Ilyen körülmények között ez a költségvetés nem számol a realitásokkal és ez - mondhatjuk - egy olyan visszaélés a nemzet türelmével, amit egy állam népe sem tűrhet el, legkevésbbé egy olyan államé, amelyet demokratikus principiumokra helyeztek. Az ilyen államnak nem sszabadna elfelejtenie azt, hogy a demokraciának első feltétele, hogy nem szabad bujkálnia, de nyíltan és a nép erőit számbavéve kell az állami életet megalapozni.

A kormány mai vezetői azonban ezt nem tartják szem ełőtt. A mai vezetők a régi Ausztriából áthoztak olyan rossz tradiciót, amely Ausztriának szétzüllesztését teremtette meg. Ausztriában úgy hívták ezt, hogy "Kuhhandel", de ott legalább volt valami fejős tehén, az összmonarchia és annak minden ereje; nekünk azonban, Csehszlovákiának, nincsen más erőforrásunk, csak önmagunk és önmagunk rovására a pártok céljainak előmozdítása az állam tönkretételével egyenlő.

Ez a budget deficittel telített költségvetés, amelyben a végsőkig megfeszített adózó polgároknak filléreit olyan célokra használják fel, amelyek nincsenek arányban a népnek erejével. Egy államban, ahol az ipar prosperitását devalvációval akarják előmozdítani, baj van akkor, ha a devalváció nem önkényes, mint az Amerikában volt, de szükségszerü, mint ahogyan ez minálunk történt meg. Amerikában a devalvációt keresztülvihette Roosevelt, kérdés azonban és a jövő fogja eldönteni, hogy jó volt-e ez, vagy sem. De ezt ott megcsinálhatták azért, mert a dollár aranytartalmának a mértékét saját akaratuktól tették függővé; az amerikai gazdagság és az ottlévő gazdag aranykészletek lehetővé teszik azt, hogy teljes értéküvé emelhetik a dollárt akkor, amikor azt akarják. Ez a helyzet azonban Csehszlovakiában nem áll fenn. Ez az állam ipari állam és ebben az államban az ipari termékek előállításához szükséges nyersanyagok ára a devalválás után feltétlenül emelkedett és közvetve a vásárló erő is ennyivel csökkent. Hogy ez így van, ezt maga a külügyminiszter úr igazolja, aki a költségvetésben egészen nyíltan bejelenti, hogy a külképviseletek tisztviselőinek fizetését 20 százalékkal fel kellett értékelni a budgetben, amire a devalváció következtében az arany disparitás kiegyenlítésére nélkülözhetetlenül szükség volt. (Předsednictví převzal místopředseda Taub.)

Ilyen körülmények között, amikor az állam ilyen súlyos nehézségek között vergődik, olyan korszakos reformokat kezdeni, mint a gabonamonopolium, mint a társládák adósságának megszüntetése, a gazdaadósságok rendezése, vagy elengedése - ha e tervek keresztülvitelét komolyan akarják - feltétlenül be kell, hogy kergessék az államot az adozás tulfeszítettsége következtében előállott kridába, vagy pedig ezek a tervek nem egyebek, mint korteseszközök, de akkor lehetetlenség, hogy a világ komolyan vegye a kormányt, amelynek politikai bázisa az iránta táplált bizalom kell, hogy legyen.

Sem a gabonamonopoliummal, sem a gazdaadosságok kérdésével nem akarok foglalkozni. Én a magyar nép szempontjából, amely nép agrikultur nép, örülök neki, de mint komoly törvényhozó nem tudom belátni, hogyan gondolja a pénzügyminiszter úr, hogy ebben az országban az egyik társadalmi rétegnek és az egyik osztálynak olyan előnyöket tud nyujtani, amit a többinek nem ad, különösen, ha ez a társadalmi osztály nem is többségeennek az államnak. Ha egy ilyen munkát elkezd a kormány és nem tudja befejezni, hogyan gondolja akkor, hogy eredményt tud elérni és konszolidálni tudja azt az épületet, amelynek falai még nagyon ujak, alapjai még nagyon süppedékesek és amelyben az összetartó vakolat megkeményedve még nincsen.

Foglalkozni akarok ezekután a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr politikai megnyilvánulásával. Sokkal objektivebb vagyok, semhogy el nem ismerném azokat az igen nagy ualitásokat, amelyek a ko rmányférfiak tulajdonai. Az állam keretein túlnőttek azok a qualitások, amelyeket Beneš külügyminiszter úr inkorporál és bár nagy tiszteletet érdemelnek ezek a nagy qualitások, az államrezon szempontjából ennek sok haszna nincsen. Az állam olyan, mint egy nagy szimfonikus zenekar - ehhez külön érzéke van a cseh nemzetnek - és ebben a zenekarban a karmester dirigens pálcája egyenlő erővel kell, hogy kihozza a benne lévő tehetségeknek a mű exequálásához szükséges qualitásait, de mindig baj, ha az orchesterben az egyik magánszólam túlméretezi önmagának a szerepét, mert ez az összhang és az egész zenemű plasztikai élvezetére káros behatással van. . .

Már több izben hangoztattam, hogy a külügyminiszter úr tulajdonképen nem külügyminiszter, de külföldi miniszter, aki Európa kancellárjának a szerepét viszi és beleártja magát oly dolgokba is, amelyek személyes presztizsét emelik talán, de ezt a köztársaságot sokszor nehéz helyzetbe sodorják.

Ne felejtsük el azt, hogy mi demokratikus nemzet vagyunk, mi békés nemzet vagyunk, a mi lakosságunk ki akar kerülni minden háborus konflagrációt, ezért innen kell tiltakoznom népünk nevében az olyan külügyi politika ellen, amely a béke politikájával sz emben olyan irányt követ, amely egy nagyhatalom érdekeit szembeállítja egy más nagyhatalommal szemben. Nagy veszedelmet rejt ez magában, mert - mint a fizikából is tudjuk - erős villanyáramok összeütközéséből mindig erős kicsattanás következik, ez a kicsattanás pedig a kicsinyeket elsöpri, elnyomja és végül megsemmisíti.

A miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr a belső konszolidációt, a benső erők fenntartását a nemzet és az állam részére szükségesnek tartja, ami nagyon helyes. A mai körülmények között azonban feltétlen szükséges, hogy egy ilyen államban, mint ez a köztársaság, necsak Prága szempontjából nézzek ezt az államot, hanem nézzék az állam minden népfajának szempontjából, mert mi demokratikus köztársaság vagyunk, ahol minden egyes állampolgárnak egyforma jogai és kötelességei vannak és a kkormánynak kötelessége, hogy ezek mindegyikének prosperitását egyformán szívén viselje. Ha ez nem történik meg, akkor nem felel meg annak a célnak, amely végett alkottatott.

A budgetben a pénzü gyminiszter úr maga bevallja, hogy az export emelése életkérdése köztársaságunknak és gazdasági prosperitásunk megjavitása szintén életkérdés a mi szempontunkból. És itt kapcsolódik bele a politika a közgazdaságba és a közgadaság a politikába.

Ha végigtekintünk a háboru utáni eseményeken, akkor látjuk, hogy igaza volt a franciák nagy generálisának, Petain tábornoknak, aki még a békeszerződések megkötése idején mondotta, hogy "csak a monarchia tudja az egymással ellentétes, sőt ellenséges fajoknak egységben való megtartását keresztülvinni és ha ezek a népek összefogó erő nélkül egymásra lesznek szabadítva, akkor ez örökös háborus állapotot jelent, amely Európának békéjét folyton fenyegetni fogja." Petain tábornoknak a véleménye azonban nem volt döntő, az a kis könyv, amelynek szerzője Beneš miniszter úr volt, "Détruissez la monarchie", megtette a maga hatását, a monarchia szétment és maradt helyette itt Középeurópában a nagy virrvarr, amelynek koldusai vagyunk valamennyien.

Ujból emlékezetébe akarom hozni a törvényhozásnak, hogy a saint-germaini és a trianoni békeszerződések 205. illetve 222. szakaszaiban kimondották azt, hogy Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország preferenciális vámokkal teremtsenek öss zhangot egymás között, amelyet ne befolyásoljon a legtöbb kedvezménynek a záradéka. Nem akarok részletesen kitérni az 1925. évi portorosei és genuai konferenciák határozataira, de rámutatok arra, hogy míg ezeken a konferenciákon köztársaságunk külügyi kormányzata a külföld előtt ezekkel a határozatokkal elvileg mindig azonosította magát, addig itt bent 1926-ban minimális vámtarifát állapíttatott meg, amely - a törvény tisztelete következtében - kizárta aut, hogy olyan szerződés legyen köthető Magyarországgal, amely megfeleljen a "leben und leben lassen" inten ciójának.

Emlékezetébe idézem a törvényhozásnak az 1930-ban Genfben tartott vámkonferenciát, a varsói konferenciát, a Schober-féle tervet, a kisantant gazdasági tervét, Tardieu tervét és ha mindezek eredményét keressük, akkor eszünkbe jut a hires shakespearei mondás, hogy "a tett halála a tanácskozás." Ezek a tervek mind, mind tervek maradtak és nem lesznek valósággá soha, mert elfelejtik alapul azt, amit még Bismarck s em tudott megcsinálni, hogy lehetetlen éles politikai ellentétek esetén gazdasági együttműködést az egyes államok között megteremteni. Még, ha nincs is politikai ellentét az országok között - mint a kisantant államai között - azok sem tudnak gazdaságilag megegyezni, ha gazdasági érdekeikben harmónia nincsen. Hogyan kívánják hát akkor, hogy azok között legyen gazdasági megegyezés, akik politikailag folytonosan szöges ellentétbe kergettetnek. Ha pedig nézem azt, hogy évtizedeken keresztül ki az, aki ezeket a politikai ellentéteket folytonosan kiélezi és fokozatosan növeli, akkor azt kell konstatálnom, hogy ennek az ellentétnek a szítása a külü gyminiszter úr politikájának az alapja.

Én a politikai becsületesség teljességével ennek az államnak az alapján állok. Mi magyarok a reánk nézve szomoru békét elfogadtuk, annak alárendeltük magunkat. Ezt éppen én már kijelentettem Pozsony megye közgyülésén akkor, amikor a béke ratifikálva lett. Mi ittlévő magyarok a politikában a népet soha nem tanítottuk másra, mint arra, hogy kötelességeinek eleget tegyen, de jogait is követelje. Soha egyetlenegy pillanatig le nem tértünk a jog utjáról, mert én meg vagyok győződve arról és meg vagyunk arról mi mindannyian győződve, hogy csak a jog becsületes fenntartása mellett kivívott erkölcsi győzelem az eryetlen, amely állandó. Mi nem mentünk soha kalandokba bele, amit talán a legjobban tud igazolni maga a belügyminiszter úr, hisszen jó a kormányzat rendőrsége és detektiv testülete, amely bárminemü pucs, vagy törvényellenes megmozdulás esetén rögtön tudja, hogy ki csinálja azt. (Posl. Stunda: Ez nem áll, kérem!) Akkor miért támogatja azt a ko rmányt, amely hibákat követ el? Ha hibákat követ el a kormány, akkor ne méltoztassék azt támogatni, ha pedig támogatja, akkor kell, hogy jó legyen a kormány.

A kormány tudja azt, hogy mi nyílt oppoziciót fejtettünk ki, de soha aknamunkával nem vétettünk állampolgári kötelességeink ellen. Mi magyarok jogtisztelő nép vagyunk. Éppen ezért keressük mindenben a jogcímet és éppen ezért nem tudunk abba belenyugodni, hogy azok, akik velünk egy harcmezőn küzdöttek, akik velünk együtt harcoltak a nagyantant hatalmai ellen, akik velünk egy ütt vesztették el a háborut, azok most mint győztesek velünk szemben a "vae victis" elvére helyezkednek, sőt arra a nemzetre, amelynek sokat köszönhetnek, Magyarországra olyan ellenséges szemmel néznek, ami nekünk fáj. Mi ittlévő magyarok hűséges csehszlovák állampolgárok vagyunk, de magyarok vagyunk és nem felejtjük el, hogy a más államban élő magyarok nekünk testvéreink és ha a testvéreinket bántják, bántanak minket is. Nem volt soha egy pillanat, amikor a beteg és megsebzett nemzet lázban delirált, vagy görcsökben vonaglott, hogy akkor enyhítő kézzel segítségére sietett volna a csehszlovák kormányzat, hanem ehelyett generalizált és egyeseknek felelőtlen tényeit az egész nemzet bűnéül akarta feltüntetni. Ha fegyvercsempészés volt, a hivatalos sajtó a magyar állam kormányzatának tudta ezt be, nem egyesek akciójának. A frankhamisítást úgy akarták feltüntetni, hogy az egy nemzet lelkületéből fakadt és nem egyesek kalandos gondolata volt. Pedig a frankhamisítás egy olyan embernek az agyában született meg, aki legalább is annyira cseh, mint amennyire magyar, mert hiszen a Windischgrätz család épen úgy indigéna volt Csehországban, mint Magyarországon. Ugyanezt látjuk ma is a hivatalos sajtóban, amikor azt a merényletet, amely Marseillesben történt és kioltott két nemes szívet, a magyar nemzetnek terhére akarják róni.

A horvát kérdést én ismerem. 34 évvel ezelőtt először a Muraközben választottak meg képviselőnek és több cikluson keresztül képviseltem ezt a vidéket. Ismerem tehát a horvát népet, ismerem annak céljait, törekvéseit és ismerem mostani szenvedéseit is. (Výkřiky posl. Vallo. - Místopředseda Taub zvoní.) Tudom, mi a szenvedés, tudom mi az elnyomatás, amikor egy más kultúra akarja elnyomni az embernek a lelkét; pedig a lélek olyan, mint a levegő: minél jobban szorítják, annál nagyobb a feszítő ereje.

Én nem félek soha a nyílt beszédtől és éppen azért, mert ismerem a Murakköz vidékét, itt mutatok rá arra az abszurditásra, amit a kormány hivatalos lapja, a "Prager Presse" közölt, amikor a magyarokra fogja rá, hogy Jankapusztán honvéd ruhában lövőgyarkorlatokat végeztettek horvát és macedón parasztokkal a magyar kormány parancsára az oda kirendelt tisztek. Ahogy én nem hittem, hogy igaz lett volna, amit az "Apis und Este"-ben írtak, hogy Alexander trónörökös korában a topčideri parkban lövöldöző tiszteket képezett ki, akik osztrák generálisokra céloztak, éppen ú gy nem hiszem el ezt sem. A magyar szenvedélyes, a magyar merész, de nem buta; az a francia ujságíró azonban, aki ezeket írta, az szenvedélyes, az merész, de buta. A horvátok és macedónok elkeseredésének kirobbanását a magyarok nyakába varrni akarni nem az az út, amelyen a gazdasági megbékülést meg lehet találni. Aláásása ez mindennek, ami politikai megbékülést céloz és ennek az aláásásnak a külügyi kormányzat sohasem állta útját.

Sőt ha figyeljük a világsajtót és az itteni sajtót, látjuk, hogy ezek a cikkek azonos szöveggel jelennek meg és ezeknek kiinduló pontja az a sajtóiroda, amelynek központja Prágában van és amelyet úgy hívnak, hogy "Central Europeen Press" röviden "Ceps". Ha olvasom Pertinaxnak cikkeit, akinek összeköttetéseit a francia vezérkarhoz ismerem és ismerem itteni kapcsolatait is és olvasom azokat a cikkeket, amelyek megjelentek a "Paris Soir"-ban és látom, hogy ugyanezek a cikkek megjelentek itt is a "Prager Presse"-ben, akkor bárki meggyőződhetik arról a szándékról, amely nem a megbékülést, de azt akarja, hogy Magyarországot bélyegezzék meg és a szimpátiákat fordítsák el tőle.

Tudok sakkozni és tudom, mi a túlkombináció; de tudok politizálni is és tudom, hogy tulajdonképen nem baj, ha valaki túlságosan belelovalja magát olyan dolgokba, amelyeknek alapja nem igaz, hiszen ez neki árt, de a mi célunk az, hogy híd legyünk a magyar nemzet és a csehszlovák nemzet között. Ennek a hídnak a megalapozásánál azonban nem működhetünk közre azokkal, akik a pillérek lerakása közepette ezeket a pilléreket közben elfürészelgetik. Pedig szükség volna Csehszlovákia és Magyarország között az együttműködésre, mert az egyik a másikra rá van utalva. A csehszlovák kormányzat vezető tényezőinek azonban nem szabad sohasem szem elöl tévészteniök azt, hogy kis összetett nemzeteket nemzeti irányban vezetni hatalmi pozició felé, vagy sikeres hatalmi politikát tiszta nemzeti irányban vinni egy poliglott nemzet nek nem szabad. A kormányférfiak szeressék hazájukat - hiszen ez a legnemsebb érzések egyike - de ne úgy, hogy ezzel a békés atmoszférát megzavarják és ne úgy, hogy elnyomják mások fejlődési képességének a lehetőségét.

Amit Beneš miniszter úr a kisebbségi kérdésről és Genfről mondott, abban ráismerek az oxfordi professzorra. Ugyanott volt egykor professzor Wiclif is, akinek tanaiba kapcsolódott bele Husnak a tanítása. Wiclif tanítja azt, hogy az érdemtelenek nem bírnak kapacitással jogaik keresésére és Beneš miniszter úr is úgy akarná a dolgot beállí tani, hogy egy-egy állam, amely maga nem tesz eleget kisebbségi kötelezettségénék, nem jogosult fajtestvéreinek sérelmeit a nemzet közi fórumon felhozni. Ahogyan azonban Wiclif teoriája nem tudott keresztülmenni, mert beleütközött az igazság gondolatába, úgy Beneš miniszter úr teoriája sem fog ke resztül menni. De külömben is, ha az érdem telennek nincs joga a kisebbségi kérdésben felszólalni, akkor Beneš miniszter úrnak sincs joga ebben a kérdésben beszélni, mert innen kell leszögeznem azt, hogy velünk szemben sem formailag, sem lényegileg nem teljesítették a kisebbségi szerződésben le fektetett kötelezettségeket. Nincsen sem sza bad sajtónk, sem számarányunknak meg felelő iskoláink. (Posl. Stunda: Ez nem áll! Vagy az előbb nem mondott a képviselő úr igazat, vagy most nem mond igazat!) Stunda képviselő úr nagy műveltségét mindig elismertem. Elismertem, hogy ezt a műveltségét a magyar iskolákban szerezte, de most nem a magyar nemzet érdekében fruktifikálja. Nem bánom, ha velem debatálnak, mert nekem adnak közbeszólásaikkal ziccereket, mert azokat ki tudom használni. (Posl. Stunda: Igy nem lehet hidat építeni ; tessék megmondani azt, hogy a magyar nemzeti kisebbségnek sokkal több iskolája van Csehszlov ákiában, mint ugyanazon területen Magyarországon!) Nincsen főiskolánk, még csak egy nyomoruságos magyar tanszékünk sem. (Posl. Stunda: Ez hiba, de ebben önök is hibásak!) Nincsen gimnáziumunk, mert 44 gimnáziumunk helyet csak 7 van. (Posl. Stunda: Persze, ha Liptószentmiklóst is magyarnak számnítja, akkor kijön a 44 gimnázuim!) Ha Stunda magyar volna, akkor még több járna nekünk.

Ezek az összes dolgok azt bizonyítják, hogy nincs meg jogainknak az a teljessége, amelyet megteremtettek akkor, amikor bona fide a kisebbségi szerződést Saint Germaine en Laye-ban törvénybe iktatták. Ma a kormányzat politikájával foglalkoztam, a kulturális kérdésekkel a költségvetés tárgyalásánál bővebben fogok foglalkozni. A költségvetést nem fogadom el. (Potlesk.)

Meine Damen und Herren! Es ist ungemein wertvoll, daß nach längerer Zeit wiederum einmal aus berufenem Munde Situationsbe richte gegeben werden. Freilich ist nicht zu verkennen, daß sowohl der Herr Minister präsident, als auch der Herr Finanzminister die Lage durch recht rosige Augengläser be trachten. Insbesondere sind die Ausführun gen des Herrn Finanzministers von einem ganz bedeutenden Optimismus getragen. An Hand verschiedener Hinweise legte er dar, daß wir uns in einem wirtschaftlichen Auf stieg befinden und daß sich die ganze Situa tion im allgemeinen zu bessern beginnt. Das Augenfälligste ist wohl die neuerliche Verbesserung unserer Auß enhandelsbeziehun gen. Dennim Laufe der ersten neun Monate dieses Jahres ist tatsächlich zu erkennen, daß gegenüber 1933 insbesondere der Umfang des Außenhandels um 1 1/2 Milliarden Kč gestiegen ist. Dieser bedeutende Betrag bedeutet schon etwas für unsere Gesamtwirtschaft und ist sicher auf eine Belebung zurückzuführen, die sich schließlich in allen Kreisen unserer Wirtschaft bemerkbar macht.

Von dem Herrn Finanzminister wird der gegenwärtige verbesserte Zustand mitbegründet durch die Beendigung der Deflation und es wird von ihm hiebei insbesondere die zu Beginn dieses Jahres durchgeführte Devalvation der Krone ins Treffen geführt. Wie in den verschiedenen Lagern über diesen Schritt der Regierung geurteilt wird, zeigt, daß das auch heute noch ein ganz bedeutendes Streitobjekt ist. Richtig ist aber eines, daß die Verbesserung unserer Gesamtlage insbesondere mit zurückzuführen ist auf die Verbesserung der Weltlage im allgemeinen; denn auch aus allen übrigen Ländern der Erde können wir in der letzten Zeit hören, daß dort durchwegs im Vergleiche zu früheren Jahren ein Wiederaufstieg zu verzeichnen ist. Für uns, die wir mit den Augen des Landwirtes die Entwicklung betrachten, ist es ein Herzenswunsch, daß diese Besserung auch der Landwirtschaft mit zugute kommt.

In unserem Staate wurden ja auch im Laufe dieses Jahres Schritte zur Besserung der Lage der Landwirtschaft unternommen. Ein solcher Schritt war insbesondere die Errichtung des Getreidemonopols. Es ist jedoch darauf zu verweisen, daß die gute Auswirkung des Getreidemonopols nicht der ges amten Landwirtschaft zugute kommt. Selbst in den getreidebauenden Gebieten gibt es viele Landwirte, ich möchte sagen, den größ ten Teil, die infolge der Auswirkung der katastrophalen Dürre überhaupt keinen Nutzen vom Getreidemonopol haben und die vielfach als Getreideverkäufer überhaupt ausscheiden. Vielfach treten sie notwendigerweise sogar als Getreidekäufer auf den Markt, um sich die notwendige Menge zur Selbstversorgung zu sichern. Es ist infolgedessen falsch, wenn von mancher Seite behauptet wird, daß mit der Errichtung des Getreidemonopols für die Landwirtschaft jedes Risiko ausgeschlossen wäre. Dieses Risiko dauert auch weiter an, und es wäre deshalb zu begrüß en, daß das Jahr 1935 nicht wieder das ungünstige Gesicht des Jahres 1934 zeigen möge. Wir wissen, daß das Risiko auch weiter vorhanden ist, wie Auftreten von Frösten, Mäusefraß u. s. w. Erinnern wir uns nur an das Jahr 1933 und an den vorigen Herbst! Wir denken weiter an Wolkenbrüche und an Hagelschlag., durch welche Naturereignisse unseren Feldkulturen ganz beträchtliche Schäden zugefügt werden können.

Das Risiko ist also weiterhin vorhanden, und wenn dieser Umstand besonders hervorgehoben wird, darf noch eines nicht übersehen werden: Es gibt eine ganze Anzahl von Landwirten, die schon früher bedeutend weniger an den Getreidepreisen überhaupt interessiert waren, u. zw. kommen hier vor allem jene Landwirte, die im Gebirge wirtschaften und die in erster Linie Futterbauern, Viehzüchter und Viehhälter sind, in Betracht. Diese Landwirte haben schon in der vergangenen Zeit ein geringeres Interesse an der Gestaltung der Getreidepreise gehabt. Dennoch ist auch ihr landwirtschaftliches Interesse im allgemeinen indentisch mit dem Interesse der Getreidebauern; denn wir wissen aus der Erfahrung der vergangenen Jahre, daß die Getreidebauern ihren Viehbestand vermehren, ihre überschüssigen Getreideerträge, die sie sonst zu niedrigen Preisen abgeben müßten, einfach verfüttern, wenn die Getreidepreise zu niedrig sind. Dadurch wird der Viehbestand vermehrt und so den Gebirgsbauern und Viehzüchtern Konkurrenz verursacht. Aus dieser Wechselwirkung ergibt sich auch für die im Gebirge wirtschaftenden Landwirte doch ein mittelbares Interesse an der Gestaltung der Getreidepreise.

Wir wissen aber auch aus Erfahrung, daß es heute noch Hunderttausende von Landwirten gibt, die an der jetzigen günstigeren Gestaltung der Getreidepreise keinen Anteil haben, denn sie, die in erster Linie Vieh- und Michprodukte abzugeben haben, machen die Erfahrung, daß ihre Erzeugnisse in der gegenwärtigen Zeit sehr niedrige Preise aufweisen. Ich verweise in diesem Zusammenhang nur auf die heute bestehenden niedrigen Rinder-, Schweine-, Kälberpreise, die durchwegs als Verlustpreise bezeichnet werden können. Denn wenn mit den Einnahmen, welche die Landwirte bei den Verkäufen von Vieh erhalten, die Aufwendungen verglichen werden, so finden wir, daß diese Landwirte in jedem einzelnen Falle draufzahlen müssen. Ebenso finden wir, daß im Verlaufe der letzten Jahre, insbesondere der letzten Monate, die Preise für Milch und Molkereierzeugnissse zurückgegangen sind. Wir brauchen nicht einmal außerhalb der Grenzen Böhmens hinauszugehen, wir werden auch in Böhmen Gegenden finden, in denen Milch überhaupt keinen Preis hat, weil keine Nachfrage besteht. Ebenso finden wir, daß die daraus erzeugte Butter nur zu äußerst ni edrigen Preisen an den Mann gebracht werden kann.

Wenn ich von der Milch spreche, so droht im übrigen den Milcherzeugern im Verlaufe der letzten Monate ein Schreckgespenst, u. zw. der drohende Milchpasteurisierungszwang. Ich hatte vorgestern am Sonntag, Gelegenheit, an einer Versammlung in Rumburg teilzunehmen, in welcher Landwirte aus den Bezirken von Tetschen herüber bis zum Riesengebirge vertreten waren. Der Gegenstand, mit dem sie sich hauptsächlich befaßten, war die Abwendung der Gefahren, die aus der zwangsweisen Pasteurisierung der Milch resultieren könnten. Es wurde dort von den Landwirten, die als Milcherzeuger gesprochen haben, hervorgehoben, daß das, was schließlich in manchen Gegenden z. B. im Gebiete um Prag oder Karlsbad erstrebenswert ist, nicht überall in gleicher Art durchgeführt werden kann. Diese Landwirte da oben erblicken in der Normierung der zwangsweisen Milchpasteurisierung eine ganz bedeutende empfindsame Beeinträchtigung ihrer Existenz, weil sie auf diese Art und Weise nicht mehr in der Lage wären, ihre erzeugte Milch unmittelbar an den bisherigen Verbraucher in den größeren Konsumorten zu vertreiben. Ich möchte daher bei dieser Gelegenheit die Wünsche der Landwirte aus diesem Gebiete verdolmetschen, die dahin gehen: wenn irgendwie in Regierungskreisen die Absicht besteht, diese Verfügung zu treffen, soll nichts geschehen, ohne daß die lokalen Interessenten angehört werden. Im übrigen scheint die Regierung in Verbindung damit selbst schon daran gedacht zu haben, daß schematische Verfügungen vom grünen Tisch durchaus nicht gut sind, und die Regierung und insbesondere das Landwirtschaftsministerium haben verfügt, daß bei den einzelnen Bezirksbehörden sogenannte Milchberatungsausschüsse zu bilden sind, welche nun auch über alle Fragen urteilen sollen, die mit dem Milchverkehr in Zusammenhang zu bringen sind. Wenn ich übrigens von den niedrigen Preisen der landwirtschaftlichen Erzeugnisse spreche, muß ich noch die Niedrigkeit der Preise für Obst und Wein erwähnen, ebenso wie die katastrophale Entwicklung, die die Holzpreise genommen haben. In dieser Hinsicht hören wir aus Interessentenkreisen, daß unsere Holzproduzenten, die bis in die letzten Wochen hinein in der Lage waren, ihr Holz nach Deutschland zu liefern, auf Grund gewisser Verfügungen von deutscher Seite ihr geschlägertes Holz nicht mehr über die Grenze bringen können. Damit sitzen wir nun hier mit unseren großen Holzvorräten, denn andere Länder nehmen nur geringe Holzpartien ab, und wir sind dazu gelangt, daß wir für dieses Holz keine entsprechende Verwertung mehr finden können.

Wenn ich darauf verwiesen habe, daß trotz des Getreidemonopols die materielle Lage der Landwirtschaft immer noch als ungemein trüb zu bezeichnen ist, so kann ich hier als Zeugnis die allmonatlich zur Veröffentlichung gelangenden Ziffern des staatlichen Instituts für Betriebskunde und Betriebsführung anführen. Der allerletzten Veröffentlichung, die wir von dieser Seite bekamen, die gewiß als einwandfreie und neutrale Stelle bezeichnet werden muß, ist zu entnehmen, daß die Landwirte immer noch um 47% teuerer erzeugen müssen, als sie für ihre Erzeugnisse einnehmen. Es ist dies natürlich ein ungesunder Zustand, der nicht gerade in der gegenwärtigen Zeit erst zutage getreten ist, sondern schon in den zurückliegenden Jahren mußten die Landwirte immer wieder die Erfahrung machen, daß sie ihre Erzeugnisse mit ganz bedeutenden Verlusten produzieren und zum Verkauf bringen mußten.

Wenn heute in den Ausführungen des Herrn Ministerpräsidenten die Entwicklung der Preise für verschiedene Erzeugnisse mit erwähnt wurde, die andererseits der Landwirt beziehen muß, so möchte ich in Verbindung damit aufmerksam machen, daß manches von den Landwirten, um den Produktionsprozeß aufrechterhalten zu können, noch viel zu teuer gekauft werden muß, und ich möchte in erster Linie auf die verhältnismäßig hohen Preise für Kunstdünger hinweisen, den heute jeder einzelne fortschrittliche Landwirt beziehen und verwenden muß. Das Mißverhältnis zwischen Erzeugungs- und Verkaufspreis der landwirtschaftlichen Produkte dauert nun schon lange Jahre und das ist es auch, was unsere Landwirtschaft in Not und Elend geführt hat. Daß dem so ist, dafür spricht die immer größer gewordene Verschuldung der Landwirtschaft und weiter die Tatsache, daß unsere Landwirte, die Geld benötigen, heute überhaupt nichts geborgt bekommen. Viele Landwirte bemühen sich, um ihren Betrieb aufrechterhalten zu können, um den notwendigen Kredit. Die verschiedenen Geldinstitute, bei denen sie anklopfen, antworten jedoch, daß sie nicht dazu imstande seien, oder daß sie mit Rücksicht auf ihre Entwicklung der Landwirtschaft überhaupt nichts borgen können, daß sie selbst in Not geraten seien. Die katastrophal gewordene Verschuldung hat schließlich auch bei uns dazu geführt, daß jenen Kreisen, die ständig an der Not der Landwirtschaft mit einem Achselzucken vorübergegangen sind, nun doch die Augen geöffnet worden sind. Auch sie können sich nicht mehr der Ansicht verschließ en, daß durch die Krise, die in der Landwirtschaft entstanden ist, die Not des Staates mit ausgelöst wurde. Auch diese Kreise haben nun erkannt, daß schon im Interesse des Staates etwas zugunsten der Landwirtschaft geschehen müsse, denn schließlich müssen auch die Fundamente des Staates erschüttert werden, wenn sein wichtigster Stand, die Landwirtschat, dauernd ins Wanken gerät. In diesem Zustande befinden wir uns.