Egy nagy egyenlőtlenség, diszparitás alakult ki a két nyugdíjas réteg között. Ez okozta azt, hogy a harminc szolgálati évvel bíró főgimnáziumi tanár irigykedve nézett a nem magyar rendszer alapján nagyszerüen nyugdíjazott hivatalszolga kétszerakkora nyugdíjára. Ezeknek a magyar szisztémáju nyugdíjasoknak szomorú tábora belefáradt a nagy várakozásban és fásultan vonszolta a mindennapi élet súlyos terhét. Szívében azonban kiolthatatlanul élt a reménység, hogy megnemérdemelten méltatlan sora egyszer csak jobbra fordul. És bizony már nagyon sokan akadtak közöttük olyanok, akik ezt a reményt is feladták. Nem hitték, hogy sorsuk jobbrafordulását megerik. A jobban bizakodok, az optimisták csoportja egyesületekben tömörült s közös erővel, fáradhatatlanul munkálkodott helyzete megjavításának érdekében. Egyes politikai pártok is a küzdők tábora mellé állottak és politikai programpontjukká tették a nyugdíjasok érdekeinek szolgálatát. Ebben a tekintetben a mi magyar pártjaink jó példával jártak elől és lankadatlanul és megszakítás nélkül dolgoztak a nyugdijasok nyomorának megszüntetése érdekében s azok helyzetének megjavításáért. Parlamentben s a parlamenten kívül a sajtóban és mindenütt, ahol erre alkalom kinálkozott, ezért küzdöttünk, dolgoztunk tíz éven át, hogy végül is célhoz érjünk. Ez a végső cél a magyar szisztémáju nyugdíjasoknak a többi nyugdíjassal való teljes egyenjogusítása és elbocsátottjaink nyugdíjhoz való juttatása volt.

Ime, az első célunkhoz most érkeztünk el. Itt fekszik előttünk az összes nyugdíjas egyenjogusítását megvalósító törvényjavaslat, amely körülbelül harmincezer magyar szisztémáju nyugdíjasunknak tisztességes, a többi nyugdíjastársának nyugdíjával egyenlő ellátmányt biztosít. Ez a törvény sok tizezer magyar család asztalára nagyobb darab kenyeret hoz s a csendes öregkor annyira áhított nyugodalmát szerzi meg. Elbocsátott testvéreink ügyéért tovább kell még harcolnunk, amíg a rajtuk esett igazságtalanságot ki nem reparáljuk. Annak ellenére, hogy a jelen törvényjavaslat 127 ezer régi nyugdíjas sorsának megjavítását jelenti, mégsem olyan teljes és tökéletes, amilyennek lennie kellene, mert hibái vannak, amelyekre az alábbiakban kivánok rámutatni.

Beható tanulmány után, tárgyilagos bírálattal azt kell megállapítanom, hogy a javaslat legfőbb hibája az, hogy nem teljes, nem vonatkozik az összes nyugdíjas kategóriákra. Még mindig maradnak olyan közalkalmazotti csoportok, amelyek az egyenjogusításból kimaradnak. Ilyenek az állami és nem állami óvónők, az önkormányzati testületek valamennyi nyugdíjasai, a kétes állampolgárságú, volt magyar hatvan százalékos, magyar törvények alapján kiszámított ellátmányban részesülő nyugdíjasok.

Az egyenjogusítás elvével leginkább ellenkezik és a javaslatnak talán legkirívóbb hibája azonban az, hogy még azok között is különbséget tesz, akikre vonatkozik; ezeket csoportokra osztva, más és más időponttól kezdődőleg állapítja meg részükre a magasabb, egyenjogusított nyugdíj élvezetének kezdetét. Micsoda egyenlőség az, amikor a hatvanöt éves nyugdíjas 1930 januárjától, az ötvenöt éves pedig három évvel később, csak 1933. január 1.-től részesedhetik a felemelt nyugdíjban. Nyugdíjára mindenki egyformán rászolgált, így tehát az összes nyugdíjas ellátmánya egy időponttól kezdve rendezendő. Különbséget tenni közöttük nem lehet, mert ez az igazságossággal ellenkezik. Nem fogadhatom el az ez ellen felhozott egyetlen indokot, hogy a pénzügyminiszterium az ehhez szükséges 317 milliót egyszerre nem tudja rendelkezésre bocsátani, csak 1933 -ig fokozatosan elosztva. Nem fogadhatom el ezt egyrészt azért, mert ha a pénzügyminiszter úr a közelmúltban az úgynevezett konszolidációs alapból 300 milliót tudott elvonni, hogy azt három dúsgazdag nagybank szanálására fordítsa, úgy ugyanebből az alapból eme nem kevésbbé fontos konszolidációs feladat céljaira, a nyugdíjegyenjogosítás számára szükséges összegeket szintén igénybe vehetné és meg vagyok győződve, hogy nem akadna oly politikai csoport, amely azt ellenezné. De másrészt nincs is annak szüksége, hogy ilyen módon teremtsen fedezetet, mert tudvalevő, hogy az államháztartás évről-évre az állami költségvetésben előirányzott bevételeket sok százmillióval meghaladó többlettel dolgozik s az adók eme többletbevételei bőségesen fedezik már ebben az évben is az egész 317 millió nyugdíjtöbblet szükségletét.

A nyugdíjasoknak négy ilyen korosztályba való sorozása annál sérelmesebb, mert az egyenjogusításnak már 1926 január elsejével meg kellett volna történnie és pedig a tényleges alkalmazottak fizetésrendezésével egyidejüleg. Erre az 1924. évi 286. számu törvény 2. paragrafusa a kormány részére egyenesen utasítást tartalmaz. Ennek ellenére a kormány a nyugdíjasok illetményeinek rendezésére vonatkozó törvényjavoslatot csak most terjesztette be. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjastársadalom a négy évi késedelem folytán négyszer 317 millió, vagyis 1268 millió korona károsodást szenvedett, ami számára örökre elveszett. Ez is azt mutatja, hogy a pénzügyminiszter úr szűkkeblüsége semmivel sem indokolt.

A törvény különbséget tesz a katonai nyugdíjasokkal szemben, és ezeket csak ötven százalékos nyugdíjemelésben részesítette. Ez az intézkedés az említett katonai nyugdíjasokkal szemben tanusított antipátiára mutat és emellett a jogegyenlőség elvével nem egyeztethető össze.

A nem állami iskolák tanító - nyugdijasairól az eredeti törvényjavaslatban a kormány teljesen megfeledkezett, de az óvónőket is kihagyta. Az előbbieket a szenátusi és a képviselőházi bizottsági tárgyalás folyamán utólag bevették, az óvónőket azonban nem. Pedig az egész köztársaságban levő összesen hetvenhét óvónő bizony komoly többletmegterhelést nem jelentett volna.

A törvényjavaslatnak igen homályos és ezért veszélyes pontja az ötödik paragrafus, amely azt mondja ki, hogy a kormány megbízást kap, hogy a nyugdíjasok szolgálati éveinek megfelelő átszámítását körülíró rendeleti utasítást adjon ki. Alapos az aggodalom, hogy a pénzügyminiszter úr ismert szűkkeblüsége és fokozott takarékossági vágya és törekvése, a jelen törvényjavaslat üdvös rendelkezései hatályosságát lerontja és a nyugdíjasokat egy ily szellemben megalkotott végrehajtási rendelet azok jogos igényeit alaposan lekurtítja. Hiszem és remélem, hogy ez nem fog megtörténni, mert ennek nem szabad megtörténnie.

Megnyugtató a törvényjavaslat ama rendelkezése, hogy ezentul minden nyugdíjasnak a járandósága egységes lesz és a különféle pótlékok beolvadnak a törzsnyugdíjba és pedig a drágasági pótlék, a kiegészítő pótlék és minden egyéb pótlék.

A külföldön tartózkodó nyugdíjasok járandósága 10 százalékkal kisebb lesz és csak három hónapot meghaladó külföldi tartózkodás esetén vonják le ezt a 10%-ot. Az erre vonatkozó rendelkezések nem is igazságosak és nem is világosak eléggé.

A külföldön tartózkodó nyugdíjasok illetménye megrövidítésének komoly indoka nincs és annak büntetésszerü jellege van. A statisztika szerint 5271 nyugdíjas tartózkodik a külföldön. A kormány véleménye szerint ez igen nagy szám. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ennek természetes okai vannak. A monarchia szétdarabolásával az egyes családok és a családtagok, egymáshoz tartozó személyek egymástól országhatárokkal lettek elválasztva és a külföldre költözött nyugdíjasok legnagyobb része azért távozott el, hogy családtagjai közelében és meghitt körében élje le öregségé hátralevő éveit. Ezt a természet törvényei diktálják és ezért megrövidíteni valakit a nyugdíjában igazságtalan cselekedet. A törvényjavaslat nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a három hónapnál rövidebb tartózkodás esetén szükséges-e engedélyt kérni a külföldre utazni szándékozó nyugdíjasnak, vagy nem? Az én véleményem szerint nem, mert a törvényjavaslat kifejezett rendelkezést erre vonatkozólag nem tartalmaz.

Teljesen érthetetlen a 11. § amaz intézkedése, hogy minden nyugdíjas a szükséges okmányokkal felszerelt kérvénnyel köteles kérni nyugdíjának rendezését. Szerintem ez fölösleges, mert a nyugdíjasokról pontos nyilvántartások vannak és az uj nyugdíjak kiszámítása hivatalból történhet. Megnyugszom Vlasák meghatalmazott miniszter Úrtól a bizottságban kapott válasszal, amely szerint minden nyugdíjas a nyugdíját folyósító hivataltól egy nyomtatványt kap, a melynek rovatait a nyugdíjas kitölti és póstán visszaküldi. Ez helyes eljárás. Kérvényeket irogatni, körülményes volna és a legtöbb nyugdijas esetében még költségekkel is járna, mert a kérvényt ahhoz értő emberrel kellene megiratnia.

Egyet ajánlok erősen a kormány figyelmébe. Utasítsa illetékes hivatalait, hogy az uj nyugdíjak kiszabásával kapcsolatos munkát soronkívül és sürgősen végezzék el, hogy évekig ne tartson, amíg a nyugdíjasok uj nyugdíjukhoz juthatnak. Ebben a tekintetben ugyanis a múltból nagyon rossz tapasztalataink vannak. Ne felejtsük el, hogy kilencvenéves nyugdíjasaink is vannak és ezeknél az egy napos késedelem is sok.

Nem helyes a 12. § amaz intézkedése, hogy a vasutaskegydíjasok kegydíjának megfelelő felemelését a vasutügyi miniszterre bízza anélkül, hogy imperatíve megszabná az emelés mérvét. Ezek szerint a vasutügyi miniszter akkor és olyan módon intézi el, amikor neki tetszik. Ne felejtsük el, hogy úgy a nyugdíjasok, mint a kegydíjasok száma a vasutaknál a legnagyobb. A vasutügyi minisztérium pontos statisztikája szerint ugyanis 1929 dec. 31.-én az összes vasuti nyugdíjasok száma 66.227, a kegydíjasoké pedig 5.953. Vagyis a köztársaság összes nyugdíjasának a fele vasutas. A nyugdíjasokból 61.696 a csehszlovák államvasutra, 4531 pedig a kassa-oderbergi vasutra esik, a kegydíjasokból pedig 5796 az államvasuti és 157 a KSOD - vasuthoz tartozó. Az allamvasuti nyugdíjasoknak kifizetett nyudíj 1929-ben 664 millió, bíg a KSOD nyugdíjasoknak 45,000.000 Kč. Ezek a számok egyben azt is mutatják, hogy a vasutaknál nemzetiségi szempontok alapján keresztül hajszolt restrinkció mélyen elhibázott intézkedés volt, mely erősen megnövelte a vasutas nyugdíjasok létszámát és a nekik fizetendő nyugdíjösszegeket - ezzel szemben kénytelen a vasut az uj alkalmazottak tömegét felfogadni.

Az önkormányzati testületek, városok nyugdíjegyenjogusításának kötelező keresztülvitelét nem tartalmazza a javaslat. Meg kell elégednünk a pénzügyminiszter úr nyilatkozatával, mely szerint ezen nyugdíjasok egyenjogusítása ezen testületek akaratára van bízva. Kötelezőleg kellett volna kimondani a javaslatban, hogy az önkormányzati testületeknek ezt meg kell tenniök, mert igy csak azon városok nyugdíjasai jutnak rendezéshez, amelyek képviselőtestületeiben meg lesz a kellő megértés és humánus érzés. A bizottságban elfogadott ama rezolúció, amely szerint a kormány felhívatik az önkormányzati testületek nyugdíjasai nyugdíjának rendezésére, nem kielégitő megoldás, mivel ismerjük a rezolúciók illuzórius voltát. A kegydíjasok másnemű jővedelme értékhatárának 4.000 Kč-ról 7.200 Kč-ra, valamint az állami bányák és huták provizionistáinak rendezésére vonatkozólag hozott rezolúciós határozatok jelen törvényjavaslat hiányait dokumentálják és azok pótlását célozzák.

Az 1924. évi 286. sz. törvény annyira igazságtalan 17. és 18. §-ait, amelyek a nyugdíjasok mellékfoglalkozásából és magánvagyonából származó jövedelmének megkurtításáról intézkednek, ezen törvényjavaslat nem helyezi hatályon kivül. Annak ellenére, hogy eme lehetetlen paragrafusok hatálytalanítását olyan régen és olyan vehemensen követeltük, az engedelmes kormánytöbbség megelégszik egy kétes értékű rezolúciós határozattal, amely szerint a kormány a legrövidebb időn belül köteles egy oly törvényjavaslatot beterjeszteni, amellyel mindazoknak a nyugdíjasoknak illetményei a felére szállítandók le, akiknek akár közalkalmazotti viszonyból akár magánvagyonból eredő mellékjövedelme a 60.000 koronát meghaladja.

Ezekben voltam bátor rámutatni a most tárgyalt törvényjavaslat fogyatékosságaira.

Tisztelt uraim és hölgyeim! Nagy a mi felelősségünk ebben a pillanatban, amikor 127 ezer nyugdíjas-család létének stabilizációjáról döntünk. Lelkiismeretünk azt kiáltja, hogy most van itt a nagyszerű alkalom arra, hogy mindent megtegyünk a köz kiérdemesült munkásai javára. Ragadjuk meg tehát az alkalmat ebben az utolsó órában és küszöböljük ki a megvilágított hibákat, hogy mindenki megkapja hosszú, fáradságos munkájának annyira megérdemelt és igazságos jutalmát. Teljesen átérzem és mindnyájunknak éreznünk kell eme pillanat fontosságát. Én érzem az évtizedes becsületes munkában megrokkant, hajlott vállu, őszfejü, a hosszú reménykedésbe belefáradt, kiapadt lelkü öreg nyugdíjasok sok tízezres seregének felénk szegzett várakozó tekintetét, azokét a nyugdíjasokét, akik feszült figyelemmel lesik, hogy miként döntünk ma itt mi, az ő fiaik, testvéreik, rokonaik, mi, az ő elhagyott munkahelyeik betöltői, mi, az ő utódaik. Az ő munkáséletük békés befejezése, öreg napjaiknak nyugalma, utolsó éveik megkönnyítése attól függ most, hogy miként határozunk.

Bár a törvényjavaslatnak sok hibája van, a javasolt évi 317 millió korona 127 ezer nyugdíjas család részére sorsa jobbrafordulását, nagyobb darab kenyeret, jobb megélhetést jelent, ezért tehát a törvényjavaslatot magszavazom. (Potlesk.)