindig a béke. Ebben a respublikában ma a lakosság egy része mint legyőzött tekintetik s úgy is kezeltetik. Pedig egy demokratikus államban az összlakosságnak egyforma kezelése volna szükséges. Innen mutatok rá arra, hogy minket magyarokat legyőzött fajnak tekintenek, s nagyon nehéz nekünk megérteni azt, hogy miért vagyunk mi magyarok legyőzöttek, mikor mi a világháboruban összekeveredve csehekkel és szlovákokkal egy ármádiában kűzdöttünk a nagyántánt ellen és a mi legyőzetésünk nem az állam lakosságát képező valamely törzsnek velünk szemben karddal és fegyverrel való fellépésének lett az eredménye.

Összegezem azt, hogy azok az érvek, amelyek a revizió ellen kisebbségpolitikai, etnografiai és gazdasági szempontból felhozattak, helyt nem állók, amit egészen röviden igyekeztem fentebb bebizonyítani. A megnyugvást csak az adhatja meg, ha az a szellem lesz urrá a lelkeken, amely szellemnek a pirkadását látom a "Prítomnost" cikkében amely cikknek szerzője jól ismeri a cs ehszlovák respublikát, de jól ismeri a világot is. Magának a csehszlovák respublikának érdeke a konszolidáció és érdeke a megértés szomszédjával, Magyarországgal, mert hiszen Európa közepén ez a két állam az, amelynek kultúrfoka, műveltsége és gazdasági egymásrautalsága szükségképpé teszi a megegyezést, de sohasem a becsület kikerülésével. Én érzem azt, hogy ez a gondolat benne él a miniszter úr lelkében, aki mindig példáját adta a nemzeti önérzetnek és benne él az objektív, tisztafejü cseh politikusok lelkében is. Ezért nem kell elhallgatni azt, hogy igenis, a mi lelkünkben él a reviziónak a vágya, de természetesen nem akad egyetlen okos magyar ember és egyetlen okos csehszlovák politikus s em, aki erőszakos reviziót kivánna. Nem! A mai korban ki kell zárni az erőszakot, de meg kell keresni a megértést, amely a jóindulatu embereknek tisztességes szándékából megvalósul. Mi magyarok tudjuk, hogy ez nem az itt lévő magyaroktól függ. Mi magyarok lojális és becsületes faj vagyunk. Senki mi tőlünk soha a törvényesség határain túl nem megy, senki közülünk soha a létező törvények alól nem akar mentesülni, az engedelmességet meg nem tagadtuk sosoha. Mi eleget teszünk állampolgári kötelezettségünknek, de konstatáljuk azt, hogy jogainkkal nem élhetünk. Az iskola, a kultura, a gazdasági politika útján az asszimiláció veszélyének vagyunk kitéve és konstatáljuk azt, hogy bennünket az a törekvés, amely a mai kormányzatot áthatja, nemzeti egyéniségünkben megbénitani, bennünket asszimilálni akar. Ennek egy konkrét példája, ami most történik, hogy a sajtónkat akarják megbénitani - amiről nem akarok most részletesebben nyilatkozni, csak rámutatok arra a nagy sérelemre, amely a mi orgánumunknak folytonos elkoboztatásával a magyar lélek megnyilatkozását akarja elhallgattatni.

Miután ennek a politikának egyik elősegítője a külügyminiszter úrnak pánszláv tendenciája, másrészt a nyugodt konszolidációnak és az egészséges légkör békés nyugalmának megteremtésére nem alkalmas az imperialisztikus törekvés, ezért a miniszter úr expozéját nem fogadjuk el s vele szemben a lojális alapot, mindig megtartva, a legerősebb ellenzékiséget hirdetjük s a törvényes eszközökkel élve kűzdünk diadalra jutásáért az igazságnak, ami annyi mint a békés reviziója az igazságtalanságoknak.

Az expozét nem fogadjuk el! (Potlesk.)

Meine Herren! Das zur Debatte stehende sehr umfangreiche Referat des Herrn Außenministers Dr. Beneš ist, wie ja von ihm nicht anders zu erwarten war, aufgebaut auf der alten starren Grundthese der Unabänderlichkeit der Europa dauernd in zwei Lager auseinanderreißenden Friedensdiktatbestimmungen. So lange Frankreich und seine Vasallen dieser die Einkehr eines wahren Friedenszustandes hindernden Siegerpolitik fröhnen werden, ist alles Gerede von Arbeit für den Frieden eitel Schaumschlägerei und nicht damit zu rechnen, daß es zu einer Befriedung der Welt und zur Behebung der furchtbaren Wirtschaftskrise und Beseitigung des Millionen-Arbeitslosenheeres kommt. Wer gehofft hat, daß Herr Außenminister Dr. Beneš, der nach mehrjähriger Pause wieder den Weg ins Plenum des Hauses gefunden hat, sich mit den großen drängenden Fragen der Wirtschaft, den Möglichkeiten des wirtschaftlichen Wiederaufbaues Mitteleuropas beschäftigen wird, wurde gründlich enttäuscht. Dr. Beneš ist eben mehr Fachmann in rein politischen Machtfragen und vor allem Verteidiger der verhängnisvollen Friedensdiktatpolitik, deren Tragik er selbst mit den Worten: "daß wir im 15. Jahre nach dem Weltkrieg noch keinen wirklichen Frieden haben", wohl mehr unbewußt, aber dar um nicht weniger trefflich gekennzeichnet hat.

Die Nachkriegsdemokratie hat sich, was wir schon immer vorausgesagt haben, eben als unfähig erwiesen, geordnete Zustände zu schaffen, weil im Siegerwahn geschaffene Gewaltzustände auch unter dem Deckmantel der Demokratie nicht dauernd aufrecht erhalten werden können. Diese Kennzeichnung des Zusammenbruchs der Nachkriegsdemokratie kam in der letzten Rundfunkrede Dr. Beneš's noch viel-schärfer zum Ausdrucke, als er erklärte: "Die internationale Welt ruft den Eindruck eines Chaos hervor und es scheint, als wüßte niemand, wie man aus diesen schweren Fragen zum Schluß ohne schwere Konflikte hinauskommen könne. Es gibt sogar viele, die da fragen, ob aus alledem zum Schlusse nicht ein Kriegskonflikt entstehen werde." Wir haben im Laufe vergangener Jahre sowohl von dieser Stelle, als auch im Außenausschusse auf die furchtbaren Folgen dieser Friedensdiktatpolitik hingewiesen und es ist nur bedauerlich, daß die Welt und vor allem die čechoslovakische Öffentlichkeit so rasch vergißt. Man erinnere sich doch nur an den weitgehenden. Optimismus, der von Dr. Beneš immer zur Schau getragen wurde, wenn es galt, wie z. B. nach Niederringung des gesunden und dem wirtschaftlichen Wiederaufbau Europas dienenden deutsch-österreichischen Zollunionplans die čechoslovakische Öffentlichkeit über Zweck und Notwendigkeit dieser seiner Politik zu überzeugen. Da sparte man nicht mit schönen Worten und erklärte, daß die wirtschaftlichen Verhältnisse so konsolidiert seien, daß man ruhig jeder Entwicklung entgegensehen könne. Nach kaum Jahresfrist waren zwei Drittel vor allem der sudetendeutschen Exportindustrie erledigt und die Arbeitslosenziffer um mehr als 100% erhöht. Die wirtschaftlichen Interessen der Republik wurden und werden eben dauernd der politischen Zielsetzung Dr. Beneš's untergeordnet und ohne Rücksicht auf die immer größer werdende wirtschaftliche und soziale Notlage von allen čechischen und deutschen Regierungsparteien gutgeheißen, um sich nicht dem Vorwurfe auszusetzen, nicht bereit zu sein, den Nationalstaatsinteressen zu dienen. Wie lange die hungernden Massen der betroffenen Völker die Fortsetzung dieser Politik dulden werden, ist eine der ernstesten Fragen, der man, was wohl mehr als auffällig ist, unter einem sogenannten demokratischen Regime dadurch auszuweichen sucht, daß man entgegen den gesetzlichen Bestimmun gen und den Grundsätzen wahrer Demokratie durch Hinausschiebung der einzelnen Wahltermine einem Votum der Staatsbürger aus dem Wege zu gehen sucht. Sowohl in der Innen- als auch in der Außenpolitik des čechischen Staates spricht man zwar viel von der Notwendigkeit der Verteidigung der Demokratie, während man in der Praxis der Demokratie nur insoweit Raum gewährt, als sie der Erringung der gesteckten Machtziele dient. (Předsednictví převzal místopředseda Zierhut.)