Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

A közeli Lembergtöl, Bukovinától, Máramarosszigettöl, Szatmártól, Nyíregyházától, Budapesttöl, mint addigi piacainktól, vámokkal vagyunk elzárva. Ellenben a cseh gyári termékeket szintén a nagy távolság s a vasuti tarifa miatt 10-15-20 százalékkal drágábban kapjuk. Vagyis röviden mi kénytelenek vagyunk olcsón termelni és minden kész árut drágán vásárolni, ami aztán szegénységünket nyomorrá, inséggé fokozza. Így aztán az autonómia nálunk nem jelszó, nem irredenta propaganda, hanem életkövetelmény, amelyet egy párt sem mer programmjából kihagyni. A legközelebbi választásnál 135.000 választó képviselöje útján ordítva követeli azt, vagyis ez a lakosság több mint háromnegyed részének elsörendü követelése. De a kormánypárti képviselök is erre vállalkoztak a nép elött, de itt a parlamentben cserbenhagyják úgy az autonómista programmot, mint a népet is. Ezért nem tudtak a kormánypártok a legközelebbi választásnál sem többet, mint 40-45 ezer szavazatot vérrel, bottal, hatósági nyomással, ígérgetéssel összehozni, s a kölcsönkapott centralista szavazatokkal kerültek be a parlamentbe, azért adják itt fel az autonómiát, s elhallgatják népük nyomorát.

Igazságtalan volnék azonban, ha azt mondanám, hogy semmiben sem nyilvánul meg Podkarpatszká Rusz autonómiája. Hiszen van neki ruszin kormányzója és a költségvetése is külön tételekben van felsorolva az 1927. évi költségvetésben is. De ha közelebbröl megfigyeljük a kormányzó szerepét, akkor minden malícia nélkül megállapíthatjuk, hogy a hatásköre csupán a saját fizikai életmüködésére terjed ki, vagyis ehetik, ihatik, alhatik, de egyébként közügyekbe nem avatkozhatik, senkinek sem felelös, a nép bizalmát sohasem bírta, sohasem volt más, mint a kormány által a külföld tisztánlátásának megtévesztésére rendszeresített kormányzói sine cura állás, kinevezett és jólfizetett tisztvieslöje. Minthogy nem illik egy kormányzathoz, hogy szemfényvesztésre dolgozzon és az autonómiát garantáló és zsiráló nagyhatalmakat szándékosan megtévessze, ha csakugyan komolyan veszi a takarékossági jelszavát, a kormányzói állás kiadásait igazán törölhette volna a költségvetésböl.

A költségvetés bírálására szabályszerüen tiltatkozásomat kell bejelentenem azzal az alkotmánytörvénybe ütközö ténnyel szemben, hogy Podkarpatszká Rusz autonóm terület közigazgatási, kulturális, vallásügyi és egyéb autonóm kérdéseire vonatkozó tételek bennfoglaltatnak a költségvetésben, mert az alkotmánytörvény kifejezetten kimondja, hogy ezekben a kérdésekben a prágai parlament nem illetékes határozni, továbbá kimondja azt is, hogy amennyiben mégis ilyen vonatkozású törvények, tehát jelenleg a költségvetési törvény idevonatkozó tételei, tárgyaltatnának a parlamentben, ezeknek tárgyalásában Podkarpatrszká Rusz képviselöi az alkotmánytörvény értelmében nem vehetnek részt. E tiltakozásom bejelentése után tehát nem is kritikaképpen, hanem csupán kuriózumból említem meg, hogy ezeknek a költségvetését is ugyanaz az irányelv vezeti, mint Podkarpatszká Rusz egész költségvetését. Ez az irányelv pedig nem más, mint az, hogy Ruszinszkó területén minél több cseh tisztviselöt helyezzenek el, ezzel összes tisztviselöfeleslegüknek kenyeret adjanak és minden esztendöben több és több deficitet mutassanak ki Podkarpatszká Rusz terhére. Így például a köztársaság többi részeihez viszonyítva, kellene költeni a közigazgatásra körülbelül 7 milliót, ehelyett költenek majdnem 13 és 1/2 milliót. Csendörségre kellene költeni körülbelül 9 milliót, ehelyett költenek 15 milliót. Rendörségre kellene költeni körülbelül 5 és 1/2 milliót, ehelyett költenek 8 milliót és pedig 1,300.000 koronával többet, mint a múlt költségvetésben. De hiába, a felszabadított népeket duplaszámú csendörséggel és rendörséggel kell csendben és rendben közigazgatni.

Elöbbi tiltakozásom folytán szintén nem mint kritikát, hanem csupán mint abszurdumot említem meg, hogy a podkarpatszká-ruszi középiskoláknál a 2,800.000 korona kiadásból számarány szerint 360.000 korona esnék a magyarságra, ellenben ehelyett csak 276.000 koronát szántak neki, míg a magyarság negyedrészét sem képezö, odatelepített csehek részére 346.000 korona jut. Ennek a szemérmetlen elnemzetlenítésnek tudható be az a kegyetlen munka, amit a ruszinszkói iskolapolitika az agyonterrorizált szülök segítségével a mai magyar gyermekgeneráció elbutítása terén végez. Szomorú, hogy a Švehla miniszterelnök által beharangozott nemzeti egyenjogúság dicsöségére a ruszinszkói költségvetésben tanítóképzés és ipari továbbképzö tanfolyam címén beállított 900.000 koronából egy fillér sem jut vissza a magyarságnak. Továbbá, hogy a szakiskolák rovatában lévö 1,800.000 koronából, a magyarságnak járó 350.000 korona helyett csupán 210.000 korona van magyar célra fordítva. Jellemzö még az is, hogy a diákság szociális támogatása címén Ruszinszkó javára felvett 1,900.000 koronából, a színház támogatására felvett 460.000 koronából, a zene és képzömüvészet támogatására felvett összegekböl a magyar diákoknak, a magyar színháznak, a magyar zenének, a magyar képzömüvészetnek semmi sem jut, mintha ilyen egyáltalában nem volna, vagy mintha a magyarok adót nem fizetnének. Egyébként feltünö az is, hogy a kormányzat nem akar tudomást venni egyáltalában a ruszinszkói zenéreöl és a ruszinszkói képzömüvészetröl, mert hiszen, akkor nem járna el oly feltünöen, hogy a Ruszinszkót e két címen megilletö körülbelül 500.000 korona helyett nem adna csupán 90.000 koronát.

Amíg az egyházi tételeknél bizonyos megnyugvással lehet megállapítani, hogy a szlovenszkói református egyháznál a közigazgatási államsegély - ha jelentéktelen kis összegben is - de fel van véve, tehát az elv át van törve, addig a ruszinszkói református magyarsággal még mindig ellenségesen viselkedik a kormányzat s közigazgatási államsegélyét még ma sem állította be.

Nem tudom elképzelni, honnan gondolja pótolni a köztársaság kormányának kulturális autonómiát hirdetö minisztere, dr. Hodža Milán úr a magyar tanítóságot. Vagy talán komolyan valóra akarja váltani azt az igazán felemelö kulturális programmját, amelyet egy ízben Ungváron létekor az ungvári magyar magángimnázium deputációja elött oly brutálisan, de legalább öszintén kifejtett, amikor azt kérdezte: "visszasüllyedt-e már a magyar kultúra arra a nívóra, amelyen a ruszin kultúra van?". Úgy látszik, még a nyolcadik évben is a bosszútól liheg az egyébként européernek mutatkozó legföbb irányítója a kultúrának.

Nem volt módomban a Podkarpatszká Rusz természeti kincseit képezö, de ugyancsak centralista kezelésben lévö erdömüvelés és sóbányakezelés részleteibe pontosan betekinteni. Annyit azonban szomorúsággal állapítottam meg, hogy a centralista kormányzat itt is rossz gazda, vagy talán helyesebben mondva, a lelkiismeretlen bérlö pazarlásával jár el. (Výkřiky.) Amikor e két hatalmas kincsböl alig hoz ki valami tiszta jövedelmet, mert mindent megemészt az óriási személyi kiadásokkal megterhelt regie-gazdálkodás, amelynél "természetszerüen" szintén az öslakosok mellözésével a saját emberfeleslegüket helyezik el, ellenben a gazdálkodás irányát oly módon változtatják meg, hogy például az erdei fa tutajozása, mint az egész vidéknek, a Podkarpatszká Rusz területére szorult románságnak egyetlen kereseti forrása megszünt, s ezzel körülbelül 10.000 ember vált kenyérnélkülivé. Hiábavaló volt eddig e nép feljajdulása s az én közbenjárásom, ígéretnél egyebet nem kaptunk.

De nézzük a közmunkákat. Ez a tárca volna az, amely egyúttal hivatva volna a nép megélhetése érdekében valamit tenni. Ez látszólag a népesség számarányához viszonyítva megfelelöen van a költségvetésbe beállítva. De ha megfigyeljük, hogy mire lesz elköltve az e címen Ruszinszkó terhére beállított 26 millió korona, hátborzongató érzéssel látjuk azt, hogy ebböl körülbelül 7 millió csendörségi és rendörségi épületekre s körülbelül 3 millió igazságügyi s részben börtönépületekre, s körülbelül 10 millió a centralizmust szolgáló hivatalpalotákra és a cseh beözonlést elömozdító bérházakra van elöirányozva. Ha az eddigi tapasztalatok után ítélve, figyelembe vesszük azt, hogy e közmunkákat - a törvény kifejezett intenciója ellenére - nem helybeli vállalkozókkal s nem ottani kisiparosokkal bonyolítják le legnagyobbrészt, szintén szomorúan állapíthatjuk meg, hogy e téren is mint gyarmatot kezelik Ruszinszkó területét és népét, melynek legfeljebb napszámosmunkára lehetne ma már csak jogcíme, ha ilyeneket is nem hoznak magukkal a történelmi országokból a vállalkozók. Nem tudom, mi módon fogják az ottani kisiparosságtól s vállakozóktól az adókat s még különösebben az adóhátralékokat behajtani?

A hidak tételénél újból nem láttam beállítva a viski-híd költségeit, melynek elhagyásával a világtól elzárják Visk szorgalmas, derék népét, mert három oldalról a román határ, s egy oldalról a hídnélküli Tisza veszi el tölük a szabad levegöt.

Aránytalanul kicsi, mondhatnám semmi az az összeg, amit a belvizek levezetésére és folyamszabályozásra vesz elöirányzatba a költségvetés. Az 1,600.000 koronából, úgy látszik, meg sem akarják kezdeni Tekeháza, Gödényháza, Tiszabökény, Nevetlenfalu, Barkaszó, Nagygejöc és a többi állandóan árvíz-sújtotta területek vizeinek rendezését, s tovább is az év hat hónapjában megközelíthetetlennek akarják hagyni Nagypalád, Felsöalmás és Batár községeket.

Úgy látom, a telepítés terén is folytatni akarja a kormányzat eddigi munkáját, pedig Hölgyeim és Uraim, veszélyes az az út, amelyet a kormány ez irányban tapos, mert égbekiáltó igazságtalanság például, amelyet Bátyu, Botrágy, Szalóka, Eszeny és más határmenti községekkel már végrehajtottak, de legégbekiáltóbb, amit Dercenben míveltek, ahol több mint 1000 holdat osztottak ki telepeseknek, ellenben a derceni 180 teljesen földnélküli családnak legfeljebb egy-egy fél hold jutott. E község népe gyalog akart megindulni és Prágába feljönni egy tömegben a köztársasági elnök úrhoz, panaszát elöadandó, s amikor ettöl visszatartották, éjnek idején kiverték a telepeseket. Hölgyeim és Uraim! E kérdésben a nép keserüsége már nem fogad el tanácsot, már maga cselekszik. Pedig, amikor a föld népe megindul, a föld is mozog. Hölgyeim és Uraim! Itt gyorsan, de nagyon gyorsan kell cselekedni. Itt nem elég a demokratikus jelszó, itt nem elég a föld ígérése, itt adni kell földet. Itt nem folytatni kell a telepítést, de azt is visszacsinálni, amit eddig a föld népének ellenére csináltak.

Hölgyeim és Uraim! Azzal a kormányzattal szemben, amely csak hirdeti az igazságokat szemforgatva, s csak a külföld felé, de annak ellenkezöjét cselekszi, amely az egész Európaáltal zsirált autonómia váltóját, alkotmánytörvénybeli kötelezettségét, úgy látszik, sohasem akarja beváltani, mert még a községi és megyei autonómiákat is megszünteti, teljesen bizalmatlan vagyok, s a költségvetés ellen fogok szavazni.

Tisztelt Képviselöház! A csehszlovák állam nyolcadik évének költségvetése fekszik elöttünk. Ha az itteni magyarság szempontjából vizsgáljuk azt, szomorúan és sajnálattal kell konstatálnunk, hogy reánk nézve ez a nyolcadik állami költségvetés épp oly igazságtalan és sérelmes, mint volt a megelözö hét esztendö. Az állami költségvetés bevételi részének egymásután szépen felsorakozó milliós számoszlopai között ott vannak a magyar földmíves, iparos, kereskedö, földbirtokos, szellemi és testi munkás véres verítékkel megszolgált s a rideg adóhivatalok, avagy kegyetlen végrehajtók által behajtott adófilléreink is, tekintélyes számokban kifejezve. A teherviselés kötelességéböl sohasem zártak ki minket. Ezzel szemben a költségvetés kiadásai között hiába keressük azokat a tételeket, amelyeket az állam a magyar kisebbségre fordított, dacára annak, hogy számarányunknak megfelelöen nekünk is egyforma jogunk van az állami gondoskodásban való részesedésre, mint a köztársaság más nemzetiségü polgárainak.

Így többek között hiába keresen a költségvetésben az itteni magyarság egyik legnagyobb kisebbségi sérelmének, az államfordulát után állásukból elbocsátott volt magyar közalkalmazottak és a régi magyar szistémájú nyugdíjasok mostoha ügyének rendezésére vonatkozó fedezeti összegeket. Ennek a kérdésnek a rendezése pedig reánk nézve éppúgy, mint az államra nézve a legsürgösebb teendö, mert ennek megoldása nélkül az állam konszolidációja nem fejezhetö be. Az eddigi kormányok az elbocsátottak kérdésében mindig arra az álláspontra szerettek helyezkedni, hogy ez a kérdés egy befejezett tény és ebben a megoldás nagyn nehéz. Nekünk azonban ez a kérdés mindaddig, amíg az elintézését ki nem eröszakoljuk, sohasem lehet befejezett tény. Nem mondhatunk és nem mondunk le arról, hogy ezt a fájó sérelmet addig fogjuk széles ez országban hangoztatni, amíg az az illetékeseknél meghallgatásra nem talál.

Köztudomású, hogy a csehszlovák állam az államfordulat után a szlovenszkói és ruszinszkói hivatalokban, intézetekben és közüzemekben talált volt magyar köztisztviselök és alkalmazottak csak egy részét hagyta meg ideiglenesen állásukban, a nagyobbik részét azonban minden elözetes és szabályszerüen lefolytatott eljárás, avagy jogerös ítélet nélkül, különbözö kieszelt ürügyekkel, állásukból elbocsátotta, minden nyugdíj, avagy végkielégítés nélkül. Ezen szerencsétlenek száma sok ezerre rúgott és elbocsátásuk folytán egyrészt a rossz gazdasági viszonyok, másrészt a nagy munkanélküliség miatt foglalkozáshoz nem juthatván, családjaikkal együtt hihetetlen nélkülözéseknek lettek kitéve úgy, hogy a maguk és gyermekeik részére a szó szoros értelmében még a mindennapi száraz kenyeret sem képesek megszerezni. Nagyon sokan a vándorbotot választották és kivándoroltak, az ittmaradottak pedig nyomorban tengödve, kétségbeesett helyzetükben a minisztériumokat rohanták meg kérvényeikkel, visszavételük, illetve nyugdíj, avagy végkielégítésben való részesítésük céljából. Az elmúlt évek során egy kis részét ezekne, valóban nyugdíjhoz is juttatták egyes minisztériumok, közel 2000 elbocsátott, volt magyar közalkalmazott ügye azonban még ma is elintézetlen.

Ezen elbocsátottak problémájának megoldása az állam konszolidációjának szempontjából mindenképpen halaszthatatlan és sürgös feladattá nötte ki magát. A jog, az emberi humanizmus, az állam demokratikus jellege és presztizse, továbbá az elbocsátottak hihetetlen nyomora a miniszterelnök úr kormánynyilatkozatának szelleme, mind eme kérdés gyors és igazságos megoldását követeli.

Érthetö tehát, hogy a magyar nemzeti párt az elbocsátottak kérdésének rendezését miért szorgalmazta eddig is szüntelenül és száll síkra érdekükben a jövöben is. A kérdéssel a legrészletesebben foglalkozik, hogy azt a maga teljes egészében tárhassa a köztársaság politikai közvéleménye elé. Szükséges folt ez okból az elbocsátottak jelenlegi számának pontos megállapítása. A hírlapokban felhívással fordultunk tehát az érdekeltekhez, melyre százával jöttek az ország minden részéböl a könnyekkel áztatott és szívettépö panaszokkal telített levelek.

Összesen 1899 elbocsátott volt magyar közalkalmazott küldte be hozzám jelentkezö lapját, ezek közül vasutas 1140, postás 248, jegyzö 48, tanító 44, tanítónö 34, tanár 14, óvónö 12, polgári iskolai tanárnö 4, pénzügyi alkalmazott 48, bírósági alkalmazott 85, vármegyei alkalmazott 85, javítóintézeti 18, városi 5, csendörségi 46, katonai 15, erdészeti és bányászati 19, különféle müszaki 15, dohánygyári 7, állatorvos 8, tanfelügyelö 1, járási és körorvos 1. Az itt felsoroltak mind olyanok, akik több mint 15 évi szolgálat után bocsáttattak el és akik ezen hosszú szolgálati idejük alatt nyugdíjilletékeket fizettek. Ezenfelül jelentkezett még vagy 1500 olyan elbocsátott volt magyar alkalmazott, akik nem voltak semmiféle nyugdíjintézet, vagy nyugbérpénztár tagjai, akike azonban az elbocsátás exisztenciájuktól fosztott meg.

Az elbocsátás okául különféle ürügyek szolgáltak. Így a legtöbbjénél sztrájk, másoknál fogadalom le nem tevése, államnyelv nemtudása, stb. A hatóságok még ma is minden elbocsátottban egy-egy sztrájkvezért, vagy föbünöst látnak, holott köztudomású tény, hogy a sztrájk rendezöi és vezetöi idöközben mind Magyarországra távoztak és az itthonmaradottak alkotják a büntelen jámbor tömeget.

Tisztelt Ház! Mindazok, akik a sztrájk rendezöi, vagy vezetöi voltak, egyetlenegy sem maradhatott helyén, mert ahol a lakosság háromszor vagy négyszer cserélt gazdát, ezek nem érezték magukat biztonságban. (posl. Onderčo: Židia sedia doma!) O tech já nehovorím. Neviem, aké majú náboženstvo. Hovorím o tech, ktorí sú Maďari a Slováci.

Ami pedig a fogadalom megtagadását illeti, már ismételten kifejezést adtunk ama véleményünknek, hogy azok a köztisztviselök és közalkalmazottak, aki 1918 október 28.-án a jelenlegi Csehszlovákia területén szolgáltak és a Saint-Germainban 1919. szeptember 10.-én, valamint a Trianonban 1920. június 4.-ik napján kötött békeszerzödések ratifikációja elött lettek fogadalom letételére felszólítva, s azt azon a címen tagadták meg, hogy annak az államnak részéröl, amelynek közalkalmazottai voltak, a hüségfogadalom alól feloldásban nem részesültek, de egyébként szolgálatra hajlandók voltak és az állam épsége elleni cselekményért el nem ítéltettek, nem tekinthetök olyanoknak, mintha az állam ellenségei volnának és állásukról önként mondottak volna le, amennyiben más állam szolgálatába nem léptek és a Csehszlovák republika területén laknak, s itt illetöséggel bírnak.

Az elbocsátottak kérdésének rendezése érdekében pártunk még ez év februárja folyamán törvényjavaslatot terjesztett be, mely 177. szám alatt ki is lett osztva. Esszerint javaslatba hoztuk, hogy mindazon állami, vármegyei és r. t. városoknál alkalmazott tisztviselök és alkalmazottak, valamint az egykori osztrák, magyar s közös véderö katonai havidíjasai, úgyszintén a községi és körjegyzök, akik Szlovenszkó teljhatalmú miniszterének, vagy bármely más hatóságának rendeletével nyugdíj, illetve végkielégítés iránti igényük épségbentartása mellett, vagy anélkül, jogerösen el lettek bocsátva, illetve állásuktól felmentve, amennyiben csehszlovák állampolgárok, tekintet nélkül az 1920. évi 269. sz. valamint 1920. évi 233. sz., 1920. évi 210. sz. törvény, s az 1920. évi 514. sz. kormányrendelet, illetve az 1920. évi 211. sz. törvény idevonatkozó rendelkezéseire, jelen törvény hatálybalépésétöl számított 3 éven belül jogosultak a csehszlovák köztársaság hatósága elött nyugdíj, illetve végkielégítés iránti igényüket érvényesíteni s igényükkel a fenthivatkozott törvények, illetve azok végrehajtási rendeletei megfelelö szakaszaiban elöírt folyamodási, illetve szolgálattételre való jelentkezési kötelezettség elmulasztása okából, el nem utasíthatók.

Sajnos, ezen törvényjavaslatunk nem jutott még a bizottsági tárgyalásokig sem. Ezekböl okulva, a közelmúltban elhatároztuk, hogy az elbocsátottakra vonatkozó anyagot összegyüjtjük, memorandum alakjában feldolgozva az érdekelt szakminiszterekhez és magához a kormányelnök úrhoz is eljuttatjuk. Ez meg is történt. Ezen memorandumunk alapján követeljük, hogy:

1. A csehszlovák államhatalom által, az államfordulat után állásukból megelözöleg szabályszerüen lefolytatott és befejezett fegyelmi eljárás, avagy jogerös bírói ítélet nélkül elbocsátott volt magyar közalkalmazottak, a községi elöljáróságok útján jelentkezésre felhívandók s megfelelö jelentkezési lapok alapján 1926. december 31.-ig hivatalból összeírandók.

2. A fenti összeírási anyag revízió alá veendö és megállapítandó, kiknek volt elbocsátásuk idöpontjában az akkor fennálló nyugdíjrendelkezések alapján nyugdíjilletményekre igényjogosultságuk. Az eme megállapítás szerinti nyugdíjjogosultak, elbocsátásuk napjától számított visszamenöleges hatállyal, a jelenleg fennálló és a velük egyenlö kategóriájú nyugdíjasokra vonatkozó nyugdíjtörvényekben megállapított nyugilletményekben részesítendök.

Ugyanez vonatkozik az esetleg elhalálozott igényjogosultak özvegyeire és árváira is.

Mindazon elbocsátott volt magyar közalkalmazottak részére, akikröl a revízió során megállapítást nyert, hogy elbocsáttatásuk napján nyugdíjigényjogosultak még nem voltak, ideértve a vasúti nyugdíjpénztár tagjait is, az általuk nyugdíjjárulék címén szolgálati éveik során befizetett összegek, kamatos kamataikkal együtt, mint végkielégítés visszafizetendök.

Minthogy pedig ezen kérdés rendezésénél a legnagyobb akadályt mindig a pénzügyminiszter úr ama ellenvetése képezte, hogy a rendezéshez szükséges fedezettel nem szolgálhat, javaslom, hogy az elbocsátott alkalmazottak ügyének rendezéséhez szükséges összegek fedezetéül az 1927. évi állami költségvetés 20 milliónyi feleslege szolgáljon.

Addig is pedig, amíg a revízió lebonyolítást nyer, az elbocsátottak részére még a karácsonyi ünnepek elött gyorssegély folyósíttassék.

A 269/1920. évi törvény pedig hatályon kívül helyeztessék.

Nem találom a költségvetésben az általános nyugdíjtörvényböl kifolyólag s a régi magyar nyugdíjasok egyenjogúsításával felmerülendö többlet fedezeti összegét. Tudjuk, hogy a pénzügyminiszter úr a parlament június 17.-én tartott ülésén hozott rezolúciónak megfelelöen elismerte, hogy a régi és az új nyugdíjasok egyenjogúsítását szükségesnek tartja és értesülésem szerint a most készülö általános nyugdíjtörvényjavaslatnál ezen elvet érvényesíteni is kívánja. Nem mulaszthatom el, hogy felhívjam a pénzügyminiszter urat arra, hogy az általános nyugdíjtörvény javaslatát minél gyorsabban bocsássa parlamenti tárgyalás alá, amelyben szüntesse meg a nyugdíjasok ama sérelmét, hogy mellékfoglalkozásból eredö jövedelmeiket a nyugdíjjárandóságaikból le ne vonják és hasson oda, hogy a kormány a békeszerzödésben elöírt és a volt magyar országos nyugdíjalapnak szétosztására vonatkozó egyezményt Magyarországgal mielöbb kösse meg és azt ratifikáltassa.

Tekintettel arra, hogy a kiengesztelö szellemben megindult képviselöházi tárgyalások nem elegendök ahhoz, hogy a magam nevében a kormány által beterjesztett költségvetést megszavazzam, de nem szolgáltatnak alapot arra sem, hogy a költségvetés ellen szavazzak, mindaddig, amíg meg nem gyözödöm arról, hogy a kormány a magyar kisebbséggel szemben eddigi politikai álláspontját megváltoztatja, várakozó álláspontra helyezkedem. (Posl. Kubicsko: Meg fogja-e szavazni a költségvetést?) Megmondtam, hogy várakozó álláspontra helyezkedem.