Tisztelt képvislőház! Mint a magyar parlamentarizmus hagyományainak ismerője, rég nem hallott, de feledésbe nem ment hangok kicsendülését vélem felismerni Hodža miniszterelnök úr beszédében, amelyet elmondhatott volna akár Apponyi Albert, akár Justh Gyula, sőt Károlyi Mihály is akkor, amikor a hangulatra épített politikájukat akarták alátámasztani. Ez az első beszéd, amióta a csehszlovák képviselőháznak tagja vagyok, amelyben egy gramofonszerü tipikus kifejezés, nem volt benne ez a szó: demokrácia. S valóban, ennek meg van az indoka, mert az egész beszéd imperialista volt, talán monarchikus volt, de demokratikus beszéd nem volt.

A demokrácia az idevaló megállapítás szerint, népuralmat jelent. A nép pedig az állam lakosságának kollektív elnevezése. Hogy ez a nép nem volt benne ebben a beszédben, azt igazolták a parlamenti beszéd elmondásának körülményei. A beszédben ott volt a törés, hogy mint ahogy a régi Magyarországon nem lehetett "osztrák-magyar" lélekkel gyujtó sikereket elérni, úgy itt sem lehet a népfajokkal nem számoló egységesítéssel sikert elérni, mert közjogilag a köztársaság csehszlovák állam, az állampolgárok benne csehszlovák állampolgárok, de csehszlovák faju állampolgárok azért nincsenek benne.

Senki nálamnál nem tiszteli jobban a legnemesebb emberi érzést, a hazafiság érzését. Elismerem, hogy ennek Hodža Milán példáját mutatta akkor, amikor ellenfeleinek egész tengerével szemben megmaradt nehéz körülmények között szlováknak. Én láttam az akkori sikereinek titkát, de láttam ugyanabban a periodusban az úgynevezett koalició összeroppanását is. Megismétlődik ez most nálunk. Amikor a függetlenségi magyarok a koalicióban közösügyes magyarokká akartak átváltozni, megbuktak. Ép úgy jár itt is a népe előtt az, aki "közösügyes" politikát kezd és ha például a szlovák át akarna hasonulni csehszlovákká.

Természetes, hogy egy államférfi, aki vezető helyen áll a kormány élén, kell, hogy bízzék a maga ügyében és kell, hogy tudja a céljait. Ennek kifejezést adott a miniszterelnök úr. De egy felelős államférfinak céljai mellett tudnia kell a rendelkezésre álló erők mennyiségét is és etekintetben a válasszal adós maradt a miniszterelnök úr.

Kétféle erő áll egy vezető államférfi rendelkezésére. Az egyik - ahogy a miniszterelnök úr is kifejezte magát - a fizikai erő, a másik a morális erő. A fizikai erő tekintetében nem nyilatkozom. Tiltja ezt nálunk most a demokrácia diadalát hirdető kivételes törvényeknek a büntető ereje. Csak a morális erővel akarok foglalkozni, amely sokkal hatékonyabb. Hiszen a fizikai erő a fegyver. Ez csak hideg vas. Ha nincs az ezt tartó kéz: a nemzeti érzés lendülete és a szándék, amit tökéletesen fejez ki a szláv nyelv ezzel a szóval: "duch", akkor önmagában nem elég a fegyver. Ha pedig meg van a "duch", akkor a gyengébb fegyvert is pótolja a "duchnak" átütő energiája. Hogy pedig meg vane ez a "duch", az mindig attól függ, hogy megtaláljae a nép a kormányzatban azt a keretet, amelyben ki tudja élni saját nemzeti életét. És itt van a miniszterelnöki beszédnek az a mankója, amely miatt senki sem meri mondani, hogy ez a beszéd már annyi, mint egy tett.

Nem akarok részletesen foglalkozni a beszéddel, amely tipikusan modern irányu abban, hogy mellékmondatokban fejezi ki azt, amit a főmondatban a maga érdessége miatt el akar kerülni. Rámutatok itt arra, hogy ez a beszéd is tele van azzal, aminek sikere volt 20 évvel ezelőtt, de aminek sikere ma már nincsen: tele van propagandisztikus éllel és propagandisztikus céllal. A propaganda ma már nem olyan értékes, mint ezelőtt 20 évvel volt, mert az ujabb generáció meg tudja külömböztetni, hogy mit miért mondanak és megnézi azt, hogy az állítás kinek és minek az érdekében történt.

A miniszterelnök úr beszéde a külföldnek volt szánva. Ezért, hogy már előre kételyt ne terjesszen, de a mai helyzetadta nehézségek alapokai kutatóit zavarba hozza, két körülményt szegezett le, ami megtévesztésre alkalmas. Az egyik az, hogy Csehszlovákia azért olyan, amilyen és azért van benne annyi nemzetiség, mert a miniszterelnök úr szavai szerint: "történelmi tény, hogy Csehszlovákia azok közé az államok közé tartozik, amelyeknek területén külömböző eredetü nemzeti lakosság él elvegyítve és a békekonferencia ezért nem tehetett mást, mint, hogy megerősítette a világháboru után is a többszáz éves helyzetet". Ez kardinális tévedési pont. Mert bár az föltétlenül áll, hogy Csehszlovákia két államból lett összetéve: a lecsatolt történelmi országokból, amelyek az osztrák császársághoz tartoztak és Szlovákiából, amely ezer évig Magyarországnak volt integráns része, de az azután feltétlenül bizonyos, hogy a békekonferencia nem azért erősítette meg ezeket az etnografiailag vegyes határokat, mert nem tehetett mást, de azért, mert a békekonferenciának alapvető tévedése mindig az, hogy a büntetést kiszabó bírónak a szerepét töltse be, nem pediglen a tárgyaló feleknek a szerepe volt a célja.

A másik ilyen propagandisztikus célzatu megállapítás az, hogy a csehszlovák kormányzat minden kötelezettségének eleget tett azoknak a kisebbségi kötelezettségeknek, amiket magára vállalt, sőt ezeknél többet is adott. Tehát eszerint itt meg volna a morális erő és ezért nincsen alapja annak, hogy bárki is az ittlévő fajtestvérek ügyeivel foglalkozhassék. Felelősségem teljes tudatában kijelentem azt, hogy ez a megállapítása a miniszterelnök úrnak nem födi a tényleges valóságot. A kisebbségi kérdés itt megoldva nincs, csak mellékvágányra van tolva.

Hogy ebben az államban a kisebbségi jogok hogyan oldatnak meg, arra iskolapélda az, ami a napokban történt. Nagy garral hirdették azt, hogy a magyarokkal szemben a kisebbségi jogok - az aktivista képviselők nagy érdemei fejében - érvényre jutottak és a posta és a vasut terén immár azokban a községekben, amelyek ezer esztendeje magyarok voltak, visszaállítják a magyar neveket, természetesen az államnyelvvel való kettősséggel együtt, azzal a megszorítással azonban, hogy: azokban a községekben, amelyeknek ezt a gráciát megadja a kormány, nem elég a magyar lakosságnak 20 százalékos arányszáma, amint azt a nyelvtörvény rendelte, hanem csak azok a községek használhajták a magyar nevet is, ahol a magyar lakosság számaránya 50 százalékos és maga a község 50 százalékos magyar lakossággal biró bírósági járáshoz tartozik.

Sokszor volt alkalmam kifejezésre juttatni azt a meggyőződésemet, hogy nem helyes harci mód az, ha az ember lebecsüli ellenfelének értelmi tulajdonságát. A miniszterelnök úr ezt nem vette figyelembe. Sorozatos tevékenységével, amit ő talán a török viszonyok tanulmányozásakor az áfium intézményében tanult meg, szállodaösszevásárlásoktól és nyomdaösszevásárlásoktól kezdve minden téren és mindenben az agrártörvények minden finomságát kihasználva, igyekszik egyet megcsinálni, azt, hogy a kisebbségvédelmi törvényeknek azt a szellemét megmásítsa, ami végett ezeket a törvényeket megalkották. A tudatos telepítés, a tudatos elnemzetlenítés, a tudatos iskolapolitika, a tudatos gazdasági gyengítés, a közvéleménynek tudatos megtévesztése, ezek mind eszközei a politikának, de sohasem eszközei a becsületes megegyezésnek, amit szükségesnek tartanánk mi, de aminek első feltétele: clara pacta boni amici.

A mai helyzet kritikus. Évtizedek óta hirdetjük, hogy a Csehszlovák köztársaság kormányzatának ott van a törési hibája, hogy mindig nemzeti államot akar alkotni ebből a tipikusan nemzetiségi államból. Ezt a törekvést megkisérelték a Habsburgok egy óriási hatalommal, óriási tradicióval és nem tudták megcsinálni. Ezt a politikát próbálták megcsinálni a Hohenzollernek Lengyelországban, de nem tudták megcsinálni. Ezt a politikát akarták keresztülvinni Elsaszban a Bourbonok és nem tudták megcsinálni. Csodálatos dolog az, hogy egyedeket talán meg lehet változtatni, de fajokat nem lehet megmásítani, mert az emberiségnek is meg van az a törvénye, ami minden organikus életnél meg van, hogy külömböző fajták vannak, külömböző fauna és flóra, az emberi életnek is van külömböző faunája, ami a nemzeti egyéniségben demonstrálja magát ezen a világon.

Ha a kritikus helyzetnek az okait keresem és azt, hogy mi juttatta a csehszlovák kormányt a "nem, nem, soha" álláspontjára, annak alapokát abban kell látnom, amit beszéde első részében érintett a miniszterelnök úr, hogy megalkották a kisantántot, amiről azonban nem áll az a megállapítás, hogy a kisantánt a béke eszköze és hogy a kisantánt betöltötte hivatását. A kisantántnak hivatása semmi egyéb nem volt, mint az a negatívum, hogy megakadályozza Magyarországnak a feltámadását. A kisantántból olyan nagyhatalom akart létesülni, amelyben mind a három résztvevő maga akarta szupremáciáját a másik kettő hátrányára megszerezni és mind a három alkotó elem olyan gazdasági politikát űzött, amely csak a saját prosperitását tűzte ki célül.

A közgazdaságtan szerint uzsorás-politika az, amely a saját maga javát a másik életének rovására akarja elérni. Gazdasági politikát csak a "leben und leben lassen" nem pedig a "leben und nicht leben lassen" elve alapján lehet csinálni. Az agrárpárt akkor, amikor Magyaroszággal szemben harci vámokat állított fel, nem azért, mert a Csehszlovák állam érdeke igényelte volna a minimális mezőgazdasági vámok beiktatását, hanem azért, hogy Magyarországot térdre kényszerítsék, az agrárpártnak ez a politikája elhibázott volt.

Akárhogyan nézzük és akárhogyan mérlegelj ük a multat, látnunk kell azt, hogy a mai áldatlan viszonyoknak, annak, hogy a Duna völgyében sem politikai, sem gazdasági nyugalom és harmonia nincs, az oka az, hogy 1919 óta az utódállamok Magyarországgal megegyezni a fair play alapján, engedmények útján, nem akarnak, sőt nemcsak politikailag, de gazdaságilag is represszáliákkal dolgoztak. Ez eredményezte, hogy a keletkezett vámháboru miatt az agrárállamok merkantil államokká és a merkantil államok agrárállamokká változtak át. A Csehszlovák köztársaság, amely a maga egész strukturájában, a maga nagy műveltségü és gyakorlati tudásu népével kimondottan ipari állam volt, agrárállammá lett, Magyarország pedig ipari állammá lett. A kisantánt vezetői nem akartak rájönni arra, hogy nem erőszakkal kell elzárni a közeledésnek az útjait, hanem közeledni kell engedni egymáshoz a természetadta alapokon Magyarországot és az utódállamokat és így megteremteni nemcsak a saját, de a többiek függetlenségét is. A Maginot-vonalak elválasztanak, a baráti szerződések összehoznak. A fegyvercsörtetés háborut, az olajág békét teremt.

Ezen a világon csak egy nagyhatalom van, amely, amióta megalakult, töretlen vonalban megy fölfelé, és ez Anglia. Anglia nagyságát pedig az adja meg, aminek most is tapasztalói lehettünk, hogy adott esetben mindig a fair play elvével, nyilt és becsületes úttal akarja csinálni politikáját. Chamberlain egészen világosan kijelentette azt, hogy elhibázott propagandával Olaszországgal azt hitették el, hogy Anglia machiavellisztikus terveket tervez, húzza és halasztja a tárgyalásokat Olaszországgal, hogy közben fegyverkezhessen és azután, ha kell fegyverrel, agyoncsaphassa Olaszországot. Kijelentette, hogy ez nem áll, mert ő becsületes nyiltsággal akar Olaszországgal tárgyalni. Edennel szemben kijelentette Chamberlain egészen világosan azt is, hogy hipokrízis az az állítás, mintha akár a népszövetség, akár a nagyhatalmak a mai helyzetben közbe tudnának lépni hatékonyan olyan érdekikért, ami nem a saját, de más, kis államok érdeke és hipokrízis elhitetni akarni ezt a kis állomokkal.

A fair play irányelvei: nyiltság, a korteskedés kikerülése, a propaganda elhagyása, a clara pacta boni amici elvének betartása. Ez szükséges ahhoz, hogy megértsék egymást a Duna völgyében élők.

Kijelentem azt, hogy mi, magyarok. érezzük azt, hogy ebben a köztársaságban a kormányzat részéről ez a nyilt és megértést teremtő gesztus velünk szemben sohasem nyilvánult meg. Bennünket itt mindig mint másodosztályu állampolgárokat kezelnek. Ebben a sorsunkban sorstársaink is vannak és így egészen érthető az, hogy ezek között a másodosztályulag kezeltek között a helyzetnek a szolidaritása lelkiegységet teremt meg, amivel számolni kell és amit számba kell venni. Éppen ezért ujból kijelentem azt, hogy a mi pártunk a sorsközösségadta történelmi konzekvenciák alapján állva, egy sorsot visel és együtt érez a német kisebbséggel és együtt érez a szlováksággal, amely a gyógyítás miatt az autonómiáért küzd és a mi pártunk, ami tőle telik és ami a magyar néptől telik, Szlovenszkó autonómiájának a kiküzdésében, ennek a törekvésnek az érdekében teljes erejét odaadja.

Felelősségem tudatában kijelentem azt, hogy mi az ittlévő magyarság érdekében, kisebbségi sérelmeink jovátétele céljából hajlandók vagyunk a kormánnyal komoly tárgyalásokba kezdeni. Nehéz óráb an van a kormány. Éppen ezért ujból felhívom a figyelmét arra, hogy csak a morális erők adják meg neki a legerősebb támaszt. Ez a morális erő az igazságnak a diadalra juttatása. Ha ezt az elvet követi, úgy igazzá fog válni az, ami most inkább dörgedelem, mint históriai valóság, hogy "ezer évig nem féltünk senkitől" amint H o d ž a miniszterelnök úr mondotta, aki szlovák és éppen ezért hozzá kell tennem a históriai igazság kedvéért azt is, hogy ez így van, de azért, mert ezer évig együtt volt a szlovák a magyarral.

Az expozét nem fogadjuk el.

Meine Damen und Herren! Wir haben am 4. März von dieser Stelle ein Exposé gehört, in dem viele Worte von Kraft und Mut vorkamen, und diese Worte wurden besonders in der čechischen Presse und im Auslande von der Volksfrontpresse in den Vordergrund des Inhaltes des Exposés gestellt. Wir haben gar nicht erwartet, daß ein Ministerpräsident Worte der Schwäche sagen wird, aber wir sind der Meinung, daß mit Kraft und Mut allein keine Politik auskommt, keine Ordnungen geschaffen werden können, keine Staatsbürger und Nachbarstaaten befriedigt werden können, und daß mit Worten der Kraft und des Mutes allein auch keine Staaten und damit der Friede Europas erhalten werden kann. Wir sind der Meinung, daß die politische Tat, die politische Linie und die politische Konzeption, aus der diese Tat entspringt, allein entscheidend sind, daß Rüsten allein daher noch keine Friedenstat bedeutet, sondern daß insbesondere hierzulande - die Lösung der Probleme und die aus diesen Lösungskonzeptionen entspringenden Taten viel entscheidender sind als bloße Worte von Kraft und Mut. Zu dieser Lösung der Probleme aber gehört Einsicht und auch Mut zur Einsicht und zur Selbstkritik und die Kraft zum Bessermachen, oder, wo es notwendig ist, sogar zum Wiedergutmachen. Wir haben den Eindruck, daß die Gesamtregierung diese Kraft und diesen Mut zur Einsicht und Selbstkritik, um dadurch zur Problemlösung zu gelangen, noch nicht besitzt, sonst wäre dies in der Regierungserklärung zum Ausdruck gekommen, denn man hätte dann nicht die Behandlung der innerpolitischen Probleme weggelassen, sondern hätte gerade die innerpolitischen Probleme aufgezeigt, wie sie gelöst wurden und wie sie nicht gelöst wurden und man hätte Wert darauf gelegt, das Wort des Führers und Reichskanzlers Adolf Hitler deutlich entweder zu widerlegen oder einzugestehen, daß er recht hat, daß zum Leid des Getrenntseins Deutscher durch Staatsgrenzen auch das Leid des minderen Rechtes kommt. Wir haben diese Widerlegungen und Feststellungen vermißt, glauben aber, daß sie gerade das Entscheidende sind, denn die entscheidende Ursache der Unruheverhältnisse, der Spannungen, die, so wie sie selbst der Herr Ministerpräsident gleich dem Reichskanzler Adolf Hitler gesagt hat, einen Ausgleich notwendig machen, die liegen ja wesentlich darin, daß das Nationalitätenproblem innerhalb der Länder Böhmen, Mähren und Schlesien insbesondere nicht so gelöst worden ist, wie man es sich z. B. vorgestellt hat selbst im Jahre der Friedenskonferenz, die Nationen und Gebiete von Nationen dem Staate über den Rahmen des čechischen Volkes hinaus zugeteilt hat.

Nun will ich aber zunächst, bevor ich auf die Andeutungen zum innerpolitischen Problem, die in der Regierungserklärung vorkommen, zu sprechen komme, den außenpolitisch en Rahmen und die politische Einstellung des Exposés behandleln, und hierzu muß ich zunächst leider feststellen, daß der außenpolitische Teil, der sich nicht wie der Hauptteil nur um die Verhältnisse vor allem zum Deutschen Reich beschäftigt, leider keinerlei neue Konzeptionen enthält. Zwar wird einleitend festgestellt, daß die Beziehungen zwischen den Völkern und Staaten eine Periode der Veränderungen durchmachen, wir können aber leider nicht feststellen, daß auch die außenpolitische Konzeption eine Periode der Veränderung durchmacht, denn die außenpolitische Konzeption, das heißt die Betonung des Verhältnisses nur zur Kleinen Entente und zu Frankreich und die ganze Einstellung, die bisher die Außenpolitik bestimmt hat, ist immer noch die gleiche und die alte, wie sie seit 1918, 1919 auf Grund der damaligen Machtverhältnisse man sich als außenpolitisches Rezept zurecht gelegt hat. Ausgenommen ist lediglich in diesen 20 Jahren eine einzige Vereinbarung, die Einbeziehung Sowjetrußlands in das System engster politischer Freundschaften.

Wenn wir nun die Stellungsnahme im Einzelnen, soweit es uns notwendig erscheint, hier zu würdigen beginnen, so ist uns als einer der Kernpunkte verwunderlich, daß die außenpolitische Konzeption, die beibehalten wurde, das weitere Festhalten an dem Völkerbund und seiner kollektiven Sicherheit in einer Weise, als ob diese kollektive Sicherheit und diese so betonte Mission und Leistung des Völkerbundes für den europäischen Frieden immer gegeben gewesen wäre und heute noch gegeben sei. Wir müssen feststellen, daß das Vertrauen zur kollektiven Sicherheit im Wege des Völkerbundes uns außerordentlich wundert, weil andere Politiker verschiedener Großmächte dieses Vertrauen nicht mehr besitzen. Ich erinnere daran, daß neulich in der Debatte im englischen Parlament Ministerpräsident Chamberlain ausdrücklich betont hat, daß er geradezu eine sittliche Pflicht sei, die kleinen Völker und Staaten darauf aufmerksam zu machen, daß der Völkerbund nicht in der Lage sei, ihre Souveränität und Grenzen zu schützen. Und wir meinen, daß es auch eine sittliche Pflicht hierzulande sein müßte, zuzugeben, daß diese Konzeption des Völkerbundes, die immer noch aufrecht erhalten wird, nicht eine Sicherheit für die innerstaatliche Souveränität bedeutet. Wir haben auch gestern wiederum von Seite desselben Ministerpräsidenten Chamberlain hören können, daß man offen und ehrlich wird einsehen und zugeben müssen, daß dem Völkerbund, dem erst selbst geholfen werden muß, nicht mehr Leistungen zugemutet werden können, als er überhaupt leisten kann. Und was er leisten kann, das hat der Völkerbund ja zur Genüge bewiesen. Wir sind daher verwundert, daß dies nicht zur Kenntnis genommen wird und wir meinen, daß es nur deswegen geschieht, weil das čechische Volk bisher darart von seinen Politikern aufgeklärt und bearbeitet wurde, daß es erschrecken würde darüber, daß die Sicherh eit bisher nur aufgebaut wurde auf einen Schemen, der im Zusammenbrechen begriffen ist. Ich glaube, daß manche Politiker der Regierungskoalition nur deswegen krampfhaft am Völkerbund festhalten, außer an den anderen Pakten, auf die ich noch zu sprechen kommen werde, weil sie nicht zugeben wollen, daß die beste Sicherheit jedes Staates das beste Verhältnis zu seinen Nachbarstaaten und nicht im Vertrauen auf irgendeine internationale Gesellschaft oder fernste Freunde darstellen muß. (Potlesk sudetskonémeckých poslanců.) Und wenn wir die ganze außenpolitische Entwicklung und insbesondere die Stellung der Čechoslovakischen Republik auf Grund ihrer Außenpolitik beurteilen, so müssen wir feststellen, daß man durch dieses Festhalten an alten Konzeptionen - allerdings auch im Zusammenhang mit dem Festhalten an veralteten innenpolitischen Konzeptionen - es soweit gebracht hat, daß selbst der frühere Freund Polen heute nicht mehr zu den eindeutigen Freunden des Staates steht und daß man sich also - und das muß eindeutig klar erkannt werden - in eine Isolierung gerade im Verhältnis zu den Nachbarstaaten, aber selbst im Verhältnis zu Großmächten hineinentwickelt hat die frühere Freunde waren und heute weniger direkt interessiert sind, als es damals der Fall war. Daran werden auch Erinnerungen an Feiern von ehemaligen Kampfgemeinschaften zum Beispiel mit Italien nichts ändern. Es hätte sich mehr geändert, wenn die Čechoslovakische Republik auf Grund ihrer starren Konzeption in den Fragen, die um Italien schwebten, sich nicht ganz einfach exponierend, auf die Seite der Gegner Italiens gestellt hätte. Ich glaube, die Erinnerung Italiens an die Haltung der Čechoslovakischen Republik in den letzten Jahren wird stärker sein und ist stärder als die Erinnerung an die seinerzeitige Frontkameradschaft.