Tisztelt képviselőház! Valóban sajnálatra méltó tény, hogy 17 év alatt az üg.yvédség kérdését, az általános ügyvédi rendtartás kérdését az unifikációs minisztérium még mindig nem intézte el. A helyzet az, hogy a partikularizmus még ma is fennáll Szlovenszkó és a történelmi országok között és ez jellemző az unifikációs minisztériumnak munkájára. Az unifikációs minisztériumnak munkája döcögős, csigalassuságu, egész sora a megoldandó kérdéseknek unifikációra szorul és ebben az unifikációs munkában azt figyelhetjük meg, hogy az unifikációnál az osztrák jogi szellem dominál még akkor is, amikor egyes jogi kérdésekben a magyar törvény liberálisabb, rugékonyabb volt és mégis az osztrák törvény szelleméhez hajlik az unifikáció.

Dacára az unifikációs minisztérium 17 éves működésének, szomoruan állapíthatom meg, hogy a jogászok éppen a jogászokról feledkeztek meg. Tudvalévő dolog, hogy a törvényalkotás terén, az összes minisztériumokban az iniciatívát és magának a munkának oroszlánrészét a jogászok végzik és éppen ezek a jogászok voltak azok, akik az ügyvédkérdést 17 éven keresztül nyitvatartották és ilyen állapotokat tűrtek meg.

Hogy az unifikáció mennyire szükséges, azt semmisem bizonyítja jobban mint az, hogy vannak esetek, amikor még Mária Terézia korabeli rendeleteket alkalmaznak, sőt Szlovenszkón olyan esetek is előfordulnak, amikor a pénzügyi hatóságok illetékügyi kérdésekben Bach-korszakbeli rendeletek szerint járnak el. Ennek bizonyítására ez alkalommal csak azt a legki rívobb esetet kívánom felemlíteni, hogy illetéki kihágásoknál még ma is fennáll az a Bach-korszakbeli rendelkezés, amely szerint egy elévült kihágás feléled, hogyha később ugyanaz a személy akármilyen kis illetéki kihágást követ el ujból. A helyzet tehát az, hogy valaki gyilkolhat és ha ez elévült, egy másik kisebb bűnténnyel sohasem oldható fel a büntethetősége ennek a gyilkosságnak, ellenben ha valaki egy súlyos, mondjuk százezer koronás illetéki kihágást követett el és ha az elévül, kőzben pedig egy 10 koronás kihágást fog elkövetni, akkor ez a százezer koronás kihágás ujból fel fog éledni.

Ezt a példát csak annak illusztrálására hoztam fel, hogy vannak kérdések amelyek valóban égetővé teszik az unifikációs minisztériumnak a működését egyes jogügyi kérdésekben.

A jelen törvényj avaslat is abban a hibában szenved, ami a mi törvényhozásunkat általában jellemzi, hogy nem generális megoldásokat keres, hanem csak részlegeseket, csak talpalási munkát végez. Ahelyett, hogy a kormány az egész köztársaságra kiható ügyvédi rendtartást hozna a Ház elé, kiragad egy-két kérdést és ezeket oldja meg, nagyobb részét - szerintem - rosszul és csak kisebbik részét jól.

A mi törvényhozásunknak főhibája, hogy alig hozunk meg egy törvényt, a rákövetkező évben már kénytelenek vagyunk azt módosítani, novellizálni. A törvényeknek egész sora mutatja, hogy ez az állításom megfelel a tényeknek. Csak a nyugdij és pénzügyi törvényekre mutatok rá, vagy a községek pénzügyi gazdálkodására vonatkozó törvényre, vagy pedig a ma kiosztott községi választási rend módosítására vonatkozó törvényjavaslatra hivatkozom, amely törvényt másfél év elött novellizáltunk és most egy egészen piciny kérdés ujabb novellizálást tesz szükségessé. Emlékszem rá, hogy másfél év elött a községi választási rendnek tárgyalásánál nem is egy oldalról tették fel azt a kérdést, hogy azok a pártok, amelyek nem jutnak mandátumhoz, kötelesek-e a választási költségeket megfizetni. Több szónok figyelmeztetett is erre a hiányra és rámutatott arra, hogy ezt a kérdést is bele kell venni a törvénybe. Ez a javaslat azonban akkor süket fülekre talált a kormányzatnál és ezért van szükség most egy ujabb novellára. A mi törvényhozásunk hasonlít egy rózsafához, amit évről-évre nyesegetnek, de a tüskék mindig megmaradnak rajta. A tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat tulajdonképen négy pontban hoz uj rendelkezést. Az első rendelkezés felemeli az ügyvédjelölti gyakorlatot 5 évről 6 évre. Ha őszinték és igazságosak akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy teljesen fölösleges volt ehhez a kérdéshez hozzányúlni, mert hiszen ha kompromisszumot kereset a kormány ebben a kérdésben, akkor a mai állapot ennek meg is felel. A régi magyar törvényes intézkedések szerint az ügyvédjelölti gyakorlati idő 3 évet tett ki, az osztrák törvények szerint 7 évet. A kompromisszumot jelenti a mai állapot, amikor 5 év az ügyvédjelölti gyakorlati idő.

A törvényjavaslat indokolásában a kormányzat nem is tud nyomós okot felhozni, csak egyetlenegyet, hogy sok az ügyvéd, a többi indok mind ellene szól. Hát uraim, az ügyvédi pálya elvégre szabad pálya. Akiben tehetség van, az úgyis érvényesülni fog, ha az ügyvédi gyakorlati idő 6 év lesz, aki pedig 5 éven keresztül sem szerzi meg a megfelelő prakszist, az 6 éven keresztül sem fogja megszerezni. Hogy az ügyvédképzés nivója, hogy az ügyvédi pályára menőknek gyakorlati képesítése megfelelő és nivós legyen, azt nem úgy kell megoldani, hogy meghosszabbítjuk az ügyvédjelölti gyakorlati időt, mert hiszen ezen az alapon lassan 10 esztendőt is megszabhatunk, hanem a jogi oktatásnál kell ezt a kérdést megoldani.

A jogi oktatásnál csak egyetlenegy dologra kivánok rámutatni. Véleményem szerint nagyon helyes volna, ha a kormányzat szociális tanszéket állítana fel a jogi fakultáson, mert ennek hiányát nagyon érezzük. Rengeteg szociális törvényünk van, ami hosszú tanulmányt igényel, amíg valaki ezekben el tud igazodni és még sincs az egyetemen szociális tanszékünk.

A magam részéről teljesen megértem és helyeslem, hogy a jogászifjuság ezen törvényjavaslat ellen opponál, felvonul és nem is volna méltó arra, hogy ifjaknak nevezzük őket, hogyha ilyen exisztencialis kérdésben aludt vérrel, nyugodtan, minden felindulás nélkül nézné végig, hogy a mi törvényhozásunk hogyan nehezíti meg exisztenciáját az ilyen teljesen felesleges és indokolatlan rendelkezésekkel. Én a magam részéről az ifjuság demonstrációját és ellenállását a jelen törvényjavaslattal szemben helyesnek tartom és magamévá teszem.

Ami a magyar kisebbséget illeti, a magyar kisebbségi ifj uság- szempontjából ez a törvényjavaslat súlyos sérelmeket okoz és kivánatos volna, hogy a magyar ifjuság érvényesülése az ügyvédi pályán, a magyar kisebbségi ifjuság kenyérszerzési lehetősége ne nehezítessék meg. A helyzet ugyanis az, hogy a magyar kisebbséghez tartozó ifjuság állami hivatalokban csak elenyészően csekély számban tud elhelyezkedni és rá van utalva, rá van kényszerítve a szabad pályákon való érvényesülésre. A szegény szülők gyermekei, vagyontalan fiuk mennek a jogi pályára és bizony még az iskoláztatás ideje alatt is nehezen, mondhatni emberfeletti nélkülőzésekkel képesek csak abszolválni tanulmányaikat és amikor végre befejezték jogi tanulmányaikat, akkor szemben találkoznak egy ilyen törvényes rendelkezéssel, ami azt a kenyeret, amelynek közelében érezték már magukat, ujból elviszi elölük.

A szabad pályákon való érvényesülésnek megnehezítése nemzeti kisebbségi kérdés és ezért a magyar kisebbség szempontjából erélyesen ellene foglalunk állást, mert még a szlovák ifjuságnak elhelyezkedése is nagy nehézségekkel jár Szlovenszkón, mennyire nehéz tehat egy magyar nemzeti kisebbséghez tartozó ifjunak az elhelyezkedése. Szlovenszkón a szlovák pályázóknak is csak egy igen kis százaléka tud bejutni állami hivatalokba. Például legutóbb a bratislavai vasutigazgatóságnál mérnöki állások betöltésénél csak egy igen kis százalék szlovák pályázót vettek fel és így még inferiorisabb helyzetben vagyunk mi, magyar nemzeti kisebbség és ezért a magyar kisebbség szellemi elitjének, az ügyvédség érvényesülési lehetőségének megszoritása ellen határozottan állást kell foglalnunk.

Tegyük fel, hogy a koalició, szokásához híven, mégis át fogja presszionálni ezt a javaslatot és törvény lesz belőle. Akkor is felhivom a kormányzatnak figyelmét arra, hogy az egyedüli igazságos megoldás csak az lehet, hogy azok, akik ma az egyetem jogi fakultásának hallgatói, azokra ne vonatkozzék a törvény és csak azokra vonatkozzék, akik azután fognak a jogi fakultásra beiratkozni. Az osztó igazság ezt parancsolja, mert azokkal szemben - ha nem is a szó szoros értelmében - valóban a szerzett jognak a megsértése, ha azon a pályán, amelyen jövőjét egy bizonyos idő mulva biztosítani tudja, most váratlanul egy igazságtalan intézkedéssel, közeli kenyérszerzési lehetőségét ujból kitolják.

Tisztelt képviselőház! A második kérdéshez is hozzá kivánok szólni, ami az ügyvédek, ügyvédjelöltek, azok özvegyeinek és árváinak rokkant- és nyugdijellátására vonatkozik. A törvényjavaslatnak ez az intézkedése osztatlan örömet kelt az érdekelt körökben, de osztatlan örömet kell, hogy keltsen azokban is, akik szociálisan gondolkoznak. Itt nem azokról az ügyvédekről van szó, akik meggazdagodnak, akik megkeresik kenyerüket és vagyont tudnak gyüjteni, hanem azokról az ügyvédekről és ügyvédjelötekről, akik szegényen eveznek be az öregség éveibe és azok özvegyeiről és árváiról. Itt csak egy hiba van, hogy a kamarákra bízza a javaslat azt, hogy a meglévő szociális intézményekbe kapcsolódjanak-e be, vagy ami még rosszabb elgondolás - hogy a kamara maga létesítsen szociális intézményt. Szóval a javaslat nem teszi kötelezővé az elaggott ügyvédek, ügyvédjelöltek, azok özvegyeinek és árváinak szociális biztosítását. Ez minden körülmények között reparálandó lenne, mert előállhat az az eset, hogy van egy olyan kamara, amely tagjainak nem szociális gondolkodása, vagy más akadályok miatt a tagok szociális biztosítását nem fogja keresztülvinni, míg egy másik kamara meg fogja azt csinálni. Ilyen körülmények között azután előállhat az a kontraszt, hogy két egymás mellett fekvő városban működő ügyvéd közül az egyik öreg napjaira biztosítva lesz, a másig meg nem. A törvény ugyanis csak azt mondja ki, hogy a szociális biztosításba való bekapcsolódás csak akkor kötelező az ügyvédi kamara tagjaira, ha ezt az ügyvédi kamara már kimondotta, máskor azonban nem.

Ugyancsak helyesléssel kell fogadnom a javaslatnak azt a rendelkezését, hogy a szlovenszkói ügyvédi kamarák autonómiáját ujból visszaállítják. Igaz, hogy ez is igen halkan van leszögezve a törvényjavaslatban, mert az igazságügyminisztériumnak akaratától van függővé téve, hogy mikor lépjen életbe az ügyvédi kamara autonom működése. Hibáztatom ennél a kérdésnél azt is, hogy az ujonnan felállítandó szlovenszkói két ügyvédi kamarának igazgatásában az általános titkos és aránylagos választási elv és képviselet nincsen biztosítva. Az ügyvédi kamarák igazgató-választmányát, a javaslat szerint, az igazságügyminiszter fogja kinevezni és éppen ezért erős - s mondjuk meg őszintén - megszégyenítő kontrasztot látok abban, hogy míg a legkisebb, 300 lakossal bíró község az ő ügyeinek intézésében autonom jogkörrel bír, ugyanakkor a társadalom elitje, a legnagyobb szellemi képzettséggel bíró ügyvédi kar az ő kamarájának az intézésére ezzel az autonom jogkörrel nem bír. Ezen okok miatt a törvényjavaslatnak ezt az intézkedését el nem fogadhatom.

Ugyancsak nem tartom helyesnek azt, hogy a kamarai fegyelmi választmányt nem választják az ügyvédi kamarák plénumában, hanem ezeket is kinevezik. Már pedig ez az itélőszék, ez a fegyelmi bizottság, amely az ügyvédek fegyelmi ügyeiben itéleteket hoz, igen fontos szerv az ügyvédek életében és szükséges volna, hogy az ilyen fegyelmi bizottság az ügyvédi kamara plénuma által választassék, nem pedig az igazságügyminiszter által nevezetessék ki.

Ezzel kapcsolatban érintenem kell még egy, talán szorosan nem ide tartozó, de mégis az ügyvédi rendtartással összefüggő kérdést. Ez pedig az ügyvédi tarifa kérdése. Valljuk meg őszintén, ez a kérdés magyon népszerütlen kérdés, de ha már egyszer az ügyvédi karnak dolgairól tárgyalunk, nem mulaszthatom el, hogy ehhez a kérdéshez is néhány szóval hozzá ne szóljak. Tagadhatatlan, hogy a jogkereső közönség olcsó ügyvédi dijakat kíván, viszont az ügyvédi kar azt akarja, hogy

megélhetése biztosítva legyen, vagyis hogy keressen. Az ügyvédi kar sem akarja az ő exisztenciáját feltétlenül úgy biztosítani, hogy az ügyvédi tarifa magas legyen, hanem úgy, hogy, legyen dolga, hogy legyen keresete. A mai ü gyvédi tarifának legfőbb hibája, hogy nem percentuális, az a hibája, hogy a nagy perekben olcsó, a kis perekben drága. De azért mégis meg lehetne oldani a kérdést a kormányzatnak, amelynek erre minden módja és eszköze meg van. A kis perekben olcsóvá kell tenni az ügyvédi képviseletet, a nagy perekben pedig drágává. Ilyen módon a rettenetesen elharapódzott zugirászat is megszüntethető volna. Persze, azt kívánom, hogy ne legyen senkinek se nagy pere, mert így olcsóbban ússza meg az ügyvédet. (Posl. Jaross: Valóságos halálos itélet egy ügyvédi irodába ma bemenni!) Ez igaz, de ez megoldható volna úgy, hogy a nagyközönség érdeke is megvédessék és az ügyvédek exisztenciája is biztosítassék.

A törvényjavaslatot azon részeiben, amiket nem kifogásoltam, elfogadom, a jogosan kifogásolt részleteit azonban nem fogadhatom el. (Potlesk poslanců maďarské nár. strany.)

Geehrte Damen und Herren! Der vorliegende Regierungsentwurf auf Abänderung nung kann lediglich als Verlegenheitsausdruck gewertet werden, indem auf der einen Seite die unbedingte Notwendigkeit der Angleichung der Advokatenordnung an die geänderten Verhältnisse zugestanden wird, aber andererseits klar zum Ausdruck kommt, daß man nicht den Mut und in der Koalition vielleicht auch nicht die Kraft hat, die Neuregelung der Advokatenordnung umfassend und gründlich von rein sachlichem Standpunkte aus zu lösen. Es ist wohl unbestritten, daß es höchste Zeit wäre, den Pflichten- und Rechtskreis der Advokatenkammern genau festzulegen. Bester Beweis für diese Notwendigkeit ist wohl die ungesetzliche und vor allem unsoziale Praxis der Brünner Advokatenkammer, die in ihrem Streben nach Abdämmung des Zustroms junger Juristen in ihrem bekannten Beschlusse soweit gegangen ist, daß man diejenigen von der Zulassung zur Konzipientenpraxis ausschließen will, die bei der Staatsprüfung nur "genügend" haben. In Wirklichkeit will man dadurch nichts anderes als einen gewissen numerus clausus für sich selbst oder vielleicht für die Verwandtschaft schaffen. Folgerichtig wäre wohl, wenn die Herren, die diesen Beschluß gefaßt haben, auch beschlossen hätten, daß sie selbst die Praxis niederzulegen haben, sofern sie bei einer Staatsprüfung einmal genügend erhalten haben. (Sehr gut!) Man hat stark den Eindruck, daß durch diesen Beschluß gewissermaßen die beati possidentes, die glücklichen Besitzer von Advokaturskanzleien, sich ein gewisses Monopol zur Ausübung der Advokaturspraxis schaffen wollen. Bedauerlich ist dieser Beschluß wohl deshalb, weil die Herren aus einer bluternsten Lebensfrage junger akademischer Menschen gewissermaßen eine spassige Schulfrage gemacht haben. Noch mehr bedauerlich ist wohl der Versuch, in diesem Beschluß eine Art nationaler Frage zu sehen, sie auf das Gebiet des nationalen Kampfes zu verschieben. Mir persönlich scheint dieser Beschluß nicht der Ausdruck irgendwelcher nationaler Belange zu sein, sondern im Gegenteil höchstens eine Frage der Rasse- und der Konfessionszugehörigkeit derer, die in der Mehrheit diesen Beschluß gefaßt haben. So überstreng die Herren in dieser angezogenen Frage sind, so wenig streng und peinlich sind sie in der Obsorge der Erhaltung der Standesehre der Advokaten. Es ist schon einmal vor Jahren in dem Hause auf den traurigen Fall Dr. Paul Knöpflmacher und Dr. Oskar Adler in Nikolsburg aufmerksam gemacht worden. Man hat damals leider nichts auf all die Beschwerden gegeben, die in der Presse und in öffentlichen Versammlungen kundgetan wurden. Heute ist es so, daß die beiden Herren Advokaten, die auch zum Sprengel der Brünner Advokatenkammer gehören, über einen Monat bereits in der Haft sind . . . (Posl. dr Mareš: Sie sind schon draußen!) . . . sie sind schon draußen, der schwersten Verbrechen beschuldigt werden. Man wirft ihnen ärgste Betrügereien vor, und nach mir zugekommenen Mitteilungen liegen gegen sie 200 Strafanzeigen vor. Hier scheint man in der Wahrnehmung der sogenannten Standesehre weniger agil zu sein.

In dem vorliegenden Gesetzentwurfe ist nichts gesagt - und das bedauern wir von ganzem Herzen - über eine klare und unzweideutige Festlegung des Justizministeriums über die Advokatenkammern. Wie notwendig diese klare und unzweideutige Festlegung wäre, haben wir aus dem vorgenannten Falle lesen können. Jedenfalls wäre es gut, wenn das Justizministerium den Herren Kollegen in Brünn eine Auslegung, vielleicht eine Rechtsbelehrung über die Interpretation der Begriffe "Demokratie" und "Autonomie" zugehen lassen würde, in dem Sinne, daß nicht gleichbedeutend sind Demokratie und Autonomie mit Autokratie und Sabotage der Anschauung der höheren Instanzen, sondern vielmehr mit sinnvoller Verflechtung höchstmöglicher Freiheit mit ehrenvoller Selbstdisziplin unter unbedingter Achtung der Autorität.

Der Regierungsentwurf nimmt leider nicht Stellung zur brennenden Frage der Winkelschreiberei. Hier hätte man Gelegenheit gehabt, der Frage der Winkelschreiberei einmal gründlich an den Leib zu rücken und den Advokaten in ihren schweren Verpflichtungen, aber auch dem rechtsuchenden Publikum, entgegenzukommen.

Der vorliegende Regierungsentwurf hat lediglich die neue Abgrenzung der Kammersprengel in der Slovakei, Bestimmungen über die Zusammensetzung der Disziplinarräte und schließlich die zwei wesentlichen Punkte gebracht, die verpflichtende Alters- und Invaliditätsversicherung der Anwälte und die Verlängerung der Konzipientenpraxis von 5 auf 6 Jahre. Wir begrüßen die pflichtmäßige Altersversicherung; freilich ist man auch hier auf halbem Wege stehen geblieben, wenn man will, daß nach Ablauf einer bestimmten Reihe von Jahren Praxis und damit einer bestimmten Versicherungsdauer mit 65 oder wieviel Jahren die Anwaltspraxis niederlegt und den Jüngeren der Platz geräumt wird. Wichtig und gut wäre es gewesen, wenn man vielleicht die Verbindlichkeit aufgenommen hätte, daß mit Vollendung des 65. Lebensjahres die Praxis niederzulegen ist, wenn nicht zumindest ein Konzipient in der betreffenden Advokaturskanzlei angestellt ist.

Man hat einen schweren Kampf geführt hinsichtlich der Frage: 5- oder 6 jährige Konzipientenzeit. Jedenfalls glauben wir sagen zu können, daß eine Regelung dieser Frage kein geeignetes Mittel ist, um der Überfüllung des Advokatenstandes Herr zu werden. Dagegen begrüßen wir die Bestimmung des Abs. 3, Art. 1, in der festgelegt ist, daß die juridische Praxis beim Gericht, Notariat, Verwaltungsdienst und bei den Finanzbehörden bis zum Höchstausmaß von einem Jahr in die Konzipientenpraxis eingerechnet wird. Wir bedauern aber andererseits, daß diese Bestimmung nicht auch schon Geltung hat für jene Advokaturskonzipienten, die ihre Praxis bereits ausüben. Man hätte da vielleicht doch damit erreicht, daß der Anwärterstand auf ein Jahr zumindest entlastet wird. Diese Bestimmung hätte zweifellos im Interesse der Ausbildung der Advokaten und ihres Niveaus gelegen und damit schließlich auch im Interesse des rechtssuchenden Publikums. Vielleicht wäre drittens auch dadurch so mancher Advokatursanwärter in einem anderen Beruf hängen geblieben, hätte Lust und Liebe zu diesem anderen Beruf gefunden, hätte gewissermaßen seine Berufung für ein Spezialgebiet gefunden.

Die Einrechnung der Militärdienstzeit finden wir ungenügend. Es müßte doch Aufgabe einer weitsichtigen Staatsführung sein, daß man die Leute, die ihre militärische Dienstpflicht erfüllen, nicht so weit zurücksetzt gegenüber jenen, die ihrer Auffassung nach vielleicht das Glück hatten, ein Jahr früher fertig zu werden, als ihre Kollegen, die zum Militärdienst herangezogen wurden. Hoffentlich ist diese Bestimmung nicht eine Veranlassung oder ein Anreiz zur Drückebergerei.

Die aufgezeigten Mängel veranlassen uns, gegen das Gesetz zu stimmen. Wir sehen darin einen mißlungenen Versuch, die Überfüllung des Advokatenstandes einzudämmen. Jedenfalls steht fest, daß durch diese Regierungsverordnung eine wirksame Abhilfe gegen die Überfüllung des Advokatenstandes nicht gegeben ist, die wirksame Hilfe liegt auf einem anderen Gebiet. Es ist die Tragik unseres Staates, die immer und immer wieder aufgezeigt wird, alle Wunden auf wirtschaftlichem, kulturellem und sozialem Gebiete hierzulande, die in Erscheinung treten, liegen zum weitaus größten Teil auf der deutschen Bevölkerung unseres Staates. Bedenken Sie das eine: Jährlich verlassen 300 bis 400 deutsche Juristen die Hochschule wohl haben sie das Doktordiplom in der Tasche, und darüber vielleicht Freude im Herzen. Aber vor ihren Augen steht die bange und bittere Frage: "Was nun, wohin soll ich mich wenden, um Arbeit und Brot zu erhalten?" Die Industrie ist heute nicht aufn ahmsmsfähig auch für die fähigsten Juristen, weil sie nicht mehr die Möglichkeit hat, sich kostspielige Diener des industriellen Betriebes zu halten. Bei Gericht, bei der Finanzbehörde, im Verwaltungsdienst sind die Tore für absolvierte deutsche Juristen geschlossen. Meine Herren, es ist eine Gewissensfrage für die Mehrheit des Hauses und damit für die Mächtigen des Hauses, sich diesen Gedankengang einmal gründlich zu überlegen. Denken Sie sich hinein in das Gefühlsleben dieser jungen Menschen, die vielleicht mit dem Aufgebot all ihrer Kräfte unter Hunger und Entbehrung studierten, Jahre an der Hochschule hinter sich haben, wenn sie sich sagen: Hier liegt meine Heimat - ja; hier ist mein Staat - ja; aber hier ist nicht mein Recht, auf das ich vor der Welt und vor dem Gewissen Anspruch habe. Es ist bedauerlich, wenn man heute die einzelnen Behörden und staatlichen Dienststellen durchgeht und immer wieder findet, daß es unter dem jüngeren und jüngsten Nachwuchs fast keinen einzigen deutschen Beamten mehr gibt. Ich selbst habe mich ehrlich bemüht, ein ganzes Jahr lang einen deutschen Juristen, der ausgezeichnet studiert hat und die Staatssprache vollständig beherrscht, der staatspolitisch in jeder Hinsicht einwandfrei ist, bei Gericht unterzubringen. Fast zwei Jahre lang war er Aspirant, hat ehrlich und brav zur Zufriedenheit seiner Vorgesetzten gearbeitet, ohne einen Kreuzer dafür zu erhalten. Und das Ergebnis: Er hat den Mut verloren, er mußte den Mut verlieren, weil er es materiell nicht mehr aushalten konnte, im Staatsdienste weiter zu bleiben, bis zu einer entsprechenden sicheren Anstellung. Ja, die Türen des Staatsdienstes sind gesperrt, und doch hat unsere deutsche akademische Jugend ein Anrecht darauf. Mögen sich alle Verantwortlichen des Hauses sagen: Hier und nirgends anders liegt der Nährboden für eine Gesinnung, die Ihnen und vielleicht den Weitsichtigen in unserem Volke nicht paßt. Hier liegt die Quelle für den nationalen Radikalismus, der sich irgendwo entladen muß. Es ist Herzens- und Gewissenspflicht unserer politischen Partei, daß wir Ihnen sagen: "Videant consules. Geben Sie acht, schaffen Sie endlich nationale Gerechtigkeit, vor allem auf dem Gebiete der verhältnismäßigen Berücksichtigung der deutschen Anwärter bei der Vergebung staatlicher Dienststellen." (Souhlas.) Gebt den jungen deutschen Menschen ihr Recht, Ihr gebt Euch damit innerpolitischen Frieden und unserem gemeinsamen Hause, dem Staate, die beste Sicherheit. (Potlesk poslaanců něm. křest. soc. strany lidové.)