Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

Hölgyeim és Uraim! A köztársaság fennállása óta az úgynevezett alkotmányos parlament immár a nyolcadik állami költségvetést tárgyalja és egészen természetes, hogy ennek a nagyfontosságú kérdésnek a törvényhozók a legnagyobb figyelmet szentelni kötelesek, mert a parlament legelsőbb kötelességei közé tartozik az államháztartásban folytatott gazdálkodás ellenőrzése főleg abból a szempontból, hogy a közterhek megfelelnek-e az adózó közönség teherbíró képességének és nincsenek-e annak kitéve, hogy a közpénzekkel való helytelen gazdálkodás, a pocsékolás az adózók romlását idézné elő. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a képviselőház költségvetési bizottságának többsége nem végezte munkáját a megkívánható lelkiismeretességgel, mert nem szentelt elég figyelmet arra, hogy helyes, jó célokra lesz-e fordítva az adózók pénze, nem vette figyelembe,hogy mely tételeket kellene csökkenteni és melyeket kellene emelni az állam érdekében, hanem mindent úgy hagyott, ahogyan azt a kormány tervezte, illetve előirányozta. Eme tétel helyességének igazolására felteszem azt a kérdést, Uraim és Hölgyeim, mondják meg igaz lelkiismeretük szerint, hogy mi a fontosabb az állam lakosai nagy tömegeinek: a kenyér, vagy pedig az ágyú. Én azt hiszem és ebben Önök is igazat adnak nekem, hogy a kenyérnek kell az elsőbbséget adnunk, mert hiába van milliós hadseregünk, hiába van száz és száz modern ágyúnk, repülőgépünk és tankunk, a legvitézebb hadsereg, a legjobban felfegyverzett hadsereg is csődöt mond, ha nincs mit ennie, ha nincs kenyere.

Aggodalmam azonban nem forog ama kérdés körül, hogy lesz-e és van-e mit ennie a hadseregnek, ellenben nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy arégi költségvetések példájára ma is a hadsereg emészti fel a közjövedelmek legnagyobb részét, míg az iskolaügy, a mezőgazdasági érdekek védelme nagyon hátul marad a hadsereg szükségletei mögött. Annál szomorúbb ez a tény, hogy a hadseregnek ez az indokolatlan protezsálása, előtérbehelyezése akkor történik, amikor a Népszövetség és a nemzetközi alakulatok egész tucatja a lefegyverzésen töri a fejét, amikor Beneš külügyminiszter úr Locarnokat csinál, gyönyörűen szónokol a köztársaság pacifista szándékairól és egész Európát, sőt az egész világot az örök béke áldásában akarja részesíteni. Szép szavakat hallunk arról is, hogy szűnjék meg egyszer a különbség a győzők és legyőzöttek között, mindez azonban csak szép beszéd, mert ezen eszmék terjesztői a saját államukban ekevas helyett újabb és újabb ágyúkat gyártanak, noha a fegyverkezés teljesen fölösleges volna, ha igazi békés szándékok lakoznának a vezető államférfiak szivében. Az igazi békét csak úgy lehet megteremteni, ha a nagy tömegek elegedetlenségét megszüntetjük, az éhezőnek kenyeret, a munkanélkülinek munkát kell adnunk. Mindenek előtt pedig a kormány nagyobb gondot fordítson a földmívelésre, a terméketlen területeket meg kell javítani és a termőföldekből nagyobb hozadékot kell Icihozni. Az egészséges birtokpolitika a megbékítés eszköze, ellenben a soviniszta szempontokat figyelembevevő földreform újabb elégedetlenségnek és ezzel újabb békétlenségnek a melegágya.

A földreform végrehajtásának módjában ma sem látunk változást és a külföldön terjesztett minden hangzatos propagandával szemben leszögezzük, hogy a földreform még csak a cseh nemzet érdekeit sem szolgálja, hanem egyedül és kizárólag a cseh agrárpártét, mert hiszen ma is csak annak ígérnek földet, aki e pártba belép. (Posl. dr Slávik: Kis- és Nagysárok községe mást mond!) Kis- és Nagysárok községe ugyanazt állapítja meg, amit most én mondottam. Én ezt nagyon jól tudom, mert én a nép között élek, nem bioszkóppal látok, a nép fájdalmát tapasztalom, panaszát hallom és érzem, mert ebből táplálom én is magamat. És ez történik abban a demokratikus köztársaságban, amely papiron mjnden polgárának egyforma jogot adott, de csak papiron, a valóságban meg kell különböztetnünk első-, má.sod-, harmad- és tizedrangú polgárokat és a sors súlyos intézkedése folytán nekünk éppen eme utolsó csoportba kell tartoznunk. Hogy azután a béke-szerződésben garantált kisebbségi érdekvédelem hogyan néz ki, arra kár szót is vesztegetni.

Hogyan egyeztethető össze a demokrácia által megkövetelt egyenlőség elvével az a tény, hogy a színmagyar vidéken lakó magyar földbirtokos földjét az állam nevetséges összegért, átveszi (Posl. dr Slávik: To vás bolí!), hogy 20-40 holdas telepeket, 100-120.000 koronás épületeket ajándékozzon cseh és morva vidékekről importált iparoslegényeknek, akiknek a mezőgazdaságró1 halvány fogalmuk sincs, mert műhelyben, gyárban, vagy bányában töltötték egész életüket. Nevezhető-e ez az eljárás helyes földreformnak, tekinthetjük-e racionális közgazdasági munkának azt, hogy a belterjesen kezelt valóságos mintagazdaságokat hozzá nem értők kezére juttatják, akik a föld egy részét parlagon hevertetik és nem egyszer békalencsét termesztenek a búzatermő talajon. Ugyanakkor a nagybirtok volt alkalmazottai, akik eddig megelégedetten éltek, koldusbotot vehetnek a kezükbe, de nem mehetnek jobb hazát keresni túl a tengeren, mert ez az út is el van zárva előlük. De megérzi az áldatlan politikának minden rossz hatását a városi polgárság és a munkásság is, mert kisebb a termelés és így az élelmiszerek ára emelkedik.! Ha önök, Uraim és Hölgyeim, valóban igazságos és helyes földbirtokpolitikát akarnak csinálni ebben az államban, úgy hagyjanak fel a kisebbségeket elnyomó és különösen a magyarság ellen megindított sovén politikával. Ha most sem fogadják meg a még mindig idejében jövő jóakaratú tanácsunkat, úgy ezzel csak maguk alatt vágják a fát, mert a telepesek csődje az államot is csődbe viszi. Ma még nem késő, hogy a földreform sovén végrehajtását megváltoztassák igazságos és a közgazdasági elveknek is megfelelő földreformra, amely eleve kizár minden nemzeti gyűlöletet és politikai elfogultságot. Ennek az igazi, helyes föIdreformnak az az egyetlen tétele van, hogy a feloszt.ásra kerülő földet annak kezér e kell juttatni, aki eddig is művelte azt. (Posl. dr Slávik: A nagybirtokosoknak, ugyebár?)

Önök makacsul tagadják, hogy a telepítési politika csődöt mondott. Kérem önöket, nézzék meg alkalomadtán a Millenium-pusztán létesített telepet, ahol hajdan 16-18 métermázsát termett a föld, ma az egész kolónia, noha a földet csaknem ingyen kapta, pont csak annyit tud termelni, amennyi a saját és családja megélhetésére elég, de már a csekély vételár kamatait nem képes kifizetni, magát a vételárat pedig az ükunokák sem törlesztik le. A múlt évben történt meg ezen a telepen, hogy a kölcsönmagvakat is csak árverés útján tudták visszakapni. (Posl. dr Slávik: Ugyan, kolléga úr, ezt maga sem hiszi el!) Tényekkel tudom bizonyítani, jöjjön el és győződjék meg róla személyesen. (Posl.. Zalobin: Nem tudnak szántani, vagy mi?) Nem értenek hozzá. (Posl. Zalobin: Szóval, adják vissza a grófoknak?) Nem, a kisgazdáknak, akik ott laknak, azoknak kérem. Számtalanszor kilincseltem a földbirtokhivatal vezetőségénél, hogy a környéken lakó kisgazdáknak, földmunkásoknak adják a földet, mert mi értünk annak megműveléséhez, de azoknak nem adják. (Posl. Zalobin: Nem szégyenli ezt itt mondani?) Szégyeljék maguk, szégyeljék azok, akik ezt végrehajtják. (Vykriky Posl. Zalobina.)

A földreformpolitikán kívül különös gondot kell fordítania a földmívelésügyi kormánynak a lápos területek lecsapolására és a parlagon heverő földek megjavítására. Az ármentesítés kapcsán szomorúan kell tapasztalnunk, hogy az illetékes társulatok az államfordulat előtt felépített gátakat és csatornákat alig tudják karbantartani, újak építéséről pedig egyáltalán szó sincs. Talán felesleges is magyaráznom, hogy mennyire állami érdek és nemcsak magánérdek a termő területek megnagyobbítása, amelyek újabb adójövedelmet biztosítanak az államnak és sok és olcsóbb terményt a fogyasztó tömegeknek. A kormánynak azonban kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a sok tízezer holdra rugó árveszélyes területet megvédje, vagy a legcsekélyebb áldozattal sietne az ármentesítő társulatok segítségére. Pedig, hogy mennyire szükséges ez a munka, igazolja ezt az utóbbi két katasztrófális esztendő, amikor is egész járások aratási eredménye a víz martaléka lett.

Hogy mennyire mostohán kezeli a mezőgazdaság érdekeit a kormány, ez kitűnik abból is, hogy a szlovenszkói Mezőgazdasági Tanács egy tehetetlen intézmény, amely talán valami másra jó, csak arra nem, hogy a mezőgazdának segítségére legyen. Remeš képviselőtársam egy kérdésére a földmívelésügyi miniszter úr azt mondotta, hogy a pozsonyi Földmívelésügyi Tanács hét milliót fog kapni. Tisztelettel kérdezzük, hogy mennyit kapnak ebből az összegből tényleg a mezőgazdasági szervezetek és mennyit az agrárpárt korifeusai. Tény az, hogy a közönség egyáltalában nem érzi a Mezőgazdasági Tanácsnak a szükséges támogató munkáját, legkevésbbé pedig a magyar gazdaközönség, amelyet pedig elsősorban kellene támogatni. A pozsonyi Mezőgazdasági Tanács működését, helyesebben tétlenségét legjobban jellemzi az alábbi eset:

A nyár folyamán mezőgazdasági, ipari és népviseleti kiállítást rendeztünk Komáromban, melynek főleg az volt a célja, hogy a magyar mezőgazdákat oktassa, tanítsa, hogy miként kell okszerűen termelni, hogy mi az az okszerű talajművelés. Különösen nagy jelentősége van ennek ezen a búzatermő vidéken, amelyre az a nagy hivatás vár, hogy kitermelje azt a búzatöbbletet, amelyet a köztársaság ma még importálni kénytelen. Mértékadó tényezők állapították meg, hogy a köztársáság minden szemes terményből eleget termel, csupán búzában szorul behozatalra, Okszerű talajműveléssel ezt az importot is teljesen ki lehetne küszöbölni. 1927 tavaszán a Mezőgazdasági Tanács az ország legelső szaktekintélyének bevonásával búzaankétot rendezett, amely azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy miként lehetne a búzabehozatalt a többtermeléssel megszüntetni, a nagy ankétezés mellett azonban egy szót sem hallottunk arról, hogy a magyar lakta, búzatermő vidékre nagyobb gondot kellene fordítani.

Az alkalom a, komáromi kiállítás kapcsán adva volt. Negyvenezernél több magyar gazda fordult meg a kiállításon, amely főleg a búzatermelésről szakszerű előadásokat tartott s a kiállított diagrammokkal igyekezett felvilágosításokat adni a látogatóknak. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a Mezőgazdasági Tanács, amely hivatva volna a mezőgazdaság érdekeit szolgálni s erre a célra hatalmas összegeket kap, tüntetőleg távolmaradt, a kért szakembereit nem küldte ki, szóval, tudomást sem szerzett az egész akcióról. Ezzel szemben e helyen is hálával kell megemlékeznem a német Mezőgazdasági Tanácsról, amely a legnagyobb készséggel tett eleget meghívásunknak s igazán ritkaszép, értékes kiállítási anyagával és nagy költséggel igyekezett odahatni, hogy a magyar gazdákat tanítsa s ezzel a mezőgazdaságot fejlessze. Ebből a tényből egy értékes tanúlságot is levonhatunk s ez igazolja az önálló magyar Mezőgazdasági Tanács felállítására irányuló követelésünket. A történelmi országok kettős tagozatú tanácsainak mintájára Szlovenszkón is meg kell szervezni a magyarnémet Mezőgazdasági Tanácsot, mert ami lehetséges Prágában, kell, hogy lehetséges legyen Szlovenszkón is.

Nem akarunk a Mezőgazdasági Tanács mostohagyermekei lenni, annál is kevésbbé, mert a neki juttatott hatalmas összegekben ott vannak a mi véres adófilléreink is, mi tehát nem kérjük, hanem jogainkat követeljük, amidőn azt akarjuk keresztülvinni, hogy a magyar mezőgazdák sorsát magyar tanács lássa el és ne legyünk kénytelenek várni arra, hogy a Mezőgazdasági Tanács urainak tetszik-e a képünk, vagy nem. De követeljük a mezőgazdasági tanácsoknak új alapokra való fektetését, követeljük, hogy a delegátusok kiküldése ugyanúgy történjék, mint a történelmi országokban, főleg pedig, hogy a különféle mezőgazdasági érdekképviseletek az ő szakembereiket küldjék ki, nem pedig a megyei képviselőtestület politikai pártjai a leghangosabb szájú demagógjait.

Különösen súlyosan érezzük a magyar mezőgazdasági felsőbb szakoktatásnak a hiányát, valamint magyar vidékeken a népiskolához csatolandó mezőgazdasági továbbképző iskoláknak és téli tanfolyamoknak a hiányát is. Eme tanfolyamok megszervezése volna a Mezőgazdasági Tanács magyar osztályának a főcélja, arneIy kellő szakembereket és főleg kellő nyelvismerettel bíró egyéneket küldene ki, akik népies nyelven oktatnák a népet.

Nem akarok részletesen kitérni azokra a körülményekre, amelyek a mezőgazdasági termelést lehetetlenné teszik, a súlyos adóterhek, amelyeket az adóreform csak növelt, önmagukban is megbénítják a mezőgazdaságot és külön fejezetet érdemelnének, de nem hagyhatom szó nélkül azokat a terheket, amelyek a mezőgazdasági intézményeket különösen sújtják, még pedig a mezőgazdasági balesetbiztosítás és a szociális biztosítás. Eme terhek alatt a mezőgazdaság már-már összeroppan és ma már ott tartunk, hogy a legtöbb üzem abbahagyja a belterjes gazdálkodást és átmegy a külterjes gazdálkodásra, csakhogy fogadott munkaerőt ne kelljen alkalmaznia. Ma a gazdák 98%-a azt a nézetet vallja, hogy csak háza szükségletét termeli ki, rnert hiszen ha többet termelne, az úgyis adóba és más közterhekre menne.

Hogy az ilyen állásfoglalás milyen veszedelmes a közgazdasági életre, azt nem kell bővebben fejtegetnem. A legsúlyosabb és már elviselhetetlen teher a szociális biztosítás. Teljesen lehetetlen állapot az, hogy a mezőgazdasági munkás, aki egészségileg összehasonlíthatatlanul jobb viszonyok között dolgozik, mint az ipari munkás, ugyanolyan kategóriában és intézetnél legyen biztosítva, mint az ipari munkás. Ennek következtében a mezőgazdasági munkások segítik fenntartani az ipari munkások betegbiztosítóját is.

A történelmi országokban e tekintetben is meg van a kellő tagozottság és a mezőgazdasági munkásoknak meg van a saját külön biztosítójuk, Tapasztalatok mutatják, hogy ezek a külön biztosítók kisebb díjtételek mellett nagyobb előnyöket biztosítanak a mezőgazdaságí munkásoknak. Ha a szlovenszkói gazda cselédje megbetegszik, kénytelen a Bodrogközből a pozsonyi központig utazni, hogy végül egészségesnek jelentsék ki. Orvosi segélyt, orvosságot ezer beteg közül ha egy kap. Ismét kérdezzük, ha a történelmi országokban lehet külön mezőgazdasági betegbiztosító, miért ne lehetne Szlovenszkón is. Ez a szegény, szerencsétlen Szlovenszkó mindig különálló valami, amelyet úgy kezel a prágai kormány, mint egy néger tartományt. Nem tudom e helyről eléggé hangsúlyozni, hogy az egész Szlovenszkó mezőgazdasága mennyire követeli a szociális biztosítási törvény radikális módosítását. Ha a módosítás nem következik be gyorsan, úgy a mezőgazdasági termelés teljesen le fog sűlyedni, mert a mai terhek egyszerűen elviselhetetlenek, ebből pedig ismét csak az állami gazdálkodásnak lesz mérhetetlen kára.

Csak futólag említem meg, hogy a kormánynak nagyobb gondot kellene fordítani a magnemesítő telepek kiépítésére, valamint arra, hogy az egyes vidékek éghajlatának megfelelően kitermelt nemesített termények magvát minden érdeklődő olcsó árban kaphassa meg és azt kedvezményes tarifa mellett szállíthassa haza. Ugyanez vonatkozik az állattenyésztésre is, amely még szomorúbb helyzetben van, mint a növénynemesítés. Igazán súlyos bűn a, kormány részéről ez a hanyagság, amelyet az állattenyésztéssel szemben tanusít. Ennek igazolására csak röviden említem meg azt a tényt, hogy a hadsereg lószükségletének minimális hányadát sem tudja fedezni a belföldi lóállományból, hanem a lókupecek útján a szomszédos államokban vásároltat lovat. Igazán érthetetlen, hogy a legfelsőbb hadvezetőség nem tart attól; hogy a Magyar Alföldön kitenyésztett lovak a cseh hadséregben nem csinálnak-e bajokat.

Megállapítom, hogy a szarvasmarhatenyésztés nem sokkal különb fokon áll, mint 800-900 évvel ezelőtt.

A homokos vidékek bortermelőinek ama régi kívánságát is szóvá kell tennem, lzogy az általuk termelt alig néhány százaléknyi szesztartalommal bíró, igazán silány minőségű borok adója teljesen engedtessék el. Ez a követelés annyival is indokoltabb, mert az érdekelt gazdák földje teljesen alkalmatlan minden más növénytermelésre. És ha ezt a bortermelést is abbahagyják - mert az adó kényszeríti őket erre - úgy újabb területek maradnak parlagon.

Végezetül vessünk egy pillantást az 1926. évi zárszámadásra is. Csodálkoznunk kell azon, hogy ilyen zárszámadás mellett a pénzügyminiszter úr, a közgazdasági tudományok jeles professzora, képes a helyén maradni. Avagy talán nem tudja azt az államháztartási alaptételt, hogy egy állami zárszámadás csak akkor jó, ha a bevételek egyenlők a kiadásokkal; továbbá, ha megfelel a költségvetésnek. Kérdem: minek tárgyaljuk egyáltalában a költségvetést, amellyel megállapítjuk azt,

hogy valaki pl. 100 korona adót fizessen, amikor a pénzügyminiszter úr esetleg 110-et, vagy még többet fog beszedni. Azt még megértem, hogy a pénzügyminiszter úr lelküsmerete elviseli a pénzügyi törvénynek ilyen milliárdokkal kifejezhető megsértését, de hogyha a közgazdász tudása nem tiltakozik ez ellen; az már igazán nagyon súlyosan esik a latba.

Miután a mezőgazdaság felsegélyezésére az állami költségvetés nem gondol, legkevésbbé pedig a magyar lakta vidékek mezőgazdáira van tekintettel, akiktől az állam csak beszedi az adókat, adni azonban semmit sem ad, ezért klubom és a magam nevében bejelentem, hogy a költségvetés ellen fogunk szavazni. (Potlesk poslanců mad'arské strany národní.)

Hohes Haus! Wir behandeln heute das Kapitel Staatswirtschaft und Volkswirtschaft. Die Gesamtgebarung unseres Staatsbudgets weist 20.6 Milliarden Kronen auf. (Hluk.)

Předseda (zvoní): Prosím o klid.

Posl. Kunz (pokračuje): Diese Ziffer ist für diesen kleinen Staat noch viel zu groß, wenn wir berücksichtigen, daß Österreich unmittelbar vor dem Kriege 3.1 Milliarden Goldkronen, das sind 20 Milliarden heutiger Währung Staatsbedürfnisse hatte und dieser Staat nur die Hälfte der Einwohner des alten Österreichs aufweist. Der Herr Finanzminister verzeichnet als die Hauptursache die großen Verwaltungs- und Schulauslagen. Was die Ausgaben betrifft, so brauchen sich die deutschen Gemeinden und Schulverwaltungen keinen Vorwurf machen. Auf die Gemeindeverwaltung will ich später zu sprechen kommen. Was die Schulerfordernisse anlangt, so dürfte deren enorme Höhe wohl auf die Erbauung kostspieliger Paläste für Minderheitsschulen zurückzuführen sein, in denen oft kaum ein Dutzend Kinder unterrichtet wird.

Eine ganz besonders große Ausgabepost für diesen Staat sind die Militärausgaben. Rechnen wir den Rüstungsfond und die Militärpensionen dazu, so kommen wir nicht, wie ausgewiesen, auf einen Betrag von 1400, sondern 1881 Millionen Kč. Und mit diesen Auslagen steht die Čechoslovakei von 19 europäischen Staaten an siebenter Stelle. Wir haben anscheinend einen so tüchtigen Herrn Außenminister und hier könnte er ganz besonders seine Tätigkeit dahin entfalten, daß die allgemeine Abrüstungsfrage endlich einmal in ein ernstes Stadium tritt. Das Staatsbudget weist einen Bedarf für die Staatsschulden im Gesamtbetrage von 1976 Millionen Kronen aus, in Wirklichkeit ist jedoch dieses Erfordernis 2354 Millionen. Der Abgang von 378 Millionen ist auf Konto der staatlichen Betriebe, Post, Bahn und dergleichen, gebucht, welcher Vorgang zu bemängeln ist.

Der Herr Finanzminister hat Klage darüber geführt, daß es der staatliche Kapitalismus nirgends versteht, mit privaten Unternehmungen in der Bewirtschaftung gleichen Schritt zu halten. Hier muß wohl wieder vor allem auf eine gesunde Bewirtschaftung der Bahn und Post als die größten Unternehmungen dieses Staates hingewiesen werden. Und diese rationelle Bewirtschaftung läßt äußerst viel zu wünschen übrig. Wenn die Bewirtschaftung dieser staatlichen Unternehmungen mit den Privatunternehmungen gleichen Schritt halten will, dann muß sie ihren Geschäftsbetrieb auch danach einrichten. Es ist keine gesunde Bewirtschaftung eines Unternehmens, wenn dem Kunden überhaupt die Möglichkeit genommen ist, mit dem Unternehmen geschäftsmäßig zu verkehren, und dies wird ganz besonders durch die leider noch vielfachen Auswüchse nationaler Voreingenommenheit in diesen Betrieben herbeigeführt. Es geht nicht an - wir müssen es immer wieder betonen -, daß auf unseren Bahnen nur einsprachige Aufschriften angebracht sind, daß in rein deutschen Gegenden die Stationen sogar mit nur čechischen Aufschriften versehen sind, daß Aviso-Frachtbriefe und sonstige Drucksorten, die die Parteien rein deutscher Gegenden benützen müssen, nur in čechischer Ausfertigung ausgefolgt werden. Dies erschwert den Verkehr und erzeugt nur Mißstimmung dem Unternehmen gegenüber. Es geht auch nicht an, daß in gemischtsprachigen und rein deutschen Gegenden Beamte und Angestellte stationiert sind, die sich kaum notdürftig mit den Parteien verständigen können. Und weisen wir nur auf die in der letzten Zeit sich mehrenden Eisenbahnunfälle hin, so ist es wohl außer Zweifel, daß ein großer Teil der Schuld daran liegt, daß man die verläßlichsten Beamten und Angestellten in der Zeit der Abbauwut brotlos gemacht hat, nur deshalb, weil sie deutscher Nationalität waren, auch wenn sie die Staatssprache beherrschten. Daß für diese treuen und verläßlichen Staatsangestellten nicht immer der entsprechende Ersatz eingestellt worden ist, beweisen die vielen Unglücksfälle und Unzukömmlichkeiten, die sich tagtäglich in den Staatsbahnbetrieben ereignen und die gesunde Bewirtschaftung behindern.

Das Postministerium mache ich neuerdings auf die große Notlage der alten pensionierten Landpostboten aufmerksam, welche nach oft 30 bis 40jähriger Dienstzeit 1 Kč bis 1.50 Kč per Tag aus dem Provisionsfond an Pension erhalten.

Auch beim Postscheckamt bleibt in nationaler Hinsicht sehr viel zu wünschen übrig. Diese Behörde wagt es immer noch, mit ihren deutschen Kunden mit rein čechischen Drucksachen zu verkehren, wodurch der Partei wegen Ermangelung der Kenntnis der Staatssprache oft die größten Nachteile erwachsen und das Unternehmen soweit als möglich gemieden wird.

Ebenso mutet es jeden denkenden Menschen eigentümlich an, wenn diese Ämter bei Vergebung von Bauten in rein deutschen Gegenden an deutsche Firmen nur einsprachige, čechische Offerte hinausgeben, und ganz unverantwortlich ist es, wenn bei Vergebung von solchen Bauten ein deutscher Unternehmer nicht berücksichtigt wird, auch wenn er sein Angebot bedeutend niedriger einreicht als die čechische Konkurrenz. Wir verlangen auch in dieser Beziehung die gleiche Berücksichtigung mit den anderen Nationen, da wir auch für die Bedürfnisse des Staates mitaufkommen müssen.

Was die Tabakregie dieses Staates betrifft, so weist der Herr Minister einen Reingewinn von 1000 Millionen Kč aus. Es wäre nur ein Akt der sozialen Gerechtigkeit, wenn ähnlich wie in Österreich die Tabakarbeiter und die Angestelltenschaft dieses Unternehmens aus diesem Reinertrage eine jährliche Wirtschaftsprämie zugewiesen bekämen. Dadurch wird die Lust und Liebe der Arbeiter nur gesteigert. Die Lohnregulierung der Tabakarbeiter entspricht keinesfalls der sozialen Gerechtigkeit und enthält viele Härten. Die Lohnregulierung der Tabakarbeiter übersieht auch wieder den Erziehungsbeitrag; denn obwohl 80% weibliche Arbeiter beschäftigt sind, müssen diese doch die gleiche Arbeit wie die männlichen verrichten. Ebenso ist das neue System der Vorrückung in die Altersstufen nicht sozial veranlagt und gereicht vielen Arbeitern nur zum Nachteil. Auch die Systemisierung der Beamtenschaft hat allgemeine Enttäuschung hervorgerufen. Die gegenwärtige Pensionistenfrage ist auch in diesen Betrieben wie bei allen Staatspensionisten unhaltbar und es ist endlich einmal eine Gleichstellung der Alt- und Neupensionisten durchzuführen. Auch ist es dringend geboten, daß auch den Tabakarbeitern der Doppelfeiertag wie in den anderen Staatsbetrieben bewilligt, und die allgemeine Regelung der Feiertagsfrage endlich durchgeführt wird.

Der Herr Finanzminister hat auch sehr richtig ausgeführt, daß die Tragfähigkeit der Bevölkerung und der Volkswirtschaft die natürliche Grenze für die öffentlichen Aufgaben und Ausgaben bilde. Nach unserem Budget werden sieben Achtel aller staatlichen Ausgaben aus öffentlichen wirtschaftlichen Einnahmen gedeckt, ein Betrag von 8214 Millionen. Die Steuern und Abgaben allein erfordern zwei Drittel, das sind 68% aller öffentlichen Einnahmen. Daß hiedurch die allgemeine Volkswirtschaft zu leiden hat, ist unleugbar. Ganz besonders Industrie, Gewerbe und Landwirtschaft sind von dieser Belastung äußerst empfindlich getroffen. Das Budget des Handelsministeriums ist mit 42 Millionen überhaupt recht mager bedacht und auch die Unterstützung für Gewerbe mit 7 Millionen nur ein kleiner Notbehelf. Was das Gewerbe betrifft, so verlangen wir endlich einmal eine Verbesserung unserer nicht mehr zeitgemäßen Gewerbeordnung. Wir haben in dem letzten Jahre in einigen Berufen den Befähigungsnachweis zum Gesetz erhoben, was sich ganz besonders im Gastgewerbe als ein großer Fortschritt fühlbar machen dürfte. Wir verlangen aber auch, daß von der vom Hause angenommenen Resolution, wonach den Zuckerbäckern in jenen Orten, wo dies erforderlich ist, für ihren Kaffeeschank die Dispens des Befähigungsnachweises zu erteilen ist, ausgiebig Gebrauch gemacht wird. Was die holzverarbeitenden Gewerbe anbelangt, so ist es eine gebotene Notwendigkeit, daß diese Unternehmer und Handwerkmeister ihre Hölzer direkt ab Forst zu kaufen bekommen. Für die Bekleidungsbranche ist es unumgänglich notwendig, daß endlich einmal der Errichtung der Filialen seitens der Großindustrie, Einhalt geboten wird und Maßarbeit sowie Reparaturen nur von handwerksmäßigen Unternehmern durchgeführt werden dürfen.