Tisztelt hölgyeim és uraim! Az itteni úgynevezett parlamentarizmus tökéletlenségét semmi sem dokumentálhatná jobban mint az, hogy mikor ez a külömben is csak néhanapján összehívott parlament az állami költségvetést kell hogy letárgyalja, amely a világ minden parlamentjében alkalmul szokott szolgálni arra, hogy a törvényhozás tagjai a kormány működése felett általános és részletes kritikát gyakoroljanak, itt az általános és részletes vita soránösszesen csak percekre szabott beszédidő van biztositva egy-egy képviselő számára. (Předsednictví převzal místopředseda in. Botto.)
Valóban zavarban vagyok, hogy ezt a szüken szabott időt minek az elmondására használjam fel. A sérelmeinket ennyi idő alatt még telegrammstílusban sem sorolhatom fel, pedig ha valakinek, úgy valóban nekünk szükségünk volna arra, hogy alkalmunklegyen itt a kritikára, mert részünkre megnyilatkozásunk egyetlen lehetősége, a parlamentben való felszólalás. Otthon mi egy szót nem beszélhetünk, mert minden gyűlésünket betiltják, egy szót nem írhatunk, mert minden cikkünket az értelmetlenségig agyoncenzurázzák. Még a köztársaság elnökéhez és a miniszterelnökhöz intézett távirataimat, sőt a miniszterelnök úrnak hozzám intézett távirati válaszát is törölte a cenzura, amely nálunk szellemiszegények kezébe van letéve.
A hatósági jogok gyakorlása Slovenskón és Ruskakrajnában olyan erőszakos, az elnyomás olyan szemérmetlenül leplezetlen, mintha a hatóságok egymást igyekeznének lefőzni abban, hogy melyik mer a kisebbségi jogok semmibevétele terén, a jogfosztás intézményes alkalmazásában meszszebb menni. Azt kell hinnem, hogy arról ami Slovenskón és Ruskakrajnában történik, sem a kormánynak nincs tudomása, sem pedig a cseh közvélemény nincs arról tájékozva, mert én annyi gonoszságot és gyülöletet, amennyi a velünk szemben alkalmazott hatósági intézkedésekben megnyilvánul, komoly tényezők részéről feltételezni nem vagyok képes.
A slovenskói és ruskakrajnai hatóságokról már megállapítottam ugyan itt e házban, hogy azok az undorébresztésnek és utálat-terjesztésnek a tényezői. Önök nevettek egyet s a dolog el volt intézve. A helyzet azonban nem hogy javult volna, de egyenesen rosszabbodott is. Mičura Dingiskhán teljhatalma óta a jogtiprás immár semmiféle korlátot nem ismer. Slovenskón, de Ruskakrajnában is, sistematikusan pusztitanak minden magyar intézményt. Nem elég, hogy a községek és városok autonomiájától kezdve végig minden önkormányzati testület, úgymint kamarák stb. fel van oszlatva, de minden olyan tényező, amely a közönség akaratmegnyílvánulásának hivatott tolmácsa lehetne, némaságra van kárhoztatva és a választott tisztviselők helyén a közönség nyakára ültetett, a viszonyokkal ismeretlen ide genek disponálnak. Fel vannak oszlatva még a magyar irodalmi egyesületek és egyes kaszinók is és azt, hogy a magyar népszövetség vagy magyar szinpártoló egyesület alapszabályait jováhagyják, hiá ba várj uk; de legujabban még a gazda sági egyesületeket is sorban feloszlatják. Amit pedig a keresztény szocialista párt tal, annak vezetőivel, funktionáriusaival, szervezeteivel és lapjaival scinálnak, az sokkal súlyosabb elbánás, mint aminőt a cári despotizmus magának valaha megen gedett. Most már ott tartunk, hogy az embereinket kutyák módjára fogdossák össze, a szó szoros értelmében Vogelfrei-ek vagyunk, sőt a helyiségeinket is egy szerüen elrekvirálják, mint például e na pokban Eperjesen történt.
Az Esti Ujságot a teljhatalmu ministe rium rendeletére betiltották azzal az in dokolással, hogy a velencei tárgyalások alkalmával államellenes cikkeket írt. A betiltás szóbelileg és nagy rendőri appará tussal, a szobák lepecsételésével történt. Mikor azután rámutattunk, hogy a lap a velencei tárgyalások elött, alatt s után a nyomdászstrajk miatt meg sem jelent, akkor volt nagy elképedés, kapkodás és a nóta vége az, hogy írásban nem tudjuk megkapni a betiltó végzést, de azért persze a lap meg nem jelenhetik. Ez egy típikus eset, amikor az ember a sóhivatalhoz mehet panaszra.
A mozgosítással kapcsolatosan lefogták a magyar társadalom legjobbjait. Már már kezdték szégyenleni magukat azok, akik még szabadon jártak. A miniszter elnök úr készséggél elismerem-szíves volt intézkedni az elfogottak egy részének szabadlábra helyezése íránt. De kérdezem, miért kellett ez alkalommal ismét annyi sok tisztességes embernek kilenc napon át, sőt sokaknak azóta is, a börtönben ülni? Hiszen a magyar lakosság a mozgosítás alkalmával sem adott okot ilyen intéz kedésre. Ha a Kassa vidéki tót falvak lakosságának azon emberséges viselke dését, hogy nagy deputációkkal követelték az elfogott magyarok szabadonbocsátását, összehasonlítom a pozsonyi miniszterium ban és a vidéki hatóságok élén trónoló slo vák hatalmasságok rövidlátó és egyuttal embertelen magatartásával, akkor meg kell állapitanom, hogy a slovák urak és velük együtt épugy az intelligensek, kiknek ez oktalan brutalizálás ellen egy szavuk sem volt, - szégyelhetik magukat.
Itt volna pedig az ideje, hogy a velünk szemben alkalmazott politikában végre kifejezésre jutna az elmult három esztendőnek az illetékesek részéről ismételten elismert az a tapasztalata, hogy a magyar nép az ezer éves hazájának elvesztése feletti mérhetetlen fájda!mát visszafojtva, józan mérséklettel beleilleszkedett az uj vi szonyokba és viselkedése minden vonatkozásban mintaszerü volt és ma is az.
Ezzel a néppel, annak intelligentiájával és mindennemü intézményeivel szemben ugy bánni, mint ahogyan az eddig történt, -eltekintve attól, hogy ostoba módszer, százszorosan igazságtalan, mert mi máról holnapra estünk bele egy soha el nem képzelt, senki által nem is sejtett merőben idegen viszonyok közé s így olyan nyelvet akarnak velünk szemben máról holnapra a közigazgatás egész vonalán alkalmazni, amelyet nemcsak mi, de slovák lakosságunk sem ért meg. És hiába van nyelvtörvény, hiába kisebbségi védelem, még én mint képviselő sem vagyok képes elérni azt, hogy a hatóságoktól -legyen az vasutigazgatoság, postaigazgatóság vagy katonai parancsnokság- a magyar beadványomra magyar nyelvü elintézést kapjak. Napokig kell a zsebemben hordozni egy ilyen irást, amíg találok valakit, aki azt nagyjából leforditja.
Hát azt hiszik önök, hogy mi a kisebbségi jogok ilyen semmibenvételében megnyughatunk? Nem uraim! A békeszerződésnek bennünket védő rendelkezései is vannak. Ha gilt a szerződés egyik fele, akkor gilt a másik is. És ha önöknél hiába keresünk orvoslást, akkor megyünk a külföldi közvélemény és a népszövetség elé.
Ön ök nem mondhatják azt, hogy mi nem vo!tunk elég türelmesek, nem mondhatják, hogy nem voltunk elég loyálisak.
Ön ök ezt a demokratikusnak nevezett köztársaságot valósággal megcsúfolták és lealacsonyitották azzal, hogy velünk szemben való gyanakvásból egy rendőrállamot alkottak abból, ahol a cabinet noir, az agent provocateur, a detektiv és spiczlirendszer, a kémszolgálat orgiáit üli. De a három év óta tartó folytonos letartóztatások, rendőri és csendőri felderitések, házkutatások, nyomozások, levélfelbontások, besugások, vaskeztyüvel való pofozások, kikötések és a többi demokratikus módszerek alkalmazása mit eredményezett? Egy nagy semmit. A keresztény szocialista pártra is ilyen módszerekkel igyekeznek ráirányítani az irredentizmus vádját. Persze eredménytelenül, mert ahol nincs, ott ne keress; de azért folyik a spiczlirendszer tovább s persze amig spiczli lesz, addig gyanu és gyanusított is lesz, mert az a sok léhűtő valamiképen hasznossá akarja magát tenni, hát termeli, költi, álmodja és hazudja a gyanuokokat. És ahány megálmodott gyanu, legalább is annyi a letartóztatás, mert a személyes szabadság védelmének rendszerét ez a köztársaság nem ismeri.
A józan belátás, az igazságosság és egyenlő elbánás elve, éppen úgy mint a köztársaság belső konsolidátiójának érdekei egyaránt megkövetelnék, hogy hagyjanak fel végre az üldözésekkel és érvényesitsék a suum cuique elvét.
Önöknek akarva-nemakarva számolniok kell azzal, hogy ha már a köztársasághoz csatolták a volt Magyarország területének 22%-át s azzal együtt több mint egymillió magyart, akkor ebből bizonyos elmaradhatatlan konzekventiák folynak. Bele kell nyugodniok abba, hogy ezen a területen máról holnapra mindent felforgatni nem lehet. Önök nem számoltak eddig azzal a fizikai törvénnyel, amit ugy hívnak hogy vis inertiae. Ha lefelé szaladok a hegyről, akárhogyan akarok is, nem tudok annak lábánál megállani, mert ez az erő magával ragad. Az ezer esztendős kapcsolatok ereje még sokáig érvényesülni fog, sőt Slovenskó és Ruskakrajna földrajzi és gazdasági helyzetét tekintve, az egészen soha nem is szünhetik meg.
Ez a köztársaság külömben is egy típikus nemzetiségi állam, amely absolute nem konsolidálódhatik addig, amig a nemzeti kisebbségek jogos igényeit ki nem elégiti s azok nemzeti érzékenységét tiszteletben nem tartja.
Bene ministerelnök urat cseh Bismarknak nevezték el. Eltekintve attól, hogy ilyen címek adományozását a historiának kell fenntartani, én egyelőre az ő politikájában a Bismark-politikának éppen a lényegét nem találom fel, azt, amely a belső erők ügyes tömöritésében, a német egység megteremtésében érvényesült s az egész Bismark-politikának alapja volt. Az, hogy a miniszterelnök úr neve is B-vel kezdődik, a hasonlósághoz még kevés alap, ami pedig külpolitikáját illeti, annak lehettek efemer sikerei, de szerény nézetem szerint ezen politika mögött nincs semmi realitás. Egy olyan ország, amelyik annyi belső bajjal küzd, ahol ma még szinte leküzdhetetlennek látszó nemzetiségi ellentétek vannak, ahol a szlovákokat elégedetlenségük alapján méltán az elnyomott kisebbségek közé számitva a nemzeti kisebbségek többségben vannak, ott a külpolitikában irányitó tényezőként fellépni, Bismarkot játszani csak addig lehet, amíg a kardcsörtető diplomatiának a háta mögé nem látnak.
A mozgosítás elrendelése Károly király visszajövetele alkalmából egyrészt a Magyarország belügyébe való illetéktelen beavatkozás volt, egyuttal pedig tapintatlanság az itt élő egymilliónyi magyarsággal szemben, másrészt tapintatlanság volt a nagy entental szemben, amely meg is adta a kellő feleletet azzal, hogy a mozgositás költségeinek viselését a köztársaság nyakába zúditotta. De legfőképen elhibázott volt azért, mert a gyengeségnek, a belső erőtlenségnek nyilt beismerése volt és nem titkolható óriási bizalmatlanság az állitólagos "bilincseitől megszabadittott" szlovák néppel szemben. Mindenekfelett pedig felesleges volt, mert a mozgositás elrendelésének pillanatában már Károly király egész akciója le volt szerelve s ö maga fogoly volt.
A miniszterelnök úr a maga exposéjában azt a kifejezést használja, hogy direkt ultimátumot nem intézett a magyar kormányhoz. - Hát indirektet intézett? Mit kell ezalatt érteni? Honnan vették a prágai lapok az állitólagos ultimátumban részletesen felsorolt követeleléseket?
A köztársaság polgárai mégis csak igényt tarthatnak arra, hogy ebben a kérdésben tisztán lássanak, mert azt, hogy a mozgosítás óriási költségeit ki okozta, illik tudni talán annak is, aki a költségeket viseli.
A miniszterelnök úr exposéja kétszinü politikával vádolja a magyar kormányt. Ennek nyiltan ellene mondanak 1. a té nyek, mert hiszen a magyar kormány elin tézte a saját hatáskörében a Károly-kér dést, 2. ellentmond ennek az, hogy a nagy hatalmak köszönetüket fejezték ki a magyar kormánynak a Károly kérdés gyors és energikus elintézéséért. Kivánatos lett volna, ha a miniszterelnök úr ne csupán kivonatokat terjesztett volna a ház elé a lefolyt diplomaciai tárgyalásokról, de minden idevonatkozó aktát, tehát azt is, amelyben a nagyhatalmak a mozgositási költségeknek a Magyarországtól való követelésére vonatkozó igényt elutasitották, mert hiszen a köztársaság adófizető polgárait éppen ez érdekelte volna legjobban. Az én igen szerény megállapitásom szerint a miniszterelnök úrnak ezen ügyben követett politikája három jelentékeny hátrányt eredményezett a köztársaságra:
1. az, hogy szembehelyezkedett a nagyentente politikájával,
2. hogy éppen ennek következtében viselnie kell a mozgositás óriási költségeit,
3. hogy magatartásával elrontotta a Magyarországgal való viszonyt, ami pedig minden egyébtől eltekintve, gazdasági szempontból a legnagyobb mértékben sajnálatos.
A miniszterelnök úr ez alkalommal való diplomatiai sikertelenségének egy további bizonyitáka, hogy az ultimátum emlegetésével egyidejüleg ugyaninnen elhangzott azon fenyegetésekből, hogy Magyarország most már elvesziti a velencei tárgyalások gyümölcseit, semmi sem lett. Erről éppen ugy jónak látta a miniszterelnök úr hallgatni, mint a mozgositás költségeiről.
A diplomatiai stylus ért ahhoz, hogy a blama get sikernek tüntesse fel és én szivesen elfogadom a miniszterelnök úr exposéját egy ügyesen megfogalmazott diplomatiai stylusgyakorlatnak, de a blamaget sikernek el nem fogadom. Mert eltekintve attól, hogy itt egy hajszálnyi olyan sikerről sem lehet szó, amely a Bene-féle politikának és a mozgositás elrendelésének volna tulajdonitható, éppen ellenkezőleg, a tanusitott idegesség és a mozgositás ok nélküli elrendelése a belső szegenység eláraulása volt. Ha ez az állam egy olyan belső erőt reprezentálna, aminőt egy 14 milliós lakossággal és népének rokonszenvével bíró államnak reprezentálnia kell, akkor - tekintettel különösen a kisententeben képviselt szövetségesekre - igazán felesleges lett volna a hét millió lakossággal biró mai kis Magyarország ellen, amely még a tűzoltókat sem mozgositotta, ilyen nagy aparátussal felvonulni. Maga az a tény, hogy a köztársaság ezt mégis megtette, nagy erkölcsi sikere Magyarországnak, mert az egész világ elött nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetiségek brutális elnyomásáról annyiszor vádolt Magyarországnak a tőle elszakitott területekre gyakorolt vonzóerejét épen azok becsülték fel ilyen magasra, akik a tőle elszakitott területeken "az ezeréves iga" alol felszabaditottaknak földi paradicsomot igértek.
Lodgman kollégam tegnapi fényes beszédében gyönyörü okfejtéssel bizonyitotta be, hogy a demokracia fogalmával mennyire diametrálisan ellentétben van egy más államnak azon kérdésébe való beavatkozás, hogy milyen államformát válasszon, vagy államfőnek kit válasszon.
Ehhez a vaslogikával felépitett okfejtéshez valóban nincsen hozzátenni valóm s a magam részéről csak annak megállapitására szoritkozom, hogy nincs nagyobb csalás a világon, mint azt állitani, hogy a monarchihus államforma a demokratiát kizárja, vagy a köztársasági államforma azt involválja. Hogy a demokratia fogalmában rejlő értétek megvalósulásának az államformához semmi köze sincs, azt eléggé bizonyitják az északi királyságok példája, ahol van demokratia és a csehszlovák köztársaság, ahol nincs demokratia, csak szavalnak róla. A demokratia népuralmat jelent, a nép akaratának érvényesülését és a nép által választott funkcionáriusokat. Egy olyan országban, ahol a népakarat megnyilvánulásának minden tényezője, az összes autonom testületek fel vannak oszlatva, ahol a polgármestereket és le a kisbíróig mindenkit a kormány nevez ki, ahol se sajtószabadság se gyülekezési jog nincs, hanem csak rendőrök és spiclik vannak, ott ne beszéljen senki demokratiáról, mert itt ezt a szót emlegetni is csalás.
Hogy a soc. dem. párt a demokratia fogalmáról megalkotott véleményével hogyan tudja összeegyeztetni azt, hogy támogatja azokat, akik itt demokratikus köztársaság elnevezés alatt rendőrállamot alkottak, akarnak fenntartani, hogy miként adhatja oda magát egy olyan irányzatnak, amely a nemzeti kisebbségek jogait lábbal tiporja, azt valóban nehéz megérteni annak, aki már életében hallott üres jelszavakról és azok értéktelenségéről.
Én szalámiárusnak csak azt ismerem el, aki tényleg szalámit árul; aki csak kiabálja a szalámit, de valami egyebet árul, az elöttem svindler.
Tegnap sok szó esett itt a német
szoc. demokraták körében a magyarországi mai demokraciáról. Hát
ehhez sok szó fér. De azt hiszem, hogy ahhoz, hogy itt Csehszlovákiában
igazságos itéletet lehessen alkotni arról, ami odaát ma történik,
feltétlenül szükséges volna, hogy elöbb ez a köztársaság is elveszitse
területének 58 %-át, azután átessen egy Kún Béla-féle regimen,
jó kiadós tömegakasztásokkal, gajdesszel és terrorfiukal, ozután
átessen egy román megszálláson és kirabláson,
Místopředseda in. Botto (zvoní):
Za výraz, ktorého pouil pán poslanec, volám ho k poriadku.
Posl. dr. Körmendy-Ékes (pokračuje): . . . majd akkor és csakis akkor lesznek az urak itt olyan fizikai és szellemi dispositióban, hogy a mai magyar demokratiáról, általában az ottani viszonyokról helyes és igazságos itéletet alkossanak. Tessék tehát megvárni a három órai vonatot. Addig csak gyönyörködjenek az itteni elöbb vázolt demokratiában vagy az oroszországi népszabadság paradicsomi örömében.
Mulasztást követnék el, ha nem reflektálnék néhány szóval azokra a heves közbeszólásokra, amelyek Hlinka tisztelt képviselőtársam részéről tegnap a magyarság ellen elhangzottak. Hogy az ezeréves magyar uralom nem volt olyan szörnyü mint azt önök állitják, mutatja az a tény, hogy szlovák testvéreink azt. Istennek hála, se nem megfogyva, se nem megtörve, szépen kiállották. Ezer év alatt egyetlen egy falut sem veszitettek el; azt, hogy Hlinka t. képviselőtársam és még néhányan fogházbüntetést szenvedtek el, igazán őszintén sajnálom, mert én azokat az embereket, akik fajuk védelmére kelnek, csak nagyrabecsülni tudom. Da vigasztalja meg önöket a tudat, hogy a csehszlovák köztársaság minden elzárt szlovákért legalább is 500 magyart csukatott már be és sokkal - talán százszorosan több magyar kulturintézmenyt ölt meg, mint amennyi ilyen szlovák intézmény valaha is egyáltalán létezett. És ezt a kiadós revanchot a köztársaság nem osztotta be ezer évre, hanem - talán indokolt óvatosságból - két és fél esztendő allat betudta. És azonkivül még azzal a ráadással is szolgált, hogy mig a magyar állam egyetlen egy szlováknak a kenyerét sem vette el, ez a köztársaság a magyar tisztviselő családok ezreit juttatta koldusbotra. (Posl. dr. Markovič: Vy mu toho chleba nedáte!) Igy mi igazán nagyon gavallérosak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy most már quitt és térjünk észre. Ezt a gavallérságot önöknek okvetlenül el kell ismerni, ha meggondolják még azt is, hogy azoknak a bizonyos gravámeneknek elkövetésében a magyar nép éppen ugy ártatlan, mint derék szlovák testvéreink ártatlanok az ellenünk elkövetett jogsérelmekben. A jogsérelmeket nem a nép követi el, hanem a dzsingiszkánok. Ezeket néha Bánffy Dezsőnek hívják, néha robárnak, máskor meg Mičurának.
És én a magyar nép védelmére,
illetve absolut ártatlanságának a beigazolására még egy körülményt
tudok felhozni és ez az, hogy azok a kormányok, amelyeknek nemzetiségi
politikáját önök kárhoztatják, parlamenti többségüket nem a magyar
nép szavazataiból meritették. A mameluk képviselőket a nemzetiségek,
a tisztviselők és konjunktura zsidók választották. A magyar nép
tulnyomó többsége ellenzéki képviselőket küldött a parlamentbe.
Mikor a munkapárt olyan hata!mas többséggel bekerült, akkor is
az ellenzék 42.000 szavazattal többet kapott mint a munkapárt;
de persze a román Abrudbányán 155, a magyar Hajduszoboszlón pedig
16.000 választott egy képviselőt. A választókerületeknek ilyen
ten dentiozus beosztása egymaga elég annak beigazolására, hogy
Magyarországot nem a magyar nép akarata szerint kormányozták,
nem akarták aszerint ko rmányozni, mert ha akarták volna, akkor
a magyar nép akaratának igazságos megnyilvánulását a kerületek
aránytalan beosztásával nem befolyásolták volna. Ez már az osztrák
centrális politika egy kilengése volt. De ne menjünk mellékvágányra.
És az itteni politikában is térjünk már egyszer a helyes vágányra.
A bosszuból még akkor is megárt a sok, ha az jogosult.
Místopředseda in. Botto (zvoní):
Upozorňujem pána rečníka, aby skončil.
Posl. dr. Körmendy-Ékes (pokračuje): Értsék meg végre, hogy államot alkotni lehet szuronyokkal, sőt szerencsés esetekben lehet szuronyok nélkül is, de ülni a szuronyokon nem lehet. És a demokracia változatos jelszavaival üzött svindlit sem lehet állandóan fenntartani. És jusson eszükbe, hogy az a jóérzésü derék szlovák nép, amely deputációval jár az ártatlanul elfogott magyarok kiszabadítása érdekében, ez a választásoknál olyan feleletet adhat önöknek, hogy a dzsingiszkánokból pityipalkók lesznek.
Hogy a tót nép nagy tömegei miért viseltetnek ma is rokonszenvel a magyarság íránt, azt tiszteletreméltó tárgyilagossággal megfejtette Hussarek volt osztrák miniszterelnök a "Das neue Reich" cimü Bécsben megjelenő nívós folyóirat egyik legutóbbi számában "Die westungarische Frage" cím alatt megirt cikkében. Ebben Hussarek megállapitja, hogy Europa népei közül csak egyetlenegy, a magyar értett ahhoz a művészethez, hogy a szívnek meleg érzéseivel láncolja magához nem magyar ajku polgárait. (Různé výkřiky. Hluk.)
Ezt a müvészetet igyekezzenek önök elsajátítani, mert amig azt nem teszik, addig ennek a vegyes lakosságu köztársaságnak igazi konsolidátiójáról beszélni sem lehet és addig mi önöket nem ismerhetjük el valódi államalkotó képességgel bíró népnek, hanem legfeljebb csak a zavarosban egyelőre nagy szerencsével halászó paczereknek. Vagy, hogy parlamentárisabb kifejezéssel éljek, dilattánsoknak, akik a felhasználható nagy erkölcsi értékeket nem képesek a konsolidátio szolgálatába állítani. Küszöböljék ki a megértés utjában álló akadályokat s politikájukból a gyülölet szellemét.
Térjenek arra az útra, amelyre magukat a békeszerződésben az egész világ elött elkötelezték. Ez az önök szempontjából a nemzeti becsület kérdése és egyuttal a köztársaság fennmaradásának "sine qua non"-ja.
A költségvetést nem fogadom el.
(Potlesk maďarských poslanců.)
Hohes Haus! Unter den vorgelegten Voranschlägen der einzelnen Ministerien ist wohl der des Ministeriums für nationale Verteidigung der rätselhafteste, verschleiertste und am meisten anfechtbare. Eigentlich ist es ja nutzlos, über dieses Budget zu sprechen, denn es wurde ja bei der Mobilisierung ganz offen erklärt, daß man sich an die Ziffern nicht halten, sondern trachten werde, die Kosten der Mobilisierung im Budget unterzubringen. Wenn wir trotzdem die kritische Sonde an die vorgelegten Ziffern legen, geschieht dies lediglich deshalb, um der Öffentlichkeit die Wirtschaft, besser gesagt die Mißwirtschaft, die mit den erpreßten Steuergeldern betrieben wird, zu zeigen. Es wurde bereits wiederholt ziffernmäßig die Steigerung der Ausgaben für den Militarismus im Laufe der Debatte klargelegt; ich möchte nur kurz ergänzend darauf hinweisen, daß im Jahre 1920 der Anteil des Ministeriums für nationale Verteidigung am Gesamtbudget 11 1/2 % betrug, im Jahre 1921 16.7% und für 1922 mit 19 % veranschlagt ist. Je weiter wir uns vom Weltkrieg entfernen, umso größer werden die Ausgaben für den Militarismus. Wir haben ein stehendes Heer von 150.000 Mann, davon 10.602 Offiziere, 11.740 Rottmistr, Feldwebel also, und 127.631 Mann, wovon wiederum 32.189 Unteroffiziere sind, also Korporäle und Zugsführer. Auf 12 Mann kommt somit in unserem Heer 1 Offizier, auf 10 Mann 1 Rottmistr und auf 3 Mann 1 Unteroffizier! 12 Mann in unserer Armee haben 5 Vorgesetzte! Ich will nur darauf hinweisen, daß man in diesem Staat es als das ganz natürliche System ansieht, wenn 60 Kinder einen Lehrer haben, allein man wird zugeben müssen, daß 60 Schulkinder etwas schwerer zu behandeln sind als 12 erwachsene Menschen, die ihre Militärdienstzeit erledigen. Dazu kommt noch außerdem das ungeheuere Heer der Zivilbeamten und Zivilarbeiter. Die Vereinigten Staaten, die 100 Millionen Einwohner zählen, haben 150.000 Mann Militär, wir, ein Staat mit 14 Millionen Einwohnern, haben ebenfalls 150.000 Mann stehendes Heer. Sie sehen, daß die fragwürdige Freundschaft Frankreichs unserem Staat sehr teuer zu stehen kommt. Wie überflüssig diese große Zahl von unter Waffen stehenden Personen ist, dafür liefert uns eine Reihe von Ereignissen der jüngsten Zeit den Beweis. Wir haben ja 150 Mann für die sogenannte Burgwache abgegeben, und ein drastisches Beispiel, wie mit der Arbeitskraft, mit dem Menschenmaterial gewüstet wird, bietet uns die Überwachung der Roth'schen Patronenfabrik in Preßburg. Dort sind zwei Oberstleutnants, 1 Major, 2 Kapitäne, 2 Rottmistr beschäftigt. Im Krieg, wo die Produktion zehnfach höher gewesen ist, waren nur ein Zeugbeamter und zwei Korporäle zur Überwachung der Fabrik dort untergebracht.
Im alten Österreich hatte das Kriegsministerium 26 Abteilungen, das Ministerium für Nationale Verteidigung bei uns hat 49 Abteilungen. Wie Sie sehen, haben wir ein stehendes Heer, aber auch ein sitzendes Heer, insbesondere, wenn Sie die große Anzahl von Zivilbeamten rechnen, für die wir über 53 Millionen Kronen jährlich ausgeben. Beim stehenden Heer reiten die Offiziere das Pferd, beim sitzenden reiten sie den Schreibtischgaul, beim stehenden Heer tragen sie im Dienste die Sporen, beim sitzenden Heer in und außerhalb des Dienstes. (Předsednictví převzal místopředseda Buříval.)
Die Gagen der Offiziere betragen laut Budget 336 Millionen Kronen, die Löhnung für die Mannschaftspersonen 126 Millionen, für Zivilbeamte 53 Millionen. Sie sehen also, welch' große Zahl von Beamten, über deren Beschäftigung uns jede Kontrolle mangelt, vorhanden ist. Außerdem werden für Zivilarbeiter 87 Millionen ausgezahlt. Prüft man nun den vorgelegten Gagenetat, dann bringt der Vergleich eine ungeheuer große Überraschung. Vor allem finden wir, daß die Gagen der Offiziere bei der politischen Abteilung, also beim Ministerium, bedeutend höher sind als bei den Truppen. Man meint wahrscheinlich, daß die Beschäftigung im Ministerium eine weit anstrengendere, weit aufreibendere ist, als bei der Truppe. Nur ein paar Beispiele. Ein Offizier der Vll. Rangklasse hat bei der Truppe jährlich 24.816 Kronen, in der politischen Abteilung 25.224 Kronen, ein Offizier der VIII. Rangsklasse bei der Truppe 20.196, in der politischen Abteilung 20.532 Kronen, in der IX. Rangsklasse bei der Truppe 16.224, in der politischen Abteilung 16.467 Kronen, und ich könnte die anderen Rangsklassen hier noch erwähnen, das Verhältnis ist bei den anderen gleich.
Aber das Interessante liegt im Folgenden: Im Laufe des verflossenen Jahres oder besser gesagt zum erstenmal in diesem Budget erscheint die Tatsache, daß ganz eigenmächtig die Gagen der Offiziere in der politischen Verwaltung bedeutend erhöht worden sind, ohne daß von irgendeiner Seite die Zustimmung gegeben worden wäre. In der IV. Rangsklasse hatten im politischen Dienst die Gagisten ein Jahreseinkommen im Jahre 1921 von 40.068 K, im Jahre 1922 41.736 Kronen, in der V. Rangsklasse 26.916, jetzt 31.344 K, in der VI. Rangsklasse 19.922 K, jetzt 26.820. Wir müssen allen Ernstes die Frage aufwerfen und Rechenschaft fordern, woher das Ministerium das Recht nimmt, den Gagisten, die im politischen Dienst beim Ministerium beschäftigt sind, diese Gagen in derartiger Weise zu erhöhen. Es liegt wohl im Wehrausschusse eine Vorlage - sie liegt erst ungefähr ein Jahr unerledigt dort - über die Erhöhung der Mannschaftsgebühren, die man bereits in der Praxis durchgeführt hat. Aber über die Erhöhung der Offiziersgagen liegt nicht das Geringste vor. Wir haben es hier mit einer Eigenmächtigkeit zu tun, die alles, was man im alten Österreich gewohnt war, in den Schatten stellt. Ich erinnere Sie nur daran, was im alten Österreich die Frage der Offiziersgagenererhöhung immer für Staub aufgewirbelt hat. Hier hat man das mit einem Federstrich im Budget abgetan, ohne die vorherige Zustimmung dazu einzuholen.