Geehrte Versammlung! Ich möchte an dieser Stelle im Namen des Deutschen parlamentarischen Verbandes feststellen, daß wir es selbstverständlich anerkennen, wenn das größte Augenmerk dem zugewendet wird, das Versicherungswesen im Inlande auszubauen. Es müssen sowohl wegen der Versicherungsträger, als auch wegen der Anstalten selbst Vorkehrungen getroffen werden, daß entsprechende Gesetze für das Versicherungswesen erlassen werden, und was das Wichtigere ist, die eingereichten Gesuche müssen mit Gewissenhaftigkeit behandelt werden. Es scheint, daß der bisher von der Regierung eingeschlagene Weg nicht vollständig von uns gebilligt werden kann, und ich glaube, daß auch der Herr Berichterstatter mit mir übereinstimmen wird, wenn er die volle unparteiische Gerechtigkeit für das Versicherungswesen aller Nationen in diesem Staate verlangt.
Es ist vor allem, wie festgestellt wurde, in der letzten Zeit vorgekommen, daß das Parlament, das doch über diese Fragen volle Übersicht haben sollte, nicht vollständig informiert erscheint, denn wir brauchen selbstverständlich dazu erstens einmal eine genaue Berichterstattung der Regierung, welche Versicherungsanstalten ihren Besitz bisher in das Inland übertragen haben und welchen Unternehmungen diese Übertragungen bewilligt worden sind. Es scheint, daß da in der letzten Zeit Begünstigungen vorgekommen sind, die, ich will nicht sagen dem nationalen Widerstreit, der sich hier überall breit macht, neue Grundlagen geben, sondern die geradezu auf etwas hinweisen, was leider nicht so schnell auszurotten sein wird, auf eine gewisse Korruption. Es wäre nichts dagegen einzuwenden, daß Versicherungsanstalten, wie z. B. Schweizer Unternehmungen, welche bisher im Inland schon bestanden haben, diese Konzession rasch erteilt worden ist, es erscheint aber höchst merkwürdig, daß schwedischem Gelde derartiige Bewilligungen erteilt worden sind, während auf der anderen Seite deutsche Unternehmungen, die inländisches Geld in sich fassen und unter der Fachkenntnis der inländischen Industrie begründet worden sind, welche überhaupt es ermöglicht, daß gewisse ausländische Unternehmungen einer Nostrifizierung nicht bedürfen, weil man eine neue Aktiengesellschaft geschaffen hat, bisher überhaupt keine Berücksichtigung gefunden haben.
Die Gesuche liegen bereits ein halbes Jahr beim Ministerium, wurden von allen Seiten betrieben, aber bisher ist eine Erledigung noch nicht erfolgt. Man hat zu guterletzt, wie mir auch mitgeteilt worden ist, dagegen Einwendungen erhoben, daß der Sitz dieser Unternehmungen im deutschen Gebiet sein soll. Ich glaube, es ist dagegen von vornherein nichts einzuwenden, und wir können nicht von heute auf morgen und wollen und werden es auch nicht ändern, daß die Industrie im deutschen Gebiete ist, und wir werden den Sitz der Unternehmungen auch weiterhin dort verlangen müssen. (Výkřik: Aber die Steuern nimmt man aus dem deutschen Besitz!) Ja, die Steuern nimmt man aus dem deutschen Gebiet.
Es sind aber auch merkwürdige Dinge im Versicherungswesen in der Slovakei vorgekommen, indem dort als Versicherungsträger Aufsichtsorgane die Konzession erhalten haben. Der Betreffende ist in einer Person zu gleicher Zeit Träger der Versicherung und auch Aufsichtsorgan über diese Versicherung. Es ist klar, daß sich daraus gesunde Verhältnisse nicht entwickeln können. Das ist eine Inkompatibilität, die man hier in diesem Staate offenbar ganz anders auffaßt, als anderswo.
Sachlich ist natürlich die Resolution, welche hier eingebracht wurde, durchaus zu unterstützen und sie wird von unserer Seite nur in wesentlichen Punkten ergänzt. Die Vorarbeiten, welche da in Nordböhmen geleistet worden sind, sind beispielgebend, und ich möchte die Herren bitten, diese Vorarbeiten etwas genauer zu würdigen und auch für ihre Industrie zu studieren. Denn es hat sich dort erstens einmal ein Versicherungsverband gebildet und zweitens wurde eine Aktiengesellschaft für Rückversicherung gegründet. Beide warten auf die Genehmigung der Ministerien und der heutige Tag darf nicht vorübergehen, ohne daß die deutsche parlamentarische Vertretung eine derartige Genehmigung so rasch als möglich auch für die deutschen Gebiete und Unternehmungen verlangt. Dasselbe gilt auch für die landwirtschaftlichen Gebiete und es ist bereits hier von einem Kollegen des Abgeordnetenhauses wiederholt bei den Ministerien deswegen vorgesprochen worden. Aber er wurde zum Teil mit sehr oberflächlichen, zum Teil auch mit zynischen Worten abgefertigt und man wird die Gesuche einfach liegen lassen. Das geht nicht an, und wir müssen hier von dieser Stelle aus dagegen den schärfsten Protest erheben.
In sachlicher Beziehung möchte ich als Ergänzung der vorliegenden Resolution, welche, soweit in Zukunft auch die deutschen Interessen berücksichtigt werden, auch von uns angenommen werden kann, noch folgendes beantragen (čte):
"1. Das Ministerium des Innern wird ersucht, dem Hause unverzüglich einen detaillierten Bericht darüber zu erstatten, wieviel und welche Konzessionen für die Errichtung von Versicherungsanstalten seit Beginn der Tätigkeit des Versicherungsdepartements abgegeben wurden. Ferner mögen in diesem Berichte alle jene Konzessionsgesuche angeführt werden, welche derzeit bei der Regierung erliegen, unter Namensnennung aller jener Persönlichkeiten, welche diese Gesuche unterzeichnet haben." Das muß natürlich auch verlangt werden für die bereits bewilligten Gesuche. "Das Ministerium möge weiters die Stellungnahme, die es zu den einzelnen noch unerledigten Konzessionsgesuchen einnimmt, in diesem Berichte bekanntgeben und entsprechend begründen.
Die Vorlage des Berichtes des Ministeriums des Innern möge so rasch als möglich, jedenfalls im Verlaufe eines Monates erfolgen" - denn das ist nur eine einfache Abschreibarbeit - "und der sozialpolitische Ausschuß möge sodann sofort zusammentreten, um zu diesem Berichte Stellung zu nehmen.
2. Weiters wird die Regierung ersucht, die bereits beim Ministerium des Innern vorliegenden Gesuche wegen Begründung neuer inländischer Versicherungsanstalten oder wegen Erweiterung des Berechtigungsumfanges bestehender Versicherungsgesellschaften raschestens in Behandlung zu ziehen und die Erledigung lediglich unter Würdigung sachlicher Gesichtspunkte so bald als möglich durchzuführen. Hiebei wären auch die von deutscher Seite eingereichten Ansuchen, welche die industriellen und landwirtschaftlichen Interessen in Nordböhmen im weitesten Umfange berühren, so bald als möglich zu erledigen."
Ich glaube, das ist Objektivität,
und wir verlangen von der Regierung und von der anderen Seite
ebenfalls in dieser Richtung Objektivität und Gerechtigkeit. (Souhlas
a potlesk na levici.)
Geehrte Damen und Herren! Wir haben verlangt, daß die Verhandlung über diesen Gegenstand nicht heute vorgenommen wird, sondern daß dem sozialpolitischen Ausschuß die Möglichkeit gegeben werde, die Verordnung des Ministeriums, die sich auf die Übertragung der Versicherungen in ausländischen Gesellschaften auf inländische Gesellschaften bezieht, zu überprüfen. Wir haben aus dem Grunde den Wunsch ausgesprochen, heute die Sache nicht zur Entscheidung zu bringen, weil die Verordnung der Regierung dringend einer Überprüfung bedarf, soweit es sich um die Sicherstellung jener Personen handelt, die von ausländischen Versicherungsgesellschaften beschäftigt werden. Es ist zu bedauern, daß die Mehrheit des Hauses auf diesen berechtigten Wunsch nicht eingegangen ist, und zu beklagen, daß selbst von sozialistischen Parteien dem Antrage, diese Verordnung dem sozialpolitischen Ausschuß zur nochmaligen Uberprüfung zuzuweisen, nicht beigestimmt wurde.
Wenn wir die nochmalige Überprüfung im Ausschuß gefordert haben, so geschah es deshalb, weil wir glauben, daß gerade in der gegenwärtigen Zeit alles vermieden werden muß, was die Zahl der Stellenlosen vermehren könnte. Nun besteht kein Zweifel darüber, daß, wenn diese Verordnung der Regierung durchgeführt wird, eine Reihe von Existenzen gefährdet würde, da keine Möglichkeit besteht, für diese Angestellten sofort Beschäftigung zu schaffen. Ich erinnere nur daran, daß in den Gesellschaften, die Versicherungsverträge innerhalb der Čechoslovakei mit versicherten Personen abgeschlossen haben, viele Hunderte von Angestellten beschäftigt werden, daß deren Dienstverhältnisse in Vereinbarungen und Verträgen geregelt sind. Bei einem solchen Schritt, wie ihn die Verordnung vorsieht, hätte man daran denken sollen, diese Frage zugleich mitzulösen. Das geschieht nicht, wir erhalten nicht einmal Aufklärung, was man zum Schutze der Existenz der Angestellten zu tun gedenkt.
Aus diesem Grunde bedauern wir es auf das lebhafteste, daß die Sache heute in raschem Zuge erledigt werden soll. Wir beschränken uns mit Rücksicht darauf, daß wir die Verordnung vor allem auch deshalb bekämpfen, weil sie auf diese wichtige sozialpolitische Frage keine Rücksicht nimmt, darauf, dies kurz zu erklären und unsere ablehnende Haltung damit zu begründen, daß über die Zukunft der in Frage kommenden Angestellten einfach hinweggegangen wird.
Wir erlauben uns, zu dem Gegenstande noch folgenden Resolutionsantrag zu stellen (čte):
"Die Regierung wird aufgefordert, bei der Durchführung der Verordnung, betreffend die Übernahme der ausländischen Versicherungen durch inländische Versicherungsanstalten die erworbenen Rechte der bei ausländischen, durch diese Verordnung betroffenen Versicherungen beschäftigten Angestellten zu wahren. Die inländischen Versicherungsanstalten, welche in die ausländischen Versicherungen eintreten, sind zu verpflichten, die Angestellten dieser ausländischen Versicherungsanstalten mit allen erworbenen Rechten zu übernehmen."
Das heißt also: Wir wollen wenigstens hier im Hause ausgesprochen haben, daß, wenn die Überführung der Versicherungen in inländische Gesellschaften vorgenommen wird, diese verpflichtet werden, die Angestellten mit zu übernehmen, und zwar mit jenen Gehalts- und Dienstverhältnissen, die sie bereits erworben haben. Es geht unmöglich an, daß durch eine derartige Regierungsmaßnahme viele Hunderte von Angestellten in die schwerste Not geraten, und daß in einer Zeit, wo es ohnehin genug Arbeitslose gibt, noch durch Handlungen der Regierung deren Zahl vermehrt wird.
Ich bitte das Haus, diesem Antrage,
den wir uns zu stellen erlauben, zuzustimmen. (Potlesk na levici:)
Hohes Haus! Nur für wenige Minuten bitte ich Aufmerksamkeit in Anspruch nehmen zu dürfen. Der jüngst von der Tagesordnung abgesetzte Antrag bezüglich des Handelsvertrages mit Jugoslavien steht nunmehr heute auf der Tagesordnung. Ausführlich habe ich in der am vorletzten Donnerstag abgehaltenen Haussitzung hier über die Handelsangelegenheiten gesprochen, speziell über die bedeutenden und wichtigen Forderungen, die unsere Industrie auch bezüglich Jugoslaviens stellt und stellen muß. Meine Geehrten! Es liegen heute die näheren Berichte vor; es ist angegeben, daß im verflossenen Jahre unser Handelsexport von hier nach Jugoslavien nur etwa 243 Millionen Kronen betragen hat, und die Berichterstattung gibt an, es könnte da sehr leicht auch eine Milliarde erzielt werden.
Vom industriellen Standpunkte und vom Standpunkte des Gewerbes und der Landwirtschaft ist ein Vertrag, der endlich Erleichteruegen schafft, zu begrüßen. Ein solcher Handelsvertrag ist ja doch, wie überhaupt jede Verkehrsermöglichung und Verbesserung, die allerbeste Einschränkung der Arbeitslosigkeit und des Stockens der Industrie. Was nützt uns aber jeder Handelsvertrag, wenn die Industriellen, wenn die Gewerbetreibenden ihre Artikel nicht rechtzeitig ihrer Kundschaft zustellen können? Ich traf heute mit einigen Fabrikanten zusammen, die nach Jugoslavien exportieren; sie hatten im vorigen Jahre bedeutende Aufträge bekommen, konnten sie aber erst heuer im März und April ausführen, weil die Zustellungs- und Beförderungsverhältnisse derart langsam sind, daß mit einer Konkurrenzmöglichkeit mit anderen Exporteuren nach Jugoslavien nicht gut zu rechnen ist. Ich habe jüngst nähere, ausführlichere Angaben über die ungeheure Belastung der Industrie nicht nur durch die zu hohen Frachtsätze, sondern auch durch die geradezu schneckenartige Langsamkeit des Verkehres nch Jugoslavien gemacht. Wenn eine Sendung aus Böhmen, Mähren oder Schlesien vier, fünf, sechs Wochen auf dem Transporte dort hinunter ist, kommt ihnen die Konkurrenz zuvor. In dieser Zeit ändert sich aber die Absatzmöglichkeit und die Freudigkeit, neue Kunden zu gewinnen, nimmt ab. Aus Italien langen die Frachten überaus rasch ein. Es verkehren dort eigene Lastautos nach Jugoslavien und was das besonders Gute für die italienischen Exporteure ist, es werden in Laibach, Agram und anderswo auf diesen Lastautos rasch und kumulativ die Verzollungen vorgenommen, während unsere Exporteure so lange hingehalten werden. Das betreffende Kaufgut ist nicht selten in Verlust geraten, es ist nicht auf der Bahn; und wo soll man es nun am Zollamte wieder ermitteln?
Eine Hauptforderung unserer Industrie
ist, daß endlich diese Verspätungen und Verzögerungen bei den
Frachtsendungen aufhören, und da wäre es an der Zeit, daß unser
Außenministerium im Verein mit dem Eisenbahnministerium doch endlich
einmal daran ginge, direkte Wagen durch Deutschösterreich hindurch
nach Jugoslavien laufen zu lassen und Vorsorge zu treffen, daß
sich die Verzollung möglichst rasch abwickle. Ebenso notwendig
ist es, daß endlich auch ein Abbau der Frachtsätze vorgenommen
werde und eine Durchrechnung der Tarife und Erstellung direkter
Exportsätze endlich Platz greife, wie es in früheren Jahrzehnten
auch der Fall war. Wenn der Handelsvertrag erfolgreich sein soll
und das ist erstrebenswert - wird auch selbstverständlich unser
Gewerbestand, wie überhaupt jeder exportierende Stand, die verschiedenen
Industriezweige, von dem zu großen Steuerdruck entlastet werden
müssen. Es muß unserer Industrie auch die Konkurrenzmöglichkeit
gegeben sein, da andere Staaten in diese neuen Länder, die sich
gebildet haben, immer mehr eindringen. Man erhöhe die Schaffensfreudigkeit
unserer Industrie, die Rechtssicherheit der einzelnen Exporteure
und des ganzen produktiven Systems. Man höre endlich mit den zu
großen Chikanen und Erschwernissen des Paßwesens auf, man schaffe
wieder freien Handel, Luft und Licht und freie Bahn. Dann wird
der Handelsvertrag wirklich erfolgreich sein; sonst kann auch
der allerbeste Handelsvertrag, wenn die Hemmschuhe ihm anliegen,
nicht die Früchte zeitigen, die wir für unsere Industrie, für
unsern Export notwendig brauchen. Darum noch einmal die Kardinalforderung:
freien Handel, Erleichterung der Ausfuhr, Ermäßigung der Frachtsätze,
vor allem aber eine Beschleunigung des Frachtentransportes und
Beschleunigung der Postverbindungen, der verschiedenen Postambulanzen.
(Souhlas a potlesk na levici.)
Tisztelt nemzetgyülés! A nemzetgyülés egyik februári ülésén, a korompai véres dráma tárgyalása alkalmából, Haken elvtársam azt a közbeszólást tette, hogy Slovenskón koloniális állapotok vannak. Erre én, mint slovenskói képviselő, szintén közbeszóltam, hogy Hakennek igaza van. E közbeszólásra dr. Hoda kolléga indulatosan felugrott helyeről és felém fordulva - többek közt - a következőket mondta: "Kedves fiam, magát Magyarországba fogjuk küldeni, ott már ugyis felakasztották volna". E kijelentés után nyomban felkereste dr. Mičura teljhatalmu ministert. Hogy vele miről beszélt, azt abból a hajszából következtetem, mely ellenem pár hét mulva megindult. Hogy Hoda kolléga eme megnyilatkozása menynyire nem viseli magán az objektivitás bélyegét, arra vonatko zólag a következőket hozom a tisztelt nemzetgyülés tudomására. (Halljuk, halljuk!)
1909 március 1-én választattam meg a "Kassai Munkás" szerkesztőjévé. Ebben a funkciómban az volt a legföbb törekvésem, hogy a munkásokon ott segítsek, ahol a leghatalmasabban nyílvánul meg a szegény nép elnyomatása és kizsákmányolása. Igy történt meg azután, hogy müködésem teréül nem annyira Koice városát, hanem az akkori felvidéki gyári és bányatelepeket választottam. Az a körülmény, hogy én magyar szülőktől származom, és hogy az említett gyári és bányatelepeken nagyobbára slovák munkások dolgoztak, soha eszembe sem jutott. A dolgozó emberben a szenvedö proletárt láttam, akin segiteni szocialista kötelességnek tartottam. Igy indítottam meg legelsö sorban a korompai kizsákmányolók ellen a harcot, amelynek hullámai akkoriban országossá dagadtak és látható eredménnyel végződtek a korompai proletárság részére. Egyidejüleg fölvettem a harcot a rózsahegyi fonógyár urai ellen is. Itt abban az idöben 4000 slovák proletár dolgozott a legborzalmasabb álapotok közepette. A harcot "Uj Báthory Erzsébetek" címü cikksorozattal vezettem be, melynek egyik helyén a következöket írtam (čte): "Néhány esztendövel ezelött uj Báthory Erzsébetek jelentek meg ezen a tájon. Ujak és olyanok, akik nem is százával, de ezrével pusztítják el azokat, akiknek a jövendő ivadékot kellene szülni és derék embereket nevelni. Az uj Báthory Erzsébeteknek is van technikájuk, amellyel gyilkolnak. Fejletteb mint a réginek. Az ujak is a vérét veszik, mint a régi. Nem hasítják ugyan föl minden esetben az apró áldozatok kicsi testét, mint a régi tette, hanem apránként szívják ki a vérét és készítik elő a csendes elmulásra.
Ezek az uj Báthory Erzsébetek a Magyar Textilipari r. t. cimét viselik és kínzó váruk szintén a felvidék nyugati részén, Rózsahegy mellett van. Ennek a dúsgazdag emberekből álló és sok milliokkal rendelkezö társaságnak a gyárában jártunk a héten és borzalommal néztük az ott dolgozó ezreknek a kinszenvedését, akiknek ma még fogalmuk sincs arról, hogy gyötrelem nélkül is lehetne élet. És amint néztük a villámgyorsasággal müködö fényes gépek közt a rozsdás szinü, formátlan testü, kicsi, hervadfejü leánykákat, hirtelenében az jutott eszünkbe, hogy talán a társaság gazdag urai e szerencsétlen rabszolgák pusztulásában lelik örömüket, mint a hajdani Báthory Erzsébet az ö áldozataiban. És csak késöbb, mikor e zúgó, kalimpáló világból messzebb haladtunk, jelentek meg elöttünk a bérlisták alacsony számai, amelyekböl tisztán láttuk, hogy a gazdag részvényesek gyönyörforrása nem is az ott elpusztult vér és ezernyi fiatal élet, de minden esetre az ezek árán létre jött aranygarmadák bódító muzsíkája az. De gondolataink tovább is szövődtek.
Vajjon hol van az az erö, amely az uj Báthory Erzsébetek vérengzö garázdálkodását meg bírná akadályozni? Hol van az a hatalom, amely börtönbe vetné a sok ezer fiatal lélek elpusztítóit? A parlament nem, hiszen az is a gazdagok végvára és minden ténykedése a szegénység ellen van. A törvény sem. Hiszen ép az szentesíti az uj Báthory Erzsébetek emberpusztításait. A hatóságok? Hiszen ezek azok, amelyek rossz törvények alapján állnak és istápolnak mindenféle embernyomorítást. A munkások sem. Hiszen azok ma még oly gyöngék a sokmillios gyárral szemben, mint a szálló pille a felhöket karcoló kösziklákkal szemben.
Mi segít hát?
Mi azt hisszük, hogy itt egyelöre semmi más nem segíthet, mint a nyílvánosság hatalma, azért mai számunkban leleplezzük ezeknek az ellenörzés nélkül garázdlkodó uj Báthory Erzsébeteknek a munkáját és gondoskodunk arról, hogy hangunk a nagy távolság ellenére is oly kemény legyen, amelynek nyomán a még sirba nem küldötteken segítve legyen."
E bevezetö sorok után, mint már említettem, hosszu cikksorozatban mutattam be az említett társaság embergyilkos rendszerét. Cikkeimet a fövárosi sajtó egy része is közölte és a nyomában keletkezett botrány révén a gyár ellen egy hétig tartó vizsgálat indult meg a belügyministerium, az országos pénztár, az iglói iparfelügye löség, a liptói alispán és a rózsahegyi városi föorvos részéröl. A nyílvánosság hatása és a hatóságok kényszerítő közbelépése után az igazgatóság segített is az ott dolgozók helyzetén. Közben többször felkerestem robár kollégát is - nem látom, hogy ebben a pillanatban itt van-e-, de emlékszem, hogy vele 1909 május 1-én Rózsahegyen még egy pódiumról beszéltünk a nemzetközi szocializmusról és arra kértem őt, hogy tartson oktató előadásokat a szegény munkások részére. (Maďarské výkřiky.) Ugyancsak hosszabb cikksorozatban tárgyaltam a rózsahegyi papírgyárakban rendszerré vált embertelen állapotokat is. Ugyanezen évben harcot indítottam a felsöszepességi gyárakban uralkodó munkáskínzás ellen is. Ezt az akciót szintén országossá tettem. 1913 januárjában pedig a selmeci bányászok dolgában indítottam nagyobb akciót. Először itt is leleplező cikkekkel operáltam. Ezek bevezetőjéül a következöket írtam (čte):
"Egy emberségesebb korban borzalommal fognak az emberek visszatekinteni a mostani komor időkre, amikor a magvetők fekete kenyeret esznek, a suszter lyukas cipöben jár, a sza bó ruháján egymást érik a foltok, a ragyogó paloták építői dohos odvakban húzódnak meg az idök viszontagságai elől és a földi féregként dolgozó kincsásók még annyit sem kapnak a saját termelvényükböl, amelyböl egy falat rendes kenyeret és legalább sátoros ünnepkor egy tányér aranysárga húslevest ehetnének. A nyomtató ló piros szemü buzát eszik, mert az emberi kapzsiság az állattal szemben nem terjed annyira, hogy a dolgozó baromtól megvonná a falatot, de az arany, a minden emberi hatalom és gyönyörüség árát napvilágra hozó embernek nem adja meg az élet közepesebb ideig való tengetéséhez szükséges legsilányabb falatokat sem.
Fájdalom, hogy a szocialista agitáció ma még nem terjedhet annyira, hogy ennek az országnak minden zúgát felkereshetnénk és lángoló csóvát dobhatnánk azokba a fájdalmasan, de még béketüröen vonagló embertömegekbe, amelyeket egy becstelen politikai és gazdasági rendszer az embert a nyomoruság legalacsonyabb lejtőjére juttatott.
De néha akadnak tölünk távol álló nagyszívű emberek, akik maguk is megdöbbennek a véletlenül meglátott szörnyüségeken és felhívják figyelmünket azokra a helyekre, ahol legégetöbb a szocialista akció szükségessége. Igy tettek figyelmessé bennünket Selmecbányára is. Az a hely, ahol ez a város áll, évezredek óta bányavidék. Már a rómaiak is folytattak itt bányászatot. Most a kincstár tulajdonában és kezelésében vannak a selmeci bányák. Itt bányásszák azt az aranyat és ezüstöt, amelyböl a szomszéd Körmöcbányán verik a magyar pénzt. A magántulajdon rendszerén felépült társadalomban tehát az itt dolgozó bányászok a legnélkülőzhetetlenebb munkások. Nélkülük, akik életfojtó gőzökben lent vannak a pénz gyökerén, nem muzsikálna az arany Monaco játékasztalain és a rohadt testü pénzkirály mellé nem feküdne liliomfehér hableány.
Négy napot töltöttünk el a pár ezerre menö aranyásó között. És e négy nap alatt bejártuk nemcsak a föld gyomrát, ahol öntudatlan rabszolgák a minden munkák legborzalmasabbját végzik, hanem elmentünk azokba az alacsony kunyhókba is, ahova közepes termetünk is csak görnyedve jutott be s ahol kenyérkosarat hiába kerestünk, mert a néhány fillérrel kifizetett bérből kenyérre csak a legritkább esetben jut. E kisérteties helyekre épített kunyhók korán meggörnyedt, bágyadszemü lakói leginkább az ugynevezett gombodát eszik, amely árpa - és búzalisztböl készült izetlen tészta és amely forró vízzel leöntve, három - négy napig is eláll és így lehetövé teszi azt, hogy a bányász szintén munkába járó felesége mentesülhessen a főzéstől. Az embergyötrésnek szívfacsáró példái láthatók itt. A két éven aloli kis csecsemö még ugrándozik az anyja sovány karján, mert az anyatej melege még tüzeli a kis csöpséget, de a négy éves kis gyerek, aki már a gombodát majszolja, félénken húzódik az anyja elnyűtt szoknyája mögé és csontos kis fejét még unszolásra sem emeli fel.
Az ott töltött négy nap alatt meggyőződtünk arról, hogy az országnak nincs lelketlenebb szipolyozója, mint az állam. Magánembereket talán rég agyonvertek volna a munkások, ha olyan kizsákmányolást vinnének véghez, mint amilyen Selmecbányán van. Itt azonban sohasem látják a munkások a gazdát, de külömben is gondoskodva van arról, hogy a munkások minden kínt megadással türjenek. Ott van a határtalan kizsákmányolás állandó biztositására a fekete sereg, amely nemcsak a nagyszámu templomokban, hanem a klerikális egyletekben is igyekszik a testileg teljesen nyomorékká tett népet szellemileg is nyomorékká tenni. (Posl. Tománek: És azt azok tették?) Es ezenkivül a mindenkori kormányok is beállnak csitítónak, a választások alkalmával munkabéremelés igérésével igyekezvén a munkások apró viskói után járó szavazatait megnyerni."
Cikkeim széles körben való terjesztése után fönt jártam a pénzügyiministerium bányászati osztályában, ahol sikerült a bányászok és kohómunkások alapbéreit felemeltetnem. Itt kell még megjegyeznem azt is, hogy ennél az akciónál már Lehocký kolléga is segítségemre volt, amennyiben cikkeimet slovák nyelvre is lefordította és a "Robotnicky Noviny"-ban leközölte.
Hasonlóképen jártam el a körmőci bányászokkal szemben is. Még 1913-ban bejártam a Garam-völgyét is, ahol szintén sajtó utján kezdtem meg az akciót "Kóburg herceg Lázárjai" címen az ottani bányákról és vasgyárakról többek közt a következö ket írtam (čte):
"Órák hosszat gurul a kocsi és az egy-két vadászlak kivételével sehol sincs emberi megnyílvánulás. Csak a távoli bányákból hallatszik néha a robbanó dinamit letompult morajlása és a garamvölgyi vasgyárak elhalkult tülkölése. Ez a messzehúzódó nagy terület a Fülöp Szász-Coburg Góthai herceg tulajdonát képezi. Ha jön a nyár tikkasztó heve, vagy a nemes vadak érésének az ideje, akkor a hatalmas úr és főuri pajtásai ide jönnek élvezni a kív áltságos élet változatos szépségeit.
De nemcsak örömszülö ez a fenséges táj; söt az emberi kapzsiság révén valósággal a kínszenvedések állandó nyoszolyájáva lett. Pedig kincsekben sincs ám itt hiány. A nagy hegyek gyomrában drága vaskő nyugszik, amely emberiesebb állapotok mellett ezreknek nyu jthatna rendes megélhetést, Csakhogy a herceg úr birodalmában olyan nagy kizsákmányolás és emberkínzás grasszál, amelynek következtében az egész vidék lakossága kivetközött a rendes emberi formákból és idönap elött a hant alá kerül. . ."
Majd így folytattam (čte):
"és hogy a bűnös kapzsiság áldozataivá lett páriák még jobban ideláncoltassanak, a hercegi uradalom "lakással" is ellátja öket. Ha a pokol létezésében hinnénk (Posl. Tománek: Nem hisz?), azt mondanánk, hogy ezek a lakások a pokol pitvarai. Szük, ronda kis lyukak ezek, amelyekbe még a permetezö esö is becsurog. És ezekbe a fölégetni való kalyibákba, különösen Pohorellán, két-két családot is beszorítottak. Vannak olyan alacsony átázott lyukak, amelyeknek a területe négy négyszögölet sem tesz ki és mégis 12-13 szerencsétlen pária van benne összezsúfolva. Megdöbbentö látvány, mikor ezek a gyilkos levegőjű kazamatták a korai vacsoraidőben vacokká alakulnak át; odvas deszkáju nyoszolyákon, inogó padokon és nyirkos földön vegyesen hemperegnek a külömbözö nemü, vacsora nélkül ledült emberárnyak. És valósággalkönnyfakasztó az egyik pohorellai munkásnak a sorsa, akinek gyötrött szivében is kikelt a szerelem nemes virága és párjává tette az ottani korcsmáros szolgálóját és rendesebb hely hiányában az uj párnak is a fentiekhez hasonló helyzetben kellett meghúzódnia. Az uj asszony egy hét mulva szívfacsaró hangon panaszolta ezt el volt gazdaasszonyának és hitvese mellölvisszakívánkozott a cselédi állapotba."
1904 elején az aranyidai bányászok határtalan kizsákmányolása ellen emeltem fel szavamat. Oldalakra menő cikkemben többek közt a következöket írtam (čte:)
"Már az állítólagos Krisztus is megmondta, (Posl. Tománek: Állítólagos?) hogy egy ember két urat nem szolgálhat. Erre a kétezer esztendös igazságra az aranyidai bányászok szomoruan racáfoltak. Ezek a szánalmas helyzetben lévő emberek ugyanis a végtelen nyomoruság következtében sokszor két urat is szolgálnak. Rájuk majdnem illik a Willandék cirkuszi vicce, amely szerint ők 25 órát dolgoznak naponta, mert egy-egy órával elöbb kelnek. Az aranyidai bányaszok is már éjfélutáni két órakor talpon vannak, mert 3 órakor megszólal a bánya kisérteties hangu faharangja és a szomoru csapatnak le kell ereszkednie a mélybe, ahonnan csak délben van szabadulás.
A silány eledel elfogvasztása után a bányászok átmennek a jászói prépostság hatalmas erdejébe, ahol késö estig irtják a fákat. Ezen a réven aztán ezek a kétéletü emberek keresnek még naponta 5060 krajcárt. Ez a munka persze nem tart egész éven át. A favágással keresett pénzzel egészítik ki az életük tengetéséhez szükséges összeget. Ruházatra, bútorra azonban már nem igen jut. A bányász csal dja hitvány rongyokban jár és a gyermekek részére a legtöbb családban nincs egyetlen pár csizma, úgy, hogy ezek szánalmas kinézésü csont- és börfigurák még a dermesztő téli időben is mezítláb, vagy egy szíjjal felcsatolt deszkadarabon járnak az iskolába. És alighogy eltelik az iskolakötelezettség ideje, ezek a csenevész emberpalánták is lebujnak a föld mélyébe, hogy 40-50 fillérért a csillékbe rakják a szétrepesztett köveket."
Ugyanez év március havában a "Szocializmus" címü tudományos folyóiratban hívtam fel az ország figyelmét a felvidéki nép irtózatos helyzetére. "Kapitalizmus az erdőben" címü cikkemből felolvasom a következőket (čte:)
"Időközben azonban mégis csak fejlődött Magyarországon is a kapitalizmus és csak természetes, hogy a felvidéket is azonnal felfedezte, ahol a nyersanyagon kívül olcsó munkaeröt is sejtett. A példával az állam járt elől, amely a legtöbb dohánygyárat Felsőmagyarországon létesítette. Utána jöttek a textilesek és a fa- és vasgyárak különféle fajtái. Először tehát azok, amelyek a nő- és gyermekmunkára spekulálnak és csak késöbb a férfimunkásokat is foglalkoztatók. A gyárakat természetesen nem a nagyvárosok kültelkein létesítették, mert hiszen ilyenek nincsenek, hanem falvakban, vagy sokszor az erdőben is. E furcsa helyzet következtében aztán igen különös képek keletkeztek a felvidéken. A kanyargós domboldalon sovány és piszkos tehenek nyikorgó faekét húznak. Lent a völgyben pedig acélsíneket, vagy a modern technika legujabb vívmányaihoz szükséges géprészeket gyártanak. Kis patakok szük morotváiban kender ázik, amelyböl egy szenvedésektől letörpült nép nyomorúságos eszközökkel a "fehérnemüit" készíti, a szomszédságban pedig amerikai rendszerü gyári helyiségekben ezerkaru szövőgépeken világhírü vásznakat gyártanak. A kis fatemplomokban tarka-barka rongyokba bugyolált, fázós emberek szoronganak és a nadrágos emberek világából végleg kirekesztett iszákos pap unott prédikációját a szomszédos gyár angol posztót készítő gépeinek süketítő zakatolása zavarja. Az express-vonat szalmatetős kalyibák közt vágtat, agyagos hegyek tövében pedig villannyal hajtott tégla- és cserépgyárak füstölögnek, amelyek más tájak fejlettebb viszonyok között élő népe részére éjjelnappal gyártják a legkitünőbb épitőanyagot.
Az ilyen elhagyott helyeken aztán teljesen szabadjára van eresztve a kapitalizmus. A kizsákmányolásnak és az emberkínzásnak nincs határa. A rózsahegyi szövő- és fonógyárban a nehéz munkával és a nyomoruságos bérekkel ezrével teszik tönkre a zsenge koru fiu- és leánygyermekeket, akiket mellékesen még pofoznak is. És a felnőtt munkások is olyan nyomoruságos sorsban vannak itt, hogy a Vágból kifogják a dögöket, amelyeket lopva megfőznek, hogy éhségüket csillapíthassák. A mateóci zománcedénygyárban a kemencék pokoli tüzében törvény által tiltott korban alkalmaznak gyenge fiucskákat, akik ott pár évi munka után elégnek, vagy megfulladnak. Pohorellán, a Kóburg-herceg gyáraiban, az egész felső Garamvölgy népét nyomorították el az embertelen kizsákmányolással. Károlyi László gróf köedénygyárában pedig egyetlen éptestü munkás sem található. A nehéz munka és az állatnak sem való táplálkozás teljesen tönkre tette a munkásokat. Zsolnán a posztó- és celuloze gyárak pusztítják a munkások ezreit. Ózdon, Nyustyán és Korompán Rimáék garázdálkodnak. A hátborzongató részletek már ismeretesek és hogy a várostalan felvidéken ez mindenütt így van, azt hivatalos közlemények is igazolják."
De nemcsak a gazdasági elnyomatás ellen emeltem szót, hanem üldöztem a politikai betyárságokat is. 1913 augusztusában Jugovits határrendőrségi kapitány a turócszentmártoni gyülésen való részvétel miatt kitiltotta Zsolnáról dr. Hálek Iván prágai orvost. A kitiltásról Várnay Gusztáv, (ma is élő elvtársam) értesített. Az ügy megvizsgálására rögtön Zsolnára utaztam és még az éj folyamán hosszu cikket telefonáltam le a Népszavának, melyben többek közt a kö vetkezőket mondottam (čte:)
"A határrendörség statáriális itélete óríási megbotránkozást keltett nemcsak Zsolnán, hanem a szomszédos megyékben is. A kiváló orvost ugyanis nemcsak Zsolnáról keresték fel a betegek ezrei, hanem távolabbi vidékekről is. A polgárok és a munkások egyaránt szerették az ügyeskezü és jeles tudományu orvost, aki a szegényeket a legcsekélyebb dijjazásért, vagy teljesen ingyen gyógykezelte. Hogy dr. Hálek mennyire közbecsülésben álló ember, azt igazolja az a körülmény is, hogy fölebbezését Rudnay István alispánnál megelőzte egy kérvény, amelyben 150 aláíró kéri a határrendőrség itéletének megsemmisitését. A kérvényezők beadványukban elmondják, hogy milyen veszteség érné Zsolnát és környékét dr. Hálek kiutasítása miatt. Igy csinálják Magyarországon a hatalom bódult kisistenei a világ legbotrányosabb nemzetiségi politikáját, a nemzetiségek és az ország népének kiszámíthatatlan kárára."
A cikket tartalmazó Népszava számaival másnap délután egész Zsolnát elárasztottam; az eredmény az volt, hogy a kiutasítást megsemmisítették.
Tisztelt Nemzetgyülés! Ime cáfolhatatlan adatokkal bizonyítom, hogy teljes erőm latbavetésével küzdöttem a szlovák nép elnyomása és üldözése ellen. Ha volna igazság a földön, akkor e tények nekem olyan tényleges és erkölcsi erőt adnának legalább is, mint önöknek a hires pittsburgi szerződés. És most elmondom, mi történt velem a Hoda kolléga általam inkrimi nált kifejezése után.