Emlékezetes még a nagy angolországi bányászsztrájk,
mely megdöbbentő élesen tárta fel az
angol bányamunkások nyomorúságát.
Ez az elkeseredett harc túlnőtt a bérharcok
fogalmán és hivatva, volt arra, hogy az angol munkásság
osztályharcát győzelmesen fejezze be, de
a második internacionálé a tőke segítségére
sietett és ezzel elgáncsolta a győzelmet.
Emlékezetes a moravská-ostravai és csehsziléziai
bányászsztrájk, melyben a mi bányászainkat
is hátbátámadták a reformista szervezetek.
Azóta is állandóan fenyegétik a kapitalizmust
a bányász bérharcok, melyek most Németországban
induln;ak meg óriási méretekben.
Ezek a harcok annál indokoltabbak, mert a bányászok
végzik a legkeservesebb, legéletveszélyesebb,
az egészségr e legártóbb gyilkos munkát
keserves éhbérekért és gyűjtik
a milliós nyereségeket a bányatulajdonosok
zsebébe, vagy Aknaszlatinán az államnak,
mely a legutóbbi évben is az észszerűtlen
ter melési és feldolgozási rendszer és
a vagyonokat elemésztő bürokrácia dacára
több, mint öt millió korona tiszta hasznot könyvelt
el a sóbányászatból. Hihetetlenül
szégyenletes, hogy a köztársaság tízéves
fennállása óta sem a törvényhozás
régebbi vörös-zöld koaliciója, sem
a mai zöld-fekete koaliciója nem foglalkozott a bányászok
jogviszonyainak szabályozásával, hanem még
mindig az 1854. évi 146. számú osztrák
törvény van érvényben az egész
köztársaság területén, tehát
Szlovenszkón és Kárpátalján
is. Amikor a jelen javaslatot tárgyaljuk, le kell szögeznem,
hogy ez a javaslat a semminél alig ér többet,
fércjavaslat, mely nemcsak, hogy nem alkot modern bányatörvényt,
hanem még a foldozgatásra sem fektet súlyt,
tekintet nélkül hagyja a bányatörvény
reakciós rendelkezéseit és mindössze
a 206. §-hoz told oly rendelkezéseket, melyek a gyakorlatban
már számos helyen érvényesültek,
vagy más törvényekben már belefoglaltattak.
Tudjuk, hogy a mai többség ellentáll minden,
a bányász-dolgozók érdekeit felölelő
módosításnak, nem akar 80 évnél
fiatalabb bányatörvényt elismerni. Mégis,
ha a szociáldemokraták iniciativ javaslatot merészkedtek
benyujtani, akkor ki kellett volna terjeszkedni a 206. §-nál
reakciósabb rendelkezésekre és legalább
javasolni azok megváltoztatását.
A szociáldemokraták azonban politikai tőke
kovácsolása végett tudatos óvatossággal
nem is akartak többet, mint amennyit a többség
megenged és a legsúlyosabb ítélete
javaslatuknak az, hogy a mai reakciós többség
a szenátusban javaslatukhoz hozzájárult.
Többet igazán felesleges mondani a javaslatról,
ez mindent megmagyaráz.
Mit mond a javaslat? Hogy nem évnegyedenként, hanem
a jövőben het.enként kell fizetni a munkásokat.
Ehhez ugyancsak hozzájárulhatott a kapitalizmus,
mely már sehol sem fizet évnegyedenként.
A többi rendelkezés, mint a készpénzbér,
a levonások általános megemlítése,
a kifizetésnek a munkaidőbe számítása,
a táramérleg és a kocsimegrakás fizetésének
megemlítése oly intézkedések, amelyek,
ahol csak szervezet van, érvényesültek eddig
is, illetve, ahol a bányatulajdonosnak érdekében
fog állani, nem fognak érvényesülni
ezután sem, mert a bányatulajdonos százféle
furfanggal kijátszhatja a törvényt.
A munkások jogait soha nem a törvény, hanem
a szervezettségben rejlő ellenálló
erejük biztosítja és a jogok fokozása
csakis harc eredménye lehet.
De ha már iniciativ javaslatot adtak be a szociáldemokraták,
miért nem kívánták a 200. §-t
módosítani, mely szerint a szolgálati szabályzatot
az igazgatóság készíti el oly módon,
hogy a szolgálati szabályzat az üzemi tanács
illetve a bizottság és a tulajdonos, illetve az
igazgatóság közös munkája legyen.
Ez nagyon is fontos, hiszen ebben van szabályozva a munkaidő,
a munkások viselkedése, a beteg és rokkantsegély,
a büntetések, valamint a felmondás és
felmondásnélküli elbocsátás módjai.
Miért nem foglalkoztak a 202. §-sal, mely megengedi,
hogy a munkás, kit nyereségvágyból
eredő vétség, vagy kihágás
miatt elítéltek, ki a munkaadó ellen becsületsértést
követett el, felmondás nélkül lehessen
elbocsátható, sőt a 203. § szerint ugyanezen
sors éri, ha "a hűség, szorgalom és
az előljárók iránt tartozó
tisztelet és engedelmesség tekintetében"
teszik magukat bűnösökké.
És ha a bányatörvénnyel foglalkoztak,
nem tűnt fel nekik, hogy a 204. §, amely a sztrájkjog
ellen szól, még mindig nincs expressis verbis hatályon
kívül helyezve?
Volt azonban a régi bányatörvénynek
egy okos rendelkezése, a 207. §-ban, mely szerint
a munkabérre vonatkozólag nincs helye végrehajtásnak.
A végrehajtási törvény ugyan hallgatólagosan
e rendelkezést hatályon kívül helyezte,
de kimondottan ez nem történt. Legalább az
a kevés jó, amit az elaggott bányatörvény
tartalmaz, érvényesíthető lett volna.
Szemünkre vethetnék azonban, hogyha mi nem elégszünk
meg fércmunkával, miért nem adtunk be magunk
alaposabb és helyesebb kezdeményező javaslatot.
Azért nem, mert az a tapasztalatunk, hogy a kormánytöbbség
minden a dolgozók javát szolgáló rendelkezéstől
elzárkózik és csak az ilyen semmitmondó
alkotást engedi tárgyalás alá. A legjobb
bizonyíték erre, hogy még 1924-ben javaslatot
nyujtottam be az állampolgársági és
illetőségi jog rendezéséről,
az azonban nem kellett az akkor többségben lévő
és kormányon ülő szociáldemokratáknak
sem, nekik elég volt a lex Dérer és
ma már megállapíthatják, milyen pusztító,
jogfosztó és önkényes az állampolgársági
jog körüli gyakorlat, milyen értéktelen
a lex Dérer és mennyire megszüntetett
volna minden állampolgársági hajszát
javaslatom elfogadása.
Ezzel az állampolgársági üldözéssel
korbácsolja végig a burzsoázia kormánya
a bányászokat is, úgy Sziléziában,
mint Szlovenszkón és Kárpátalján,
mert ez a módszer alkalmas a forradalmi elemek elnémítására,
kiüldözésére, a családok ezr einek
nyomorúságba döntésére és
a kolonizációra. így pusztul ki a bányavidékekről
is a századok óta föld alatt dolgozó
bányászcsaládok mai generációja,
hogy helyet adjon "államhű" elemeknek
az uralkodó nemzetből kiválogatva.
Aknaszlatinán, állami üzemben, egyetlen sóbányánkban
a legkirívóbb ez az állampolgársági
hajsza. Tudni kell, hogy a mármarosi sóbányák
egy komplexumot képeztek és a munkásokat
áthelyezgették a háború előtt
egyik bányából a másikba, állandó
volt a vándorlás. így sok család maradt
Aknaszlatinán, mely ötven év előtt Rónaszéken
vagy Aknasugatagon dolgozott. A sóbányák
nagy része Romániában maradt és csak
Aknaszlatina jutott a köztársaságnak, mely
ma is csak román földön át közelíthető
meg. Senki ötven év előtt nem sejthette, hogy
Magyarországot feldarabolják és nem ismerhette
a jövendő határokat. Ma hatóságaink
ebbe a változásba kapaszkodnak és az egyre
törvénytelenebb és embertelenebb jogmagyarázat
már odavetemedett, hogy a nagyapák illetőségét
és tartózkodási helyét követeli
bizonyítani, másként nem ad állampolgársági
igazolványt.
Aknaszlatina népének több mint egynegyed részét
most arcul ütik az állampolgársággal
és az üldözöttek száma egyre növekszik.
De nemcsak Aknaszlatinán, hanem mindenütt Szlovenszkón
és Kárpátalján az elkeseredettség
oly hullámokat vett az állampolgársági
hajsza következtében, mely ki fog robbanni. Itt ma
már csak adó fizetésére van a lakosságnak
joga, állampolgárság igazolása nélkül
és a legrégibb családokat is egy tollvonással
hontalanokká teszik. Ha át tudták venni e
területet, vegyék át a lakosságot is;
mi élni és dolgozni akarunk azon a földön,
ahol nagyapáink éltek és nem akarunk helyet
csinálni az új telepeseknek, kiktől senki
sem kérdezi, van-e állampolgárságuk
nálunk, éppen csak azért, mert soha nálunk
semmi ijjuk-fiuk nem lakott és nem dolgozott.
Egy oly kis telepen, mint Aknaszlatinán, több mint
150 munkanélküli bányász éhezik,
kiknek minden őse sót bányászott.
Ezzel szemben orosz emigránsok, külföldiek és
csehek jutnak munkához, ők kapják a könnyű
munkát, a régi bányászok a legnehezebbet,
mely a legnagyobb erőfeszítés mellett nem
hoz naponként többet 20-22 koronánál.
A régi bányászok fiai felnőnek és
el kell költözníök, mert nem kapnak a bányában
munkát, holott már vérükben van a sóbányászat.
A régi bányászok házikói roskadoznak,
erővel koldusfillérekért akarják azokat
kisajátítani, az új jövevények
részére az állam fényes és
barátságos munkásházakat és
hivatalnoki palotát épít.
Amikor pedig az ősgyökeres proletárok a teresvai
szolgabíróhoz fordulnak e kérdésekben
panasszal és tanácsért, a főszolgabíró
úr, ahelyett, hogy kérésüket közvetítené,
csak egy tanácsot tud nekik adni: térjenek át
egy kormánypártra. Hogy gondolja ezt a főszolgabíró?
Legyen a bányász talán agrár, vagy
klerikális néppárti és hagyja ott
szervezeteit, melyeknek minden átmeneti eredményeit
köszönhette? Éppen ezért a burzsoázia
minden erejével éppen szervezeti egységét
igyekezett összerombolni a szociáldemokrácia
segítségével.
Aknaszlatinán még 1921-ben napi 60-80 koronát
kerestek meg átlag a bányászok, ma a fokozott
drágaság mellett az átlagos munkabér
20-25 korona naponta. Semmi sem jogosabb, mint szervezeteink azon
törekvése, hogy az összes bányászokat
harcos egységfrontba állítsa azonnali drágasági
segély és bérjavítás követelésére.
Rengeteg a bányászok keserve Aknaszlatinán,
elzárva a világtól és kitéve
a román és cseh határőrség
zaklatásainak. Röviden összefoglalva legfontosabb
követeléseik : Az elbocsátott munkások
visszavétele, az idegen munkások elbocsátása,
bérjavítás és drágasági
segély, a nyugdíjasok ügyének rendezése,
a telekkisajátítás törvényes
és sürgős lefolytatása méltányos
árak mellétt.
E két utóbbi kérdést részletesebben
kell érintenem. A nyugdíjasok, özvegyek és
árvák hihetetlenül nyomorognak. Jogaikat nem
ismerik el, járulékaik száraz kenyérre
sem elegendők. Hosszú éveken át havi
50-100 korona nyugdíjat kaptak, ma sem kapnak a legjobb
esetben sem többet átlag 250 koronánál.
A nyugbéresek 1927 április 27.-én a következő
követeléseket formulázták meg :
1: Követelik az államosítást, ugyanúgy,
mint az altisztek és szolgák, akik előbb
szintén társpénztáriak voltak.
2. A szolgálati idő azon naptól számíttassék,
amikor a munkás a szolgálatba felvétetik.
3. 35 évi szolgálat után teljes nyugdíj
illesse őket.
4. Ha a munkás a munkából kifolyólag
munka közben. vagy betegség esetén keresetképtelenné
válik, tekintet nélkül szolgálati idejére,
teljes nyugbért nyerjen.
5. Ha baleset folytán munka következtében elhal,
hátramaradt hozzátartozói, tekintet nélkül
szolgálati idejére, teljes nyugbérhez jussanak.
6. Ha a munkás katonai szolgálat alatt, vagy következtében
rokkant lesz, ez esetben is teljes nyugbér illesse, halála
esetén pedig családtagjai jussanak a teljes nyugbérhez.
7. A bányamunkások 16 éven felüli fiai
az üzemi munkába vétessenek fel.
8. A rendeletileg megállapított háborús
katonai évekre járó illetékek utaltassanak
ki.
E követelések mind oly minimálisak és
jogosak, hogy azok teljesítését csak a rosszakarat
akadályozhatja. A nyugdíjasok minden erejükkel
azon lesznek, hogy az ország bányásznyugdíjasait
harcra tömörítsék és kényszerítsék
a burzsoáziát követeléseik teljesítésére.
A másik nagy horderejű kérdés a telekkisajátítás
kérdése, melyre az aknaszlatinai bányászoknak
az 1925. évi 224. számú törvény
értelmében van igényük.
E törvény szerint az állami földeken lakó
telepeseknek joguk nyílt méltányos áron
házaik, kertjeik, erdő- és legelőilletőségük
telkének megváltására. A 13. §
értelmében az erre vonatkozó hirdetményt
1926. július 14.-ig ki kellett adni az igazgatóságnak.
Közbenjárá.sunkra ez megtörtént.
A bányászok erre szabályszerűen beadták
igényeiket, az igazgatóság pedig köteles
lett volna egy éven belül, tehát 1927. július
14-ig, a kisajátításra vonatkozó összes
adatot kataszteri térképpel együtt két
példányban a técsői járásbírósághoz
megküldeni. Ez nem történt meg még a mai
napig sem.
Mit jelent ez? A tudatlan bányász, ha a törvényes
határidőt elmulasztja, büntetve lesz és
joghátrányok érik. A nagy apparátussal
rendelkező bányaigazgatóság pedig,
amelynek egy év állott rendelkezésére,
egyszerűen fütyül a törvényre és
a törvényes határidőre, melyet már
csekély félévvel túllépett.
Minthogy a kisajátítás a bányászok
érdeke, magam is ismételten sürgettem a minisztériumban.
Felelőssé teszem ezért a késedelemért
nemcsak az igazgatóságot, hanem a minisztériumot
is. Ha az urak saját rendszerük érdekében
mindig a törvényre hivatkoznak és követelik
annak betartását, akkor kötelességük
saját törvényeiket respektálni. Ha megtanítják
a bányászokat a törvények lebecsülésére,
a bányászok ezt is megtanulják és
gyakorolni fogják önök ellen akkor, amikor legkevésbé
sem fog izleni.
Az igazgatóság nemcsak súlyos mulasztást
követett el, hanem még tetézi azzal, hogy valóságosan
zsarolva a jogosultakat, forszírozza, hogy igényeik
letárgyalása előtt egyezzenek meg és
fogadjanak el a régi kisajátítási
törvény szerinti potom összeget házuk
lebontásáért és áttelepítéséért.
Az igazgatóság így akar spórolni és
érdemeket szerezni felfelé.Állandóan
a talajsüppedéssel érvel, a közvetlen
veszedelemmel. Hiszen a sürgetésnél mi is ott
voltunk, nekünk is érdekünk a gyors lebonyolítás,
de tessék az érvényes törvény
szerint, a bíróság helyszíni tárgyalása
alapján állapítani meg a kisajátítási
összeget, vagy megegyezni, de egy oldalról féléves
mulasztás, a törvény felrúgása,
más oldalról zsaroló sürgetés
és meg nem értett cseh átiratok küldése,
abban a reményben, hogy a felebbezés elmarad - mindez
oly eljárás, melyet a bányászok nem
tűrhetnek és azok ellen erélyesen protestálunk.
A kapitalizmus egyre súlyosabb bilincseket rak a bányászokra
és egyre mélyebben vájja húsukba a
bilincseket. A bányászmegmozdulások története
megtanít bennünket arra, hogy sem a tőkés
társadalomtól törvényalkotások
híján, sem a reformistáktól törvényfoltozás
útján nem várható javulás.
A bányászok nagy területen való egységes
megmozdulása, melyet az egész munkástársadalom
aktíve aIátámaszt és a harc folytatása
a teljes győzelemig, az az út, melyet a bányászoknak
követniük kell. Ez az út a szociális forradalom
és az összes bányák és termelőeszközök
szocializálása felé vezet. (Potlesk komunistických
poslanců.)
Hohes Haus! Das in Beratung stehende Gesetz ist ein Schulbeispiel
dafür, welcher Fürsorge sich im čechoslovakischen
Staat die Bergarbeiter erfreuen. Die Rechtswohltat eines Gesetzes,
das im alten Österreich im Jahre 1912 geschaffen wurde, um
die Praktiken der Grubenbesitzer gegen die
Bergarbeiter bei der Lohnverrechnung unmöglich zu machen,
gelangt erst 10 Jahre nach Bestand der Republik in Wirksamkeit,
aber nicht durch einen Antrag der Regierung, sondern durch einen
Initiativantrag der Abg. Bečko,
Broík und Nečas.
Die lange Beratung dieses Initiativantrages - er ist zwei Jahre
alt - beweist übrigens, auf welche Schwierigkeiten eine so
primitive, einfache Gesetzesverbesserung für einen Teil unserer
Bergarbeiter stößt. Das ist aber nur ein geringer Teil,
ein winziger Bruchteil derjenigen Unzulänglichkeiten, die
sich in der Berggesetzgebung nicht nur der Slovakei und Karpathorußlands,
sondern allgemein ergeben. Seit Jahr und Tag verlangen wir, daß
das Berggesetz reformiert werde. Es ist reformbedürftig im
allgemeinen, es ist besonders reformbedürftig in allen seinen
Teilen, wo die Rechtsverhältnisse der Bergarbeiter behandelt
werden. Auch ist es notwendig, die Übereinstimmung des Berggesetzes
mit einer Reihe anderer Gesetze her zustellen, um zu verhindern,
daß ein Zustand der absoluten Rechtsverweigerung eintrete,
wie er tatsächlich seit vielen Jahren infolge Nichtreformierung
des Berggesetzes eingetreten ist. Ich verweise bei diesem Anlaß
auf den Zustand, daß tausende von Bergarbeitern heute in
der Republik ihr Recht nicht finden können, daß die
Unternehmer absolut nicht verpflichtet werden können, diesen
Arbeitern, Löhne auszuzahlen. Würden sie gar nichts
bezahlen, die Arbeiter - ich meine die Arbeiter in den Nebenbetrieben
- könnten absolut ihren Rechtsanspruch nicht geltend machen.
Das Oberbergbauschiedsgericht hat sich unzuständig erklärt,
die ordentlichen Gerichte haben sich unzuständig erklärt,
seit Jahr und Tag betreiben wir die Erledigung und Regelung dieser
Frage: aber bis heute hat die Regierung, haben die dafür
verantwortlichen Organe nichts unternommen. Es gibt, glaube ich,
kaum einen Staat, in dem sie möglich wäre, daß
man die Staatsgrundgesetze gegenüber Tausenden, von Menschen
derartig verletzt, daß Menschen jahrelang ihr Recht nicht
finden können, trotzdem es in der Verfassung heißt,
daß niemand seinem ordentlichen Richter entzogen werden
darf. Wir haben Mängel in der Organisation der Bergbehörden,
die lange nicht mehr zweckmäßig sind. Rein mechanisch
werden sie weitergeschleppt, weil es an jeder Initiative fehlt,
weil es vielleicht auch im Interesse der Grubenbesitzer liegt,
daß hier in dieser Frage nichts geschieht. Die Frage der
Grubeninspektionen ist schon jahrelang offen; trotz der Versprechungen
früherer Minister geschieht hier gar nichts; vielleicht deshalb
nicht, weil der Referent des Ministeriums ein persönlicher
guter Freund des Generalsekretärs des Grubenbesitzerverbandes
ist - ich weiß es nicht - aber seit drei Jahren soll an
dieser Frage gearbeitet werden, sie kommt jedoch nicht vom Fleck.
In unserem Staate wird von allen möglichen Reformen gesprochen
und auch daran gearbeitet. Man hört, daß das bürgerliche
Gesetzbuch reformiert werden soll, das Strafgesetzbuch, die Zivilprozeßordnung,
die Exekutionsordnung und eine Reihe anderer Gesetze, die sicher
reformbedürftig sind. Von einer so dringend notwendigen Reformierung
des allgemeinen Berggesetzes in Bezug auf die Anpassung an die
gegenwärtigen Bestimmungen anderer Gesetze ist nichts zu
hören, und ich glaube nicht fehlzugehen, wenn ich diesen
besonderen Umstand auf die Tatsache zurückführe, daß
in keinem Amt, in keinem Ministerium der Einfluß der Besitzenden,
der Einfluß der Produzenten und Fabrikanten so groß
ist, als der Einfluß der Grubenbesitzer auf die montanistische
Abteilung des Arbeitsministeriums. (Souhlas něm.
soc. demokratických poslanců.)