Tisztelt képviselőház! Az elöttünk fekvő 1934. évi állami zárszámadás - ha alaposan áttanulmányozzuk - nem egyéb, mint közel 600 oldalas vádirat a kormány ellen, amely annak idején a költségvetést előterjesztette és könnyelmü gazdálkodásával lehetővé tette, hogy ettől a költségvetéstől merőben elütő zárszámadás kerüljön a törvényhozás elé. A legjellemzőbb erre az a körülmény, hogy maga az előadó úr, akinek hivatalból az volna a kötelessége, hogy a zárszámadást megvédje mert végül is elfogadásra ajánlja - kiesett ebből a hivatalos szerepéből és védőbeszéd helyett dörgedelmes vádbeszéddel ajánlja a vádlott felmentését.

De lehet-e védeni olyan gazdálkodást, amely 9 milliárdos keretben több mint egymilliárdos veszteséggel zárul? Az államháztartás deficitje az elmult öt esztendőben meghaladta a hat milliárdot, az államadósságok pedig elérték a 40 milliárd koronát.

Valóságos asztronomikus számok ezek. Annyit jelent ez, hogy az állam minden lakosát - a csecsemőket is beleszámítva - közel 3.000 korona államadósság terheli. Ha mindezekhez hozzávesszük még, hogy a hadügyminisztérium 24 millióval, a közegészségügyi minisztérium ötödfél millióval, a pénzügyminisztérium pedig 362 millióval lépte túl a költségvetés előírányzatát anélkül, hogy a törvényes rendelkezések értelmében erre a túllépésre a törvényhozás hozzájárulását kikérte volna, olyan felelőtlen gazdálkodás képét kapjuk, amely a legsúlyosabb elitélésben kell, hogy részesüljön minden oldalról.

Hjába van parlamenti takarékossági és ellenőrző bizottság, hiába van Legfelsőbb állami számvevőszék, ha a felelős miniszterek a törvényes rendelkezéseket figyelembe nem véve, felelőtlenül gazdálkodnak. Fogják is ezt tenni mindaddig, amíg a miniszterek felelősségre vonására vonatkozó törvény tető alá nem kerül s amíg a Legfelsőbb számvevőszék működését a modern időknek megfelelő törvény nem szabályozza. Ma a Bach-korszakból való törvény rendelkezései irányadók még mindig e legfontosabb állami institució működésénél s ha cinikus volnék, azt mondanám, hogy a közigazgatás bürokratizmusa ma sincs sokkal tovább a gyászos emlékü Bach-korszaknál.

Mi évek óta harcolunk a Legfelsőbb számvevőszék függetlenítéseért és hatáskörének modern törvénnyel való szabályozásáért, mert akkor nem fordulhatna elő - hogy csak egy példát említsek - hogy az állami erdőknél és birtokoknál a költségvetés 29 milliós jövedelemmel számítson, az állami zárszámadás pedig közel 9 milliós deficitet mutasson ki, vagyis közel 38 milliós külömbség legyen a várt és a való eredmény között.

Az sem fordulhatna elő, hogy az állam kezelésében lévő 82 külömböző alap közül amelyek össszege meghaladja a másfél milliárd koronát - mindössze alig öt alapnak a gazdálkodásáról kapunk képet a zárszámadásban. Igy azután csak az előadó úr beszédéből szerzünk tudomást arról, hogy a jövedéki bírságokból létesített alapot, amely kerek 85 millió koronára rúg, néhány pénzügyminisztériumi főtisztviselő kezeli. És mi történt ezzel az államháztartásban is tekintélyes összeggel? Az alap kezelői ebből házakat építettek a pénzügyőrseg szamara, amelyeknek tulajdonjoga az alapot illeti és az állam csupán bérlője ezeknek az objektumoknak. Az a groteszk helyzet állott tehát elő, hogy állami bevételekből olyan objektumokat létesítettek, amelyek használatáért az állam külön bért is köteles fizetni, állapította meg maga az előadó úr. Én még hozzátenném, hogy könnyen elképzelhetjük, hogy milyen gazdálkodás folyik az egyéb alapokkal, amelyekről a zárszámadásban meg sem mernek emlékezni.

Mindez nem fordulhatna elő, hogyha a mai időknek megfelelőmodern törvény szabályozná a Legfelsőbb számvevőszék működését és ezért a leghatározottabban követeljük e törvény mielőbbi benyujtását és letárgyalását. Általában több hozzáértést és méginkább több felelősségérzetet kell követelnünk azoktól, akik az államháztartást vezetik és azok felelősségrevonását, akik a gazdasági élet megfenekléseért felelősek. A gazdasági válság mélypontján még mindig nem jutottunk túl egyes hivatalos tényezők optimista kijelentései dacára sem. A munkanélküliek és ellátatlanok tömege nem akar csökkenni, sőt ma már ott vagyunk, hogy szomoruan kell megállapítanunk a tényt, hogy minden tizedik lakósa ennek az államnak éhezik és csak a lakosság szolidaritása révén könyöradományokból tengeti életét. Az általános eladósodás olyan méreteket öltött, hogy - ha idejekorán nem jön segítség - a katasztrófa elkerülhetetlen. Elég itt rámutatnom arra a nemrégiben megjelent statisztikára, amely szerint a közalkalmazottak - tehát az állam legbiztosabb jövedelmü rétegének - adóssága meghaladja a 2 milliárd koronát, a mezőgazdaság eladósodása pedig közel 20 milliárd koronát tesz ki.

A kisipar és kereskedelem, valamint az ipari és kereskedelmi üzemekben foglalkoztatott személyek eladósodásáról sajnos nincsen statisztika, de bizonyára ez is néhány milliárdra rúg. Minél keletebbre megyünk ez államban, az eladósodás és ezzel az elszegényesedés annál nagyobb mértékü. Szlovenszkón és Ruszinszkón például a mezőgazdasági üzemeknek alig 14 százaléka adósságmentes, viszont 40 százaléka hektáronként ezer koronával, 19 százaléka 2000 koronával, 1 százaléka hektáronként 10.000 koronával és ugyancsak 1 százaléka ezenfelüli összeggel van hektáronként megterhelve. A mezőgazdasági üzemek aktív vagyonállagának közel 20 százalékos megterhelését jelenti ez.

Ilyen körülmények között az adósróf meghúzása, ujabb adónemek bevezetése, vagy a régiek emelése szinte az öngyilkossággal egyenlő. Nem csoda, hogy a közbevételek csaknem minden vonalon 20-30 százalékkal alatta maradtak a költségvetés előírányzatában várt bevételeknél és ez is csak a pénzügyi és adóhatóságok könyörtelen behajtási módjainak köszönhető, amit a végrehajtási és büntetési összegek óriási emelkedése igazol a legszomorubban. A legszembetünőbben igazolja a behajtási mód könyörtelenségét különösen Szlovenszkón a vagyondézsma hozamának kimutatása az 1934. évben. A zárszámadás szerint ezen a címen 1934-ben 10˙5 millió koronát hajtottak be, míg Csehországban 18˙5 millió koronát. Végrehajtási költség, hátrálékos kamat és büntetés cimén Szlovenszkón 6,150.000 koronát hajtottak be, míg Csehországban ugyanekkor csak 4,800.000 koronát, pedig a hátrálék Csehországban közel 231 millió korona, Szlovenszkón pedig 168 millió. Azt pedig - úgyhiszem - senkisem állíthatja, hogy Szlovenszkó földje gazdagabb volna a történelmi országokénál. Az aránylag nagyobb hozam tehát tisztán csak az ottani pénzügyi hatóságok könyörtelenebb és a lakosság teherbíróképességével nem sokat törődő eljárásának tudható be.

Hogy azután ezekkel a közpénzekkel milyen felelőtlenül folyik a gazdálkodás, arra a legjellemzőbb példa, ha az állami üzemek zárszámadásainak adataiba tekintünk be. 18 állami üzem közül nem kevesebb mint 8, tehát a közvállalatoknak 45 százaléka deficittel zárta az 1934. üzleti évet és a hiány összege eléri a 700 millió koronát. Pedig ezek a vállalatok kereskedelmi vállalatok, ahol a gazdálkodásban a kereskedelmi szempontok kell, hogy írányadók legyenek. Könnyen elképzelhető, hogy milyen gazdálkodás folyik ott, ahol nem a kereskedelmi szempont a mértékadó.

Arról nem is akarok már szólni, hogy a közhasznu beruházások és segélyezések sorában Szlovenszkó és Ruszinszkó a legmostohább elbánásban részesül, a nemzeti kisebbségek pedig teljesen ki vannak ebből zárva, vagy csak nagyon-nagyon keveset kapnak vissza azokból a súlyos adókból, amelyeket nem egyszer kínos verejtékkel, de becsületesen megfizetnek.

Pedig Szlovenszkó és Ruszinszkó egykor virágzó területei ma ipari és gazdasági temető képét mutatják, ott kellene tehát leginkább az államhatalom támogató keze. A mai bonyodalmakkal és robbanó anyaggal terhes időkben első sorban az állam érdeke kívánja meg, hogy népei sorában a válság okozta súlyos gondok mellé az elkeseredés mérgét ne vesse. Több megértést az állam keleti részeinek speciális bajai íránt, több felelősséget a közpénzek kezelésénél és a nemzeti kisebbségek életjogainak csorbítatlan elismerését követeljük.

Amíg a kormány ennek belátására nem jut, addig ebben az országban nem lehet belső konszolidálásról beszélni, főleg akkor nem, ha Szlovenszkó országának első köztisztviselője olyan sérelmes módon nyilatkozik magyar ügyekről, mint ahogy ezt az eperjesi kultúrest botrányával kapcsolatban sajnálattal kellett tapasztalnunk. Szlovenszkói tartománygyülési képviselőink ez ügyben interpellációt nyujtottak be Országh József országos elnökhöz. Országh elnök úr jónak látta, hogy erre az interpellációra olyan hangon válaszoljon, amely sem nem cinikus, sem nem lekicsinylő, de egyszerüen a magyarságot sértő. Az a magyarság, amely itt él ebben az országban, illetve ezen országrészben már ezer esztendeje és kultúrintézményei kormányhatóságilag jóváhagyott alapszabályokkal rendelkeznek, tiltakozik az ellen, hogy egy másik nem magyar intézmény, amelyik szeretné magát ezzel hazafiasabbá tenni, az est rendezésével kapcsolatban sárosi magyar svihákokról beszél, amit nem lehet eléggé elitélni, de még elitélendőbb, hogy Szlovenszkó első köztisztviselője az interpellációra adott válaszban nem resteli ezt a sértő kifejezést papírra vetni és ezzel dokumentálni, hogy ő nem pártatlan és hogy nem arra a helyre való, ahová állították. Mi magyarok magyarok vagyunk és semmiféle svihákok nem vagyunk sem Országh úrnak, sem más egyesületnek.

Mindaddig, amíg a köztársaságban a magyarsággal így bánnak, amíg a magyarságnak nem adják meg száz percentben a bennünket megillető jogokat, mindaddig amíg sérelmeinket nem orvosolják, sem a kormánnyal, sem a költségvetéssel, sem a zárszámadással soha egyet nem érthetünk és azt el nem fogadhatjuk. (Potlesk poslanců maďar. křest. socialistické strany.)