Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

Ugyanekkor azonban meg kell emlékeznem arról a szemfényvesztésről, melyet a pozsonyi magyar tanszék állítólagos megszervezésével kapcsolatban űznek. Néhány héttel ezelőtt az a hír járta be a szlovenszkói sajtót és különösen az iskolaügyi minisztériumhoz közelálló agrárpárti lapokat, hogy a pozsonyi egyetem mellett egy magyar tanszéket is fognak szervezni. A költségvetésben és annak indokolásában ugyan semmi nyomát nem látom annak, hogy e tanszék céljaira mennyit kíván az állam fordítani, azonban magáninformációim szerint e tanszék élére egy szlovenszkói evangélikus lelkészt akarnak kinevezni, aki semmiféle irodalmi működést nem tud felmutatni, aki a magyar nyelvet nem bírja tökéletesen és akinek egyetlen érdeme az, hogy szlováknak született és Hodza miniszter úr pártjának a tagja. Ez az egyénileg különben igen tiszteletreméltó úr a jelen félévben még előadásokat sem hirdetett a pozsonyi egyetemen, hanem Prágában tartózkodik. A magyar tanszék létesítését természetesen örömmel veszi tudomásul a magyar közvélemény, másfelől azonban joggal követelheti azt, hogy e tanszék élére olyan férfiút állítsanak, aki a magyar tudományt méltóképpen tudná reprezentálni. Van Szlovenszkóban elég magyar tanár, aki rátermett erre a polcra. De, ha itt nem tudnak megfelelőt találni, akkor tessék gondoskodni arról, hogy az egyetem Budapestről, vagy Magyarország más egyeteméről hívjon meg professzorokat. Az urak persze azt fogják mondani, hogy ez irredentizmus, de ezzel a véleményükkel nem ejtenek kétségbe engem, mert nekem módomban van arra hivatkoznom, hogy a prágai német egyetemen és a brünni német technikai föiskolán is működnek olyan tanárok, akiknek a mai napig sincsen meg a csehszlovák állampolgárságuk.

Külön kell felemlítenem a magyar egyetemi és főiskolai ifjúság szociális segélyének az ügyét. Az állam több mint tíz millió koronát fordít évente a diákság szociális támogatására. A magyar diákságnak ebből az összegből egyetlenegy fillér sem jut, holott, ha csupán csak a köztársaságban élő magyar lakosság számarányát vennénk alapul, 6-7,000.000 koronát kellene az államnak a mi rendelkezésünkre bocsátania. A magyar diákság teljesen a magyar társadalom támogatására van ráutalva, ez a társadalom becsületesen is teljesíti kötelességét az ifjúsággal szemben, azonban ez még nem jogcím arra, hogy a kormány kibújjon kötelezettsége alól. Ha csak egy kevés igazságérzet volna a kormányban, úgy már régen gondoskodott volna arról, hogy a magyar ifjúság is megkapja azt a szociális segélyt, amelyben az állam többi nemzetiségű ifjai részesülnek.

Ha a költségvetésnek középiskolai címét tüzetesebb elemzés tárgyává teszem, úgy elsősorban is az tűnik fel, hogy Szlovenszkóra és Ruszinszkóra 339.452 koronával többet fordítanak, mint az elmúlt esztendőben. Ezzel szemben a magyar középiskolák céljaira az 1929. évben a tavalyi 4,510.121 koronával szemben már csak 4,431.957 koronát, vagyis 78.164 koronával kevesebbet ad a kormány. Ennek az egyetlenegy adatnak a legnagyobb megdöbbenést kell keltenie a csehszlovákiai magyar kisebbség körében, mert ez az adat csak azt bizonyítja, hogy a kormány nem a magyar iskolaügy fejlesztését, hanem annak elsorvasztását tűzte ki céljául. Szót kell itt emelnem elsősorban az ellen, hogy a komáromi Szent Benedek-rendi katolikus magyar főgimnázium céljaira tavaly még 138.060 koronát preliminált az iskolaügyi minisztérium, a jövő évre azonban már egyetlenegy fillér sincsen erre a célra kimutatva a költségvetésben. Ezért tisztelettel kérdem az iskolaügyi miniszter urat, hogy milyen alapokból utalja ki a komáromi bencésgimnázium fenntartására szükséges összegeket és miért nem mutatja ki ezt a költségvetésben is? Mert csak ebben az esetben volna meg az a biztos fedezet, amelyre minden körülmények között számítani lehetne.

Tudom, hogy ismétlésekbe esem, de kénytelen vagyok újból kijelenteni azt, amit már két esztendeje és tavaly is mondottam erről a helyről, nevezetesen azt, hogy a magyar középiskolák száma nincsen arányban sem a csehszlovák köztársaságban élő magyar lakosság, sem pedig a középiskolákban tanuló magyar diákok számával. Szlovenszkón a magyárság a hivatalos statisztika adatai szerint az összlakosságnak 21-54%-át teszi ki, tehát a Szlovenszkóra eső 27,240.935 koronát kitevő középiskolai költségvetésből a magyarságnak legalább is 5,867.696 koronát kellene kapnia. A valóságban azonban mindössze 3,829.411 koronát tesz ki az az összeg, amelyet a kormány a magyar középiskolák fenntartására a költségvetésbe beállított, vagyis nem kevesebb, mint 2,038.285 koronát vonnak el a magyar középiskolai oktatástól. Még szomorúbb a helyzet Ruszinszkóban. Itt az egész középiskolai költségvetés 4,239.762 koronát tesz ki. Minthogy a magyarság itten a lakosságnak 17-03%-át képezi, a magyar középiskola céljaira 722.031 koronát kellene fordítani és ehelyett mindössze 602.546 koronát irányoz elő erre a célra a jövő évi költségvetés. A helyzet tehát itt az, hogy a kormány 119.485 koronával kevesebbet juttat az ottani magyarságnak, mint amennyi számaránya szerint megilletné.

Nagyon jellemző eredményre jutunk akkor is, ha a szlovenszkói magyar és német iskolaügyet hasonlítjuk össze. A szlovenszkói német iskolák büdzséje 2,278.310 korona, a szlovenszkói magyar középiskoláké pedig - mint láttuk - 3,829.411 korona. Ebből tehát az következik, hogy a szlovenszkói németség, amely a lakosságnak mindössze 4-73%-át képezi, kéthármad részét kapja annak az összegnek, amelyet a 21-54%-nyi, tehát csaknem ötször akkora magyar kisebbségnek adnak. Mi nem irigyeljük a szlovenszkói német testvéreinknek a dolgát, ninics is okunk, hogy irigyeljük őket, mert velük sem bánik úgy a kormány, ahogyan bánnia kellene, azonban mégis igen különösnek kell találnunk ezt a kétféle bánásmódot, mert azt mutatja, hogy a kormány ilymódon különbséget téve akarja a németeket elidegeníteni a magyaroktól. Mi azonban meg vagyunk győződve arról hogy a szlovenszkói németség is átlát a kormány szándékán és ma is úgy érzi, hogy: timeo Danaos et dona ferentes!

Tisztelt Ház ! Nézzük tovább, hogy hogyan áll a magyar tanítóképzés ügye? Eddig Szlovenszkón egyetlenegy magyar tanítóképző sem volt és most nem átallja az iskolaügyi minisztérium olyan költségvetést benyújtani, amelyben a magyar tanítóképzés céljaira mindössze 29.550 koronát irányoz elő, amikor a szlovenszkói tanítóképző intézetekre általában 4,253.286 koronát fordít. Szégyenteljes állapot az, hogy csak ily csekély összeget fordítanak a magyar tanítóképzés céljaira és ezzel a magyar tanítóság utánpótlását teljesen illuzóriussá teszik, Megrázó dolog az is, hogy az egyetlen szlovenszkói magyar tanítóképző intézeteinek ez idén csupán a második osztálya működik. A kormány tehát nem biztosítja a magyar tanítóképzés rendszerességét, holott a jelentkezők száma ez idén is nagyon tekintélyes lett volna. És talán a leginkább megalázó az, hogy az intézet óraadó tanárainak mindössze 6 korona 40 fillér óradíjat adnak.

Ezek után mit szóljunk ahhoz, hogy a szakiskolák céljaira előirányzott 88,686.037 koronából mindössze 1,032.804 koronát fordítanak a magyar kereskedelmi iskolákra (ha ugyan a munkácsi városi kereskedelmi akadémia ugyanannyit kap, mint az állami iskola), azután 577.337 koronát a magyar ipari oktatás céljaira és 33.432 koronát a női szakoktatásra, tehát összesen 1,643.573 koronát, vagyis alig 1.12 százalékát az egész összegnek egy olyan kisebbség szakoktatási céljaira, amely az állam lakosságának 5.57 százalékát teszi ki, de amely az állam közgazdasági és kulturális életében ennél a százalékaránynál sokkal nagyobb szerepet játszik.

Nagyon sajnáljuk, hogy az iskolaügyi minisztérium költségvetése nem részletezi azokat a kiadásokat, amelyeket az elemi és polgári iskolák fenntartása felemészt. Ennek oka bizonyosan az, hogy az iskolaügyi miniszter úr ezekkel az adatokkal nem mer a nyilvánosság elé lépni, mert akkor kiderülne, hogy a nemzeti kisebbségek, különösen a magyarság elemi és polgári iskolai oktatása milyen csekély összegekkel kénytelen beérni azokkal a hatalmas tételekkel szemben, amelyeket a cseh és szlovák iskolák, de elsősorban az úgynevezett kisebbségi iskolák - értsd a német és magyar vidékeken létesített cseh iskolák céljaira fordítanak. Részletes pénzügyi adatok nélkül is meg lehet azonban állapítani azt, hogy a csehszlovák köztársaságban legalább százzal kevesebb magyar elemi iskola van, mint amennyi a lakosság számaránya szerint megilletne bennünket, és a meglévő elemi iskoláknak 90 százalékát is nem az állam, de a hitfelekezetek, községek és egyesületek tartják fenn, tehát közvetve a magyar lakosok önmaguk. Meg lehet továbbá állapítani azt is, hogy a meglévő 17 magyar polgári iskola helyett minimális számítás szerint legalább 94 illetné meg a magyarságot, hogy a polgári iskoláknál egyáltalában nem fordítanak gondot a fiúnevelésre, hogy a magyar osztályokban aránytalanul több tanuló van, mint az államnyelvű iskolákban, hogy a szlovák állami iskolák épületei valóságos paloták az ugyancsak az állam által fenntartott magyar iskolákhoz képest és így tovább.

Szóvá kell tennem azt is, hogy a tanfelügyelői karban tudtommal egyetlenegy magyar sincsen, aminek a következménye azután az, hogy a tanfelügyelők a színmagyar községek iskolaszékeivel és tanítóival is törvényellenesen nem magyarul, de szlovákul leveleznek.

Mint említettem, a kisebbségi magyar elemi iskolák nagy részét a hitfelekezetek tartják fenn. A felekezeti iskolák Szlovenszkó kulturális fejlődésének évtizedek óta fontos támaszai voltak. Sajnos azonban, hogy a mai polgári kormány minden tendenciája azt a célt szolgálja, hogy a valláserkölcsi alapon álló iskolákat létalapjukban megrendítse és így lassú elsorvadásra és megszűnésre késztesse. A nyilvánosságra jutott, de visszavont iskola törvénytervezet, a mostani tanügyi irányzat, amely oly súlyos nehézségeket, majdnem teljesíthetetlen követeléseket támaszt a felekezeti iskolák építés, fejlesztése és fenntartása elé, az újabban oly gyakran jelentkező elközségesítési törekvések, mind-mind a kormányzat burkolt szándékairól tanúskodnak.

Felekezeti tanítóink és tanáraink oly messze estek a tanítás szabadságától, mint Makó Jeruzsálemtől. Az állami tanfelügyelőknek a törvény az ellenőrzés jogát biztosítja. A valóság azonban azt mutatja, hogy az állami tanfelügyelő úgyszólván élet és halál ura a felekezeti iskolák és tanítók felett. Ezrekre, tízezrekre menő illetményeket szüntethet be egy tollvonással a felekezeti tanítóknál. (Posl. dr. Slávik: De nem teszi!) Dehogy nem, kérem! Ott van a somorjai iskola. A somorjai tanítóknak azt mondották, hogy jó egészségük van, elég kövérek, van kenyerük, ne kérjék az államsegélyt. Ráérnek erre majd, ha felépítik a felekezeti iskolát. Hogy a felekezeti iskolák fenntartására az iskolaügyi kormány mennyivel járul hozzá, az a költségvetésből nem tűnik ki, de tudom jól, hogy a mostani állami tanfelügyelet úgy szereti feltüntetni a felekezeti iskolák helyzetét, hogy azok az állam kegyéből élnek. Ez falsum, ez megtévesztés, ami ellen a legerélyesebben kell, hogy felemeljem tiltakozó szavamat. A felekezeti iskolák tanítóinak államsegélyei busásan kikerülnek az állami adókból és pótadókból, amelyeket a hitfelekezet adózó tagjai, mint állampolgárok fizetnek. Ez nem ajándék, hanem igenis az államnak köteles járuléka a felekezeti iskolák fenntartásához. Ha egész tárgyilagosan tekintjük a dolgot, meg kell állapítanunk, hogy ,, éppen ellenkezőleg a hitfelekezetek adnak ajándékot az államnak, amikor 100-200 és, több százalékos külön hitközségi adót fizetnek a felekezeti iskolák fenntartására. Vajon mit, fog a Szentszék szólni ahhoz, hogy éppen a, modus vivendi megalkotása idején akarja a kormányzat az egyház kezéből a legfontosabb jogot, a gyermeknevelést kicsikarni? Merem állítani, hogy a felnövekedő nemzedék vallási erkölcsi alapjának megszűnésével az állam léte rendül meg, ha pedig ezt akarja az iskolaügyi kormány, úgy lássa a következményeket.

Ha a kulturális életnek általános vonatkozásait veszem szemügyre, úgy lehetetlen meg nem állapítanom azt, hogy ennek az államnak kultúrpolitikája a magyarságot kínai falak, közé akarja szorítani és ily módon akarja megakadályozni azt, hogy az itt élő magyarság lépést tartson korunk szellemi áramlataival. Ennek jellemző példája az, hogy miképpen alkalmazzák az azóta már régen megszüntetett szlovenszkói teljhatalmú minisztériumnak azt a rendeletét, amellyel a Magyarországon 1918 után megjelent könyvek Szlovenszkóra való behozását cenzúra alá vetették. Kezeim között van egy jegyzék, amely összefoglalja azokat a Magyarországon 1918 után megjelent könyveket, amelyeket Szlovenszkón és Ruszinszkóban szabadon lehet terjeszteni. összesen 73 könyvet engednek be Magyarországnak egy évtized alatti rendkívül gazdag könyvtermeléséből. Ezeknek a könyveknek a jegyzékében azonban hiába keressük a magyar irodalom klasszikus nagyjainak műveit, az egyetlenegy Madách Imre kivételével valamennyi száműzve van a csehszlovák köztársaság területéről. Bizonyára van tudomása az iskolaügyi miniszter úrnak arról is, hogy Kassán számos könyv között elkobozták Balassa Bálintnak, a XVII. században meghalt magyar lírikusnak a műveit, továbbá Csokonai Vitéz Mihály dalait, Gárdonyi Gézának "Egri csillagok" című művét és Krudy Gyula "Podolini kísértet"-ét. Vagy mit szóljunk ahhoz, hogy amíg a szlovákoknak Szent Adalbert-Egyesülete - nagyon helyesen szabadon működhetik Budapesten és ott fiókot nyithatott, addig a budapesti Szent IstvánTársulat Szlovenszkó területéről ki van tiltva, sőt Prohászka Ottokárnak, a korán elhunyt nagy székesfehérvári püspöknek gyönyörű filozófiai műveit sem szabad Szlovenszkón terjeszteni.

Az iskolaügyi miniszter úr, aki a magyar kultúra emlőin nevelkedett és aki minden képességének kifejlesztését a magyar iskoláknak köszönheti, kultúremberi kötelességének tenne eleget, ha ezeknek a hihetetlen kilengéseknek egyszer véget szakíttatna. Emlékeztetnem kell itt arra is, hogy alig fél esztendővel ezelőtt az itteni hatóságok megtiltották. Kosztolányi Dezsőnek, a magyar irodalom egyik büszkeségének, akinek a cseh irodalom is hálás lehet, hiszen ő fordította le Capeknek R. U. R.-jét, szlovenszkói irodalmi turnéját, és ezzel ismét kiderült az, hogy a kormánynak az emberek szellemi együttműködésére vonatkozó minden kijelentése és H o d z a iskolaügyi miniszter úrnak a bécsi Beethoven-ünnepségen tartott beszéde, amelyben azt mondotta, hogy a kultúra a híd a különböző népek között, üres frázisnál egyébnek nem tekinthető.

Ilyen körülmények között a magyar kultúra fenntartása és ápolása a legheroikusabb feladatok közé tartozik. A csehszlovákiai magyarság kultúráját el akarják zárni az anyanemzet kultúrájától, hogy magára maradva, minél előbb elsenyvedjen. A kormány semmivel sem támogatja az itteni magyar kultúra kiépítését., hiszen akár az irodalmi és zenei, akár a képzőművészeti és tudományos életet nézzük, mindenütt azt látjuk, hogy az a kormány, amely súlyos milliókat áldoz a cseh és a szlovák, de még a német kultúrára is, egyáltalában nem törődik azzal, hogy ebben az országban tekintélyes számú magyar alattvalói is vannak.

Éppen e napokban olvastam a Berliner Tageblattban, hogy a német kormány Lengyelország felső sziléziai részében lévő német, tehát kisebbségi iskolák céljaira mennyit áldoz. Mi nem kívánjuk a kormánytól azt, hogy engedje meg a magyar államnak, hogy Szlovenszkóban és Ruszinszkóban magyar iskolákat tartson fenn. Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ezt nem kérhetjük, mert az mi ilyen kívánság a nyílt irredentizmus határait súrolná, azonban teljes joggal megkövetelhetjük a kormánytól azt, hogy az állami költségvetésben adja meg a magyaroknak azt, ami számarányuk alapján megilleti őket. Ez nemcsak az igazság elvéből folyik, hanem a kormány ezt már a saint-germaini nemzetközi szerződés alapján is megtenni tartozik, amelyben tudvalevőleg erre kötelezettséget vállalt. De, ha már a kormány ezt a kötelezettségét , nem akarja teljesíteni, legalább azt kellene ; minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályoznia, hogy az iskolákban gyűlöletet hirdessenek a nemzetiségekkel szemben. (Posl dr. Slávik: Csak a politikát akarja az iskolákból kizárni!)·De nem a gyűlöletet is! Például Nagymihályon szavaltatják a kislányokat, adnak nekik egy magyar verset, amelyben a magyart gyalázzák. (Posl. dr. Slávik: Nem hiszem én azt!) Kérem, benne volt az újságokban, ez megtörtént. Vagy például tegnapelőtt olvastuk az ujjságban, hogy a pozsonyi evangélikus lelkész Vágujhelyre nyílt levelet intézett, hogy ököllel kell a magyar beszédet megakadályozni. (Posl. dr. Slávik: Tessék a magyar kormányt, rábírni, hogy a 150.000 szlováknak adja meg a nekik járó iskolákat!) Vannak szlovák iskoláik, több is, mint számarányuknak megfelel, sőt Fehérmegyében, ahol csak 1% a szlovák nemzetiség, még ott is vannak külön iskoláik ! Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a gimnáziumokban használt tankönyvek között ott van Pesek Haza és világ című könyve, amely azt állítja, hogy a régi magyar időkben a szlovák beszédet bűnnek tartották és mint hazaárulást üldözték. A magyar a szlováknak még emberi méltóságát sem ismer te el. Az iskolaügyi miniszter úrnak kellene a legjobban tudnia, hogy ez az állítás milyen szemenszedett valótlanság, mert a régi Magyarországon senkinek sem jutott eszébe valakit anyanyelve miatt üldözni, amire legjobb példa a boldog emlékű Csernoch János, aki egyszerű szlovák fiúból Magyarország hercegprimása lett. (Vykřiky posl. dr. Slávika.) Vagy ott van egy Hlavicka nevű szerzőnek történelmi könyve, amely szerint a magyarok, mint nomád nép, gyilkosságokból és rablásokból élnek. Ezt tanítják a magyar gimnáziumban, ez nem kultúra! A régi, sokat ócsárolt magyar rezsim idejében elképzelhetetlen lett volna egy tankönyv, amely ilyen szavakkal szította volna a gyűlöletet az országnak egy nemzetisége iránt.

Beszédem végéhez közeledve, nem mulaszthatom el, hogy újból szóvá ne tegyem a lefoglalt egyházi birtokok ügyét. Szlovenszkó katolikusai már többször tiltakoztak az egyházi birtokok jogtalan lefoglalása és visszatartása ellen. Az Országos Ker. Szoc. Párt most is a leghatározottabban követeli, hogy a birtokok minél előbb visszaadassanak jogos tulajdonosuknak : az egyháznak és a birtokok jövedelme pontos elszámolással szolgáltassák át a jogos haszonélvezők kezeihez. Ezzel kapcsolatban követeljük, hogy a patronátusi birtokok fölparcellázása után gondoskodjék a kormány a templomok, paplakok és egyéb épületek, valamint a papság patronátusi járandóságának biztosításáról is. A birtokokat parcellázzák, de a patronátusi törvényjavaslat még mindig késik és félő, hogyha elkészül, nem lesz benne sok köszönet.

A modus vivendi tárgyalásával kapcsolatban nem mulaszthatom el felhívni a kormány figyelmét az itt élő katolikus magyarok siralmas helyzetére. A szlovenszkói katolikus magyarok az egyházi téren is érzik azt a nagy magukra hagyatottságot, amelyet más téren is tapasztalnak. A magyar katolikus papság számos tagját minduntalan súlyos sérelmek érik. 20-30 év óta itt működőket zaklatnak az illetőség miatt, elvonják a kongruát és nincs fórum, amely ezen zaklatások ellen védelmet nyújtana. A bírósági út hosszú és lassú és legtöbbször nem vezet célhoz. Ezek a szomorú jelenségek szerintem onnét származnak, hogy a Szlovenszkón lakó több mint félmillió magyar katolikusnak nincsen külön magyar egyházmegyéje. Nem kegyet kérnek, de a természetadat jogos alapon állnak a szlovenszkói katolikus magyarok, amidőn azt kívánják, hogy külön egyházmegyét kapjanak és egyházi életük élén saját fajukból való főpásztor álljon. Ha a kormány jogosnak ismerte el a szlovák katolikusok igényét szlovák származású püspök kinevezése iránt és ezt a kívánságot a püspöki kinevezéseknél mint követelményt képviselte, úgy követeljük, hogy ismerje el és képviselje a magyar katolikusok hasonló igényét a méltányosság és igazság, a demokratikus egyenlőség elve alapján. Fontosnak és aktuálisnak tartom a katolikus magyarok kívánságát hangoztatni most, amikor a modus vivendivel kapcsolatban az egyházmegyék határait rendezik. (Posl. dr. Sicívik: A Szentszéknél tessék ezt kieszközölni!) Kérem, csak a kormány ne álljon útjában és támogassa a kormány ezen jogos és demokratikus alapon. álló kérésünket.

Végül újból szóvá teszem a lelkészkedő papság kongrua-ügyét. A végrehajtási utasítás ugyan megjelent már, azonban az állam még mindig nem gondoskodott arról, hogy a papságnak a törvény értelmében j ár ó kongrua ki is fizettessék. Szlovenszkó területén alig van pap, aki a felemelt kongruát megkapta volna. A legnagyobb méltánytalanság az is, hogy azoknak a lelkészeknek, akik évtizedek óta itt működtek, de az itteni botrányos állampolgársági és illetőségi joggyakorlat következtében csak a legutóbbi időben kapták meg az állampolgárságukat, nemcsak, hogy az elmúlt évekre járó kongruájukat nem fizették meg, hanem még eddigi szolgálati éveiket sem számították be és ezáltal felbecsülhetetlen károkat okoztak nekik. Vannak olyan papok is, akik már 4-5 évvel ezelőtt letették a fogadalmat az illetékes egyházi fennhatóság kezébe, az iskolaügyi minisztériumban mégis azt állítják, hogy a püspök nem volt feljogosítva a fogadalom kivevésére. Most azzal büntetik a papot, amiért a püspök kezébe, annak felszólítására 5-6 évvel ezelőtt a fogadalmat letette, hogy azt mondja a minisztérium, hogy a fogadalom nem érvényes, mert a püspök nem volt felhatalmazva a fogadalom kivételére. (Posl. dr. SLávik: Az igaz!) Hát kérem, a püspök nem volt hatalmazva, az a lelkésznek nem volt joga megkérdezni akkor a főpásztorától, hogy van-e erre felhatalmazása. Az iskolaügyi minisztériumnak legelemibb kötelessége volna, hogy végre rendet teremtsen saját minisztériumában.

Éppen a napokban olvastuk a szlovák agrárpárti lapokban, hogy számos református lelkésznek, akiknek vitás volt az illetősége, az állampolgárságot csak azzal a feltétellel adták meg, hogy belépnek az agrárpártba és annak érdekeit fogják szolgálni. (Posl. dr Slávik: No, no, az nem áll!) A lapok hozták, én csak azt idézem ! Nem tudom feltételezni, hogy, akadna lelkész, aki meggyőződését elárulná egy állampolgársági oklevél és egy párttagsági igazolvány kedvéért, azonban nagyon jellemzőnek tartom azt, hogy ilyen hírek egyáltalában szárnyra kelhetnek, mert demonstrálják azt a hihetetlen terrort és a párturalomnak azt a túltengését, amely ebben az államban uralkodik. Ismét csak azt kell mondanom, hogy a régi Magyarországon ilyesmi nem volt lehetséges és soha az állampolgársági kérdésből pártpolitikai kérdést nem csináltak.

Küszöbön áll a jubileumi ünnep, amelyre Prága városa és a csehszlovák nemzet olyan nagy parádéval készül. De az állam fennállásának tizedik esztendejében is, csak Szlovenszkóban százezret felülmúlja azoknak a száma, akiknek állampolgárságát a hatóságok nem akarják elismer ni. Vannak emberek, akik a hetvenes évek óta megszakítás nélkül Szlovenszkón laknak, ezt a területet soha el nem hagyták, szorgalmas munkájukkal hozzájárultak e földterület felvirágoztatásához, fiaik a csehszlovák hadsereg legjobb katonái, hatalmas adóösszegeket fizettek be az állam pénztárába és mégis: ma is idegeneknek tekintik őket. Beszélhetünk-e végleges konszolidációról egy államban, ahol a hontalanok szívét állandó bizonytalanság érzése marcangolja? Ily körülmények között nehéz-e megérteni azt, hogy miért annyira elégedetlen a magyarság ebben az állambán, amikor fiainak egytized részét nem akarják állampolgárokul elismerni. (Posl. dr Slávik: Előadja ilyen is magát, de nem százezrekről van szó! Én is csak most kaptam meg állampolgárságomat!) Igenis, százezrekről van szó, nem pedig egykét esetről ! Éppen a múltkor hallottam, hogy egy 35 év óta itt működő plébánosnak nem adják meg az illetőséget. Nagyon jól tudjuk, hogy a saint-germaini szerződés mit mond. Kimondja, hogy aki 1918 október 28-án ezen a területen lakott, egyszersmind állampolgára a. republikának. És mindezek dacára százezrek állampolgárságát nem akarják elismerni. Ezért a kormányzat felelős.

Ütött a tizenkettedik óra, hogy ezt a kérdést, amelyet már Európa botrányának kell tekinteni és szégyene az itteni kultúrának és civilizációnak, végre likvidálják. Ütött a tizenkettedik óra, hogy a nyugdíjasok, valamint özvegyeik és árváik megdöbbentően szomorú helyzetén javítsanak és a hadikölcsön problémáját, amely annyi kisegzisztenciának keservesen szerzett vagyonát tette tönkre, revízió alá vegyék. (Predsednictví převzal místopředseda inž. Dostálek.)

Masaryk köztársasági elnök úr a köztársaság kilencedik évfordulója alkalmából lelkére kötötte a kormányzatnak és a hatóságoknak, hogy tegyék jóvá a jubileumi esztendőben azokat a hibákat, amelyeket eddig elkövettek. A jubileumi esztendő azonban már vége felé közeledik és eddig semmi, de semmi sem történt, ami arra mutatna, hogy az államfő szavait az arra illetékesek megszívlelték volna. Sőt, az előttünk fekvő költségvetés éppen ellenkezőleg azt bizonyítja, hogy a csehszlovákiai magyarság helyzete nem hogy javulna, hanem állandóan rosszabbodik és éppen ezért ezt a költségvetést nem fogadom el. (Potlesk poslanců krajinské křest'. soc. strany.)