Tisztelt ház! Ruszinszkói tartománygyűlésen viselt képviselői minőségemben tapasztaltak, továbbá hirlapi polémiák és a respublika fennállása óta előfordult számtalan hivatali sikkasztás feletti elgondolkodás késztet, hogy rámutassak arra a lehetetlen állapotra, amely a közvagyonnal való könnyelmü és nagyon sokszor bűnös kezelésre vezet a közvagyon kezelésének hiányos ellenőrzése miatt.

A legeklatánsabb példája ennek a ruszinszkói esetek közül dr Prouzának, a ruszinszkói volt Civilní správa főtanácsosának sikkasztása ügyében a főtárgyaláson tett nyilatkozata, helyesebben védekezése, amely bőséges igazolásul szolgálhat. Dr Prouza, akit két évre itéltek el, azzal védekezett, hogy az ellenőrzés hiányos és a pénzkezelésre vonatkozólag nincsenek előírások.

A prágai szeszpanama és sok más esete a hivatalos sikkasztásoknak mind azt igazolják, hogy a közvagyon kezelésének ellenőrzése, tekintet nélkül arra, hogy az állami, tartományi, járási, községi és egyéb közvagyonra vonatkozik-e, a respublika megalakítása óta állandó visszaesést mutat.

Az államszámvitel és a közvagyon kezelésének ellenőrzése oly fontos része az államgazdaságnak egy modern államban, hogy befolyásolhatja annak egész szociális és politikai fejlődését. Ezért kétségtelen, hogy minden államnak anyagi és erkölcsi érdeke, hogy a közvagyon kezelésére vonatkozó számvitelét és a közvagyon kezelésének ellenőrzését modern törvényekkel, rendeletekkel és utasításokkal biztosítsa. Ma nincs is ország Európában, amelynek ilyen modern törvénye nem lenne.

Ezzel szemben a Csehszlovák republikában ép az ellenkező tapasztalható. Itt nem, hogy az ellenőrzést tökéletesítenék, de bizonyos köröknek határozott iránya és programmja értelmében céltudatosan visszafejlesztik.

Az összes eddigi csehszlovák törvények és intézkedések odairányulnak, hogy a régi magyar, teljesen modern vagyonkezelési és vagyonellenőrzési törvényeket megszüntessék és régi elavult államszámviteli és ellenőrzési szabályokat alkalmazzanak. Ezen cél érdekében gondoskodtak arról, hogy az ellenőrző tisztviselőket az ellenőrzendőktől függővé tegyék minősítés, fizetés, címek megváltoztatása által stb.

Régente a számvevő nem alárendelt, hanem mellérendelt szerve volt például az alispáni hivatalnak, a pénzügyigazgatóságnak, az erdészetnek stb. és minden vagyonkezelő hatóságnak és attól teljesen független és csak az illetékes miniszternek felelős. Ha költségvetést túlhaladó, vagy törvénybe ütköző utalványozás volt, a számvevő az ellen vétót emelhetett. Ha ezen vétó emelése után is ragaszkodott az utalványozó hatóság az utalványozás megtörténéséhez, ez esetben 24 órán belül kellett az illetékes minisztériumhoz feljelentést tenni. Ma az intézkedő tisztvise lők a republikában egy külön oligarchiakasztot alkotnak és amennyiben a törvénytervezés is a kezükben van, gondoskodtak arról, hogy a működésük ellenőrzésére hivatott tisztviselők nívója leszállíttassék és az ellenőrző tisztviselők az ő befolyásuk alá kerüljenek.

A republika megalakításakor a köztársasághoz a volt osztrák tartományokból került részekben a számviteli és vagyonkezelési szabályzatok az 1866. évi osztrák császári rendelkezéseken alapultak.

Mindenki előtt egész természetes, hogy a csaknem egy évszázad előtti ilynemű törvények és rendeletek a mai modern állam számviteli és vagyonellenőrzési követelményeinek meg nem felelhetnek. A republikához a magyar területekből került részek számviteli és ellenőrzési szabályai az 1897. évi XX.-ik törvénycikken, majd az 1902. évi III.-ik törvénycikken alapultak. Ez utóbbiak minden arra illetékes szakember objektív itélete szerint a közvagyon kezelésének és számvitelének a szó igazi európai értelmében vett mintatörvényei és rendelkezései.

Észszerü és kívánatos lett volna, hogy a két külömböző alapelven felépült, de végeredményében egy célt szolgáló törvényeket és szabálvokat unifikálják és az unifikációnál nem a Bach-korszakbeli intézkedéseket, de a modernebb magyar törvényeket vegyék irányadóul.

Ezzel szemben a kiadott törvények és a közvagyon kezelésére és ellenőrzésére vonatkozó intézkedések nem hogy tökéletesítenék az ellenőrzést, de még a múlt század közepén érvényes császári rendelkezés ellenőrzési szabályait is leépítik. Természetes, hogy az összefüggés nélküli intézkedésekkel a közvagyonkezelés és főkép a vagyonkezelés ellenőrzési jogköre bizonytalanságba sülyedt.

Az 1919. évi 175. számu csehszlovák törvény önállósítja ugyan minisztériumi hatáskörrel a Legfelső állami számvevőszéket, de a Legfelső számvevőszék sem felelhet meg rendeltetésének. Egyrészt azért, mert a többi kulturállam berendezkedésétől eltérőleg a Legfelső számvevőszék elnöke helyéről elmozdítható, másrészt pedig, mert a számvevőségek - számvevőségi ügyosztályok - amelyek az előzetes felügyeletet foganatosítjak, nincsenek sem személyi, sem tárgyi szempontból a Legfelsőbb számvevőségi székkel kapcsolatban. Sőt a közvetlen érintkezéstől egyenesen el vannak zárva.

Az állami számvevőség tisztviselőinek kategóriákba való beosztására vonatkozó 500/1919 számu vagy a törvényhatósági és állami egészségügyi számszaki tisztviselők beosztására vonatkozó 278/1922 számu törvény nem tartalmaz intézkedést, vagyis nem jelent haladást e tekintetben.

Valami haładás konstatálható a járási hivatal ügyviteli rendjéről alkotott 290/1922 számu törvény alkotásánál, mely törvény 26. §-a 3. pontja kötelességévé teszi a kormánynak, hogy a számviteli és ellenőrzési-számvevőségi szolgálatot illetőleg külön szabályokat adjon ki.

Ennek alapján a 367/1922 számu kormanyrendelet megnyugtatóan intézkedett, amennyiben a jarási hivatalok részére érvényben hagyta a régi járási számvevói utasításokat, és e kormányrendelet 2. §-a határozottan kimondja, hogy az ellenőrző tisztviselők az előkészítő és nyomozó - preventiv és detektiv - számviteli ellenőrzési dologban önállóan működnek és csak a belügyminiszternek tartoznak felelőséggel, amint azt az 1902. évi III törvénycikk 5. §-a előirja. Ugyanezen törvénycikk 3. §-a szerint a számvevőségi és pénztári utasítások változatlanok.

Ezt a megnyugtató kormányrendeletet a politikai igazgatás szervezéséről szóló 125/1927 számu törvény és az ezt kisérő kormányintézkedések visszafejlesztették, vagy azok érvényét kérdésessé tették.

A 77/1927 évi, a helyi önkormányzati testületek pénzügyi gazdálkodásának szabályozásáról szóló törvény megalkotása már megkivánta volna, hogy ezen gazdálkodás kezelése, számvitele és ellenőrzése is modern alapelveken nyugodjék és törvényesen szabályoztassék. A politikai igazgatás szervezéséről szóló 125/1927 évi törvény reményt nyujtott arra, hogy ez valóban meg is fog történni. Az idézett törvény 7. §-ának 5. pontja ugyanis szóról-szóra így hangzik: "A kormány rendeletileg megállapítja az utalványozási jog gyakorlására, valamint a számvevőségi és pénztári szolgálat szabályozására vonatkozó közelebbi szabályokat".

Az e paragrafus alapján megalkotott 97/1928 számu kormányrendelet, mely hivatott lett volna szabályozni, kiábrándíthatta a reménykedőket. Az egész intézkedés abban merült ki, hogy a kormányrendelet első paragrafusa utasítás helyett hivatkozik a 125/1927 számu törvény 50., 51. és 89. paragrafusaira, a második és harmadik paragrafus pedig Bachkorszakbeli intézkedéseket tartalmaz. A 4. és 6. paragrafusok, amelyek időközben a járási számyevőségekre vonatkozólag a pénzkezelést rendeletileg szabályozták, némileg kielégítők.

A kormányrendelet 7. §-ának 2. pontja pedig a számvitel, pénztári kezelés és ellenőrzésre vonatkozó intézkedések érvényességét, vagy érvénytelenségét illetőleg lehetetlen bizonytalanságot teremt. E pont ugyanis így szól: "Megszünnek az összes erre vonatkozó előírások, amennyiben ezen előírással ellenkeznek."

Kérdem most, hogy az érvényes Bach-korszakbeli rendelet és a legutóbbi 1929. évi csehszlovák törvény és kormányrendeletek közül melyik lehet érvényben? Az 1866. évi november 21.-én kelt "Kaiserliche Verordnung" intézkedései nem lehetnek elégségesek a mai nagy kiterjedésü közvagyonkezelés és ellenőrzés szabályozására, viszont ujabb törvény annak érvényességét még meg nem szüntette, de érvényben vannak még az idevonatkozó magyar számviteli törvények egyes rendelkezései is.

Ezek után kétségtelen, hogy ezzel a nagy bizonytalansággal az ellenőrzés lehetőségét a nullára szállították le.

Az 1919. évi 175. számu és a Legfelső számvevőszékről szóló törvény 11. §-a kötelességévé teszi a Legfelső állami számvevőszéknek, hogy az állami számvitelnek egyszerüsítéséről és megfelelő berendezéséről oly módon gondoskodjék, hogy az ellenőrzés könnyü és lehetőleg tökeletes legyen.

Kérdem ezért, tett-e már a Legfelső állami számvevőszék egy "törvényben gyökerező" számviteli és közvagyonkezelés ellenőrzésére vonatkozó javaslatot a kormánynak és amenynyiben tett, miért nem került az a ház asztalára?

Amennyiben pedig ez nem történt volna meg, indítványozom, hogy hivassék fel a legrövidebb időn belül az állami számvevőszék, hogy ilyen javaslatot terjesszen elő és az igazgatóhatóságok minden vagyonkezelés ellenőrzését korlátozó intézkedése akadályoztassék meg.

A törvényjavaslat, amely irányadóul szolgál majd az állami, országos, járási, városi, községi és minden közvagyont kezelő intézménynek és testületnek, a következőket kell, hogy magában foglalja: 1. Költségvetési részt, 2. költségvetés végrehajtására vonatkozó részt, 3. vagyonkezelési és irányelvi általános részt, 4. pénztárszolgálati részt, 5. számvevőségek szolgálata és tisztviselők pragmatikája részt. Ezen ötödik résznek keretén belül biztosítani kell az ellenőrző tisztviselő teljes függetlenségét az intézkedő tisztviselőktől, és végül 6. számadási perrendtartási részt.

Minthogy a vagyonkezelés ellenőrzése nem történik a modern elveknek és gyakorlatnak megfelelően, a zárszámadást mindaddig meg nem szavazhatom, míg egy modern törvény előírásai és rendelkezései szerint ez meg nem történik.