Úterý 1. června 1926
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az államfordulat
után a sok szabályozandó kérdés
között sürgős megoldást követelt
azon állami alkalmazottak és hátramaradottjaik
nyugdij és ellátási illetményeinek
rendezési kérdése, akik az államfordulat
elött mentek nyugdijba és akik illetményeiket
az osztrák illetve a magyar államtól kapták,
úgyszintén azon alkalmazottak ellátási
illetményei, akik az államfordulat napján
szolgálatban állottak, azonban az utódállamok
egyike által sem lettek átvéve, illetve azok
által szolgálataikból elbocsátattak.
Úgy a saint-germaini mint a trianoni békeszerződés
ezen kérdést nyitva hagyta és dacára
annak, hogy az száz és százezer család
mindennapi betevő falatját jelentette, ama elvet
szögezte le, hogy ennek szabályozását
az érdekelt államok egymás közötti
külön megállapodására bizza. Olaszország,
Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és
a Csehszlovák köztársaság a Sevresben
1920-ban kötött egyezményben ezen elv mellett
szerződésileg le is kötötték magukat,
mely kötelezettségből kifolyólag a kérdést
a római és bécsi egyezményben meg
is oldották, s így a köztársaság
terhére eső osztrák civil és katonai
nyugdijasok ellátási illetményeinek rendezése
a benyujtott törvényjavaslattal a végleges
rendezés utolsó stádiumába lépett.
Jellemző a mi adminisztrációs szerveink és
törvényhozásunk gyorsaságára,
hogy ezen életbevágó kérdésben
kötött egyezmények megkötésétől
számitva, azok ratifikálásáig hat,
illetve négy évre volt szükségük.
A volt osztrák nyudijasok ügye, ha nagysokára
is, de végre mégis rendezést nyert e törvényjavaslattal;
ezzel szemben azonban megdöbbentő az a közöny
s az a lelkiismeretlen hanyagság, amellyel a kormány
a volt magyar állami alkalmazottak nyugdijrendezésének
kérdését kezeli. Úgylátszik,
a kormány a mostoha gyermekek között is fokozatokat
csinál és a volt magyar állami alkalmazottakat
és elbocsátottakat a mostohagyermekek utolsó
osztályába sorozza, akikért nem kár,
ha az állam robogó szekerének saroglyájából
lepottyannak az útszéli árokba s ott elpusztulnak.
A csehszlovák állam indiánusoknak tekinti
őket, akiknek kipusztításáért
nem kár. A csehszlovák állam kormányai
hét év óta még egyetlen komoly lépést
sem tettek azon irányban, hogy a köztársaság
kvótájába eső szerencsétlen
volt magyar állami alkalmazottak és elbocsátottak
viszonyainak rendezésére vonatkozólag Magyarországgal
megegyezzenek. Ügyük ép oly rendezetlen ma, mint
a milyen volt az államváltozás évében.
A magyar békedelegáció a békeszerződés
tárgyalásánál mindent megtett annak
idején, hogy a szerződésbe olyan rendelkezés
vétessék fel, amely az utódállamokat
kötelezi a területükön szolgált tisztviselők
és alkalmazottak illetményeinek kiutalására
és állandó fizetésére. A békeszerződés
tudvalevően a 199. cikkben rendkivül ravaszul megfogalmazott
rendelkezést tartalmaz, mely szerint "a volt magyar
királyságnak oly polgári vagy katonai nyugdijasai,
akik a békeszerződés értelmében
államok polgáraivá lettek, nyugdijuk cimén
a magyar kormány ellen semmiféle igényt nem
támaszthatnak".
Amikor ezt a Magyarországgal szemben gyengédnek
látszó rendelkezést felvették, nagyon
ügyesen megfeledkeztek azonban ar.. ról, - bizonyosan
szándékosan - hogy mindezeket az utódállamok
kötelességévé tegye. A magyar békedelegáció
a békeszerződés emeszövegezésének
hibáját azonnal észrevette és jegyzékkel
fordult a békekonferenciához, hogy az utódállamok
ebbeli kötelezettségét a végleges szövegbe
vegyék bele. A nemzetközi jogban ugyanis általános
amaz elv, hogy az az állam, amely valamely területrészt
megszerez, köteles azon a területen azokat az állami
terheket átvállalni, melyek közvetlenül
az illető területhez fűződnek. Az 1866.
évi olaszosztrák, úgyszintén az 1871.
évi német-francia békeszerződés
szintén igy rendelkezik.
A magyar békedelegáció egyuttal már
akkor panasz tárgyává tette a foglaló
hatalmak ama eljárását, hogy az általuk
elfoglalt területeken elmozditották állásukból
a közalkalmazottak nagy részét és megszüntették
illetményeik kifizetését, még azokét
is, akik a hűségesküt letették. A békeszerződésbe
kérték felvenni azt a szakaszt, amely kimondja,
hogy az utódállamok mindazon közalkalmazottak
illetményeinek további kifizetését
vagy törvényes nyugdijaik folyósitását,
akik 1918. november 3.-án alkalmazásban voltak,
kötelesek legyenek vállalni.
Az entente hatalmak a magyar delegáció javaslatát
ugyan nem akceptálták a maga egészében,
azonban mégsem tartották lelkiismeretesnek, kitérni
ezen annyira jogos és igazságos követelés
elöl; azért az 1920. május 6.-i Millerand-féle
kisérölevélben bár, a magyar delegáció
kérelmének ama részét, amelyben a
magyar területből részesitendő utódállamokat
a volt magyar tisztviselök további alkalmazására
kötelezni inditványozta, teljesithetetlennek nyilvánitotta,
azonban a nyugdijas kérdésre vonatkozólag
kijelenti, hogy egyébként meg van győződve
arról, hogy a részesedő államok nem
fogják elmulasztani az állampolgárokká
lett volt magyar köztisztviselők helyzetét
a méltányosság szellemében vizsgálat
tárgyává tenni.
A békét diktáló entente igy végzett
húszezer magyar közalkalmazott és nyugdijas
sorsa megoldani, annak ellenkezőjéről Millerand
nagyon könnyen meggyőződhetik, mert azóta
etekintetben semmise történt.
A csehszlovák kormány megfeledkezik ama kötelességéről,
melyet a békeszerződés 248. cikke állapit
meg, mely szerint külön egyezmények tárgyai
lesznek azok a kérdések, amelyek a volt magyar királyság
állampolgáraira, valamit a magyar állampolgárokra,
jogaikra, előjogaikra és javaikra vonatkoznak és
amelyekről nem szól a békeszerződés
sem, a.z a békeszerződés, amely bizonyos
közvetlen vonatkozásokat fog szabályozni amaz
államok között, amely államokhoz a volt
kettős monarchia valamelyik területe átcsatoltatott.
E végből megegyezés történt,
hogy: "a békeszerződés életbeléptétől
számitott három hónapon belül az érdekelt
hatalmak küldöttei értekezletet fognak tartani."
Dacára ennek, a csebszlovák kormány a nyugdijasok
és elbocsátottak viszonyainak rendezését
illetőleg nem tett semmit. Anyagi kérdést
csinál belőle saját állampolgárai
bőrére. Az illetőségi kérdés
Magyarországgal megegyezés utján való
rendezésének a halogatása is ezt a célt
szolgálja. A szegény, éhező, nyomorgó,
elbocsátott közalkalmazottakat és nyugdijasokat
pedig azzal az olcsó tápszerrel táplálja,
hogy folyton a magyar kormányt okolja az egyezkedések
megkezdésének halogatásáért.
(Výkřiky.)
Követeljük, hogy a kormány haladéktalanul
kezdje meg a tárgyalásokat Magyarországgal
és kössön egyezményt a volt magyar közalkalmazottak,
postások, közigazgatási és bírósági
alkalmazottak immár késedelmet nem tűrő
problémájának megoldását illetőleg,
úgyszintén az illetőségük kérdésének
kölcsönös szabályozására vonatkozólag
is.
Erre nemcsak jogi, hanem morális és emberbaráti
okok kötelezik; megkivánja ezt az állam érdeke,
mert az állam konszolidációja csak akkor
mondható szilárdnak, ha polgárainak lelke
is konszolidálódott, ha azokból eltünik
a nyomor okozta kétségbeesés és az
elkeseredés.
Közel tizezer a száma ama szerencsétlen magyar
közalkalmazottaknak, akik nyomorban sinylődve, hét
év óta várják sorsuk jobbra fordulását.
Ezen idő alatt minden emérdekében, azonban
sajnos süket fülekre találtak. A kérvények
tömegével árasztották el a szlovenszkói
teljhatalmu és vasutügyi miniszteriumot, deputációk
számtalanszor végig járták a zsupáni
hivatalokat, miniszteriumokat, sőt még a köztársasági
elnök uratis felkeresték. Sehol semmi biztatást
nem kaptak. Az utobbi időben beadott kérvényeket
már válasz nélkül hagyták.
A vasut és postaügyi miniszterium küszöbét
már nem is lépik át, mert hiszen annak ajtaján
számukra az olasz költő jelmondatát
irták ki: "Lasciate ogni speranza voi ch,entrate!"
Minden reményt adjon fel az, aki ide bejön.
A kenyérszerzés lehetőségétől
megfosztottak és elhagyatottak, egyrésze ném
án éhezik, más része koldul, avagy
szegényházakban és népkonyhákon
tengeti életét. Gyakran dördül Szlovenszkón
és Ruszinszkón itt-ott egy-egy végsőkig
elkeseredettnek kezében a revolver. Itt sürgős
segitségre van szükség. Ezen szégyenteljes
állapotok az állam presztizsét érintik.
Az elbocsátott volt magyar vasutasokat, postásokat,
és közigazgatási alkalmazottakat, tanitókat
és a többieket addig, amig nyugdijügyük
a magyar állammal rendezve nem lesz, sürgős
segélyben kell részesiteni, hogy nyomorult életüket
valahogy tovább tengethessék. Nem szabad kikapcsolni
ebből azokat sem, akik a mai modern kor legkegyetlenebb
epidemiájában, az illetőség nélküliség
kórjában szenvednek.
Az éhnyugdijat élvezők nyugdijelletményeit
végre a tisztességes megélhetés nivójára
kell emelni. Meg kell szüntetni azt a szégyenteljes
állapotot, hogy egy tisztviselő özvegye havi
15., szóval tizenöt korona nyugdijat "élvezhessen",
amelyből még a bélyegilletéket is
levonják. Meg kell szabadítami ezeket a szenvedőket
ezen 15-koronás élvezetől, mert maholnap
belepusztulhatnak a nagy élvezetbe. Szlovenszkó
és Ruszinszkó ma mindennek mondható, csak
az egyenlőség, igazság és megelégedettség
hazájának nem. Amerre néz az ember, mindenütt
a kiáltó igazságtalanság mered ég
felé.
Az elbocsátott alkalmazottak nem kapnak éhségsegélyt.
Ama boldogabbaknak, akiknek elismerték nyugdijukat, ennek
kezdetét csakis a nyugdijazás napjától
ismerik el, vagyis ezeknek 4-5 évet sem a szolgálati
évek számába, sem a nyugdij összegének
kiszámitásánál nem veszik figyelembe.
Azok, akiknek utolsó szolgálati helye nem a mai
Csehszlovákia területére esik, ha idevaló
illetőségüek is, nyugdijuknak csak a 60 %-át
kapják; csak a vasutasoknál térnek el ettől.
A két és fél hadiévet nem számitják
be a Kassa-Oderbergi vasutnál; ezt még azoknál
sem szamitják be, akik a csehszlovák vasutak szolgálatába
végleg átvétettek.
Felszólitom a kormányt innen ünnepélyesen,
hogy a szlovenszkói és ruszinszkói volt magyar
elbocsátott és nyugdijazott vasutasok, postások,
vármegyei és községi alkalmazottak jajszavát
hallgassa meg; immár hét éve tűrnek,
nélkülőznek és öreg napjaikra a
legnagyobb nyomornak néznek elébe; szivlelje meg
azok kétségbeejtő segélykiálltását,
szüntesse meg kinzásukat, tegye lehetővé
létfentartásukat, tegyen végre asztalukra
legalább a mindennapi megélhetéshez szükséges
száraz kenyeret.
Nem kérnek ők mást, csak irgalmas belátást,
nem kérnek jogtalant, csak ami őket törvény
szerint, odaadó és tisztességes szolgálataik
ellenében megillet. A törvényjavaslatot elfogadom.
(Potlesk na levici.)