Poslanecká sněmovna N. S. R. Č. 1931.

III. volební období.

4. zasedání.

Původní znění.

1302.

Javaslat

Beadják: Hokky Károly nemzetgyülési képviselö és társai az állampolgárság szabályozása tárgyában.

Alulírottak javasolják:

A tisztelt Képviselöház fogadja el a következö torvényt:

Törvény

kelt 1931. évi ............................ én,

az állampolgárság szabályozása tárgyában.

1. §.

Mindazok a személyek, akik 1918, október 28. án magyar állampolgárok voltak, ezen a napom Szlovenszkó vagy Ruszinszkó valamely kózségében laktak és az érvényben levű torvények szerint csehszlovák állampolgárságot, illetöleg más államban állampolgárságot nem szereztek, ezen torvény folytán szerzik meg a csehszlovák állampolgárságot és úgy tekintetnek, mintha már 1918, október 28. ám a Csehszlovák Köztársaság állampolgáraivá váltak volna, az állampolgársággal járó minden jogigénnyel együtt.

Az 1918. október 28. i belföldón való lakás tényét nem érinti az, ha valaki ez diópontban vagy ezelött, vagy ezután kenyérkereset, tanulmány, gyógykezelés, katonai szolgálat, hadifogság vagy más körülmény folytán külföldón tartózkodott.

Kifejezetten csehszlovák állampolgároknak ismertetnek el azok is, akiket valamely község képviselötestülete 1910. január 1. és 1918. október 28. a között vett fel határozatilag a község kötelékébe az itt lakásra való tekintet nélkül.

2. §.

A tárvényes házasságban élű ók férjik, kiskoru gyermekek pedig atyjuk, ilyennek nemlétében anyjuk e torvény alapján megszerzett állampolgárságát követik.

Ha a férj, illetöleg az atya, ilyennek nem létében pedig az anya, aki, ha életben volna, az 1. §. alapján csehszlovák állampogárságot szerezne, 1918. október 28. a után, de ezen torvény hatálybaléptének napja elött meghalt, úgy az özvegy, illetöleg a gyermekek e torvény folytán ugyancsak megszerzik a csehszlovák állampolgárságot.

3. §.

Az 1. és 2. §§. szerint megszerzett állampolgárság az 1918. október 28. i lakás szerint illetékes járási hivatal által díj- és illettékmentesen igazolandó.

4. §.

Azon személyek illetöségét, akik ezen torvény folytán szerezték meg a csehszlovák állampolgárságát, az 1920, április 9. én 236. sz. a. kelt torvény 14. §-ában foglalt elvek alapján a belügyminiszter állapitja meg.

5. §.

Az 1926. évi július 1. én kelt 152. sz. torvény hatályának megszünte után a folyamatban levű, de még el nem intézett kérvények már a jelen torvény rendelkezései szerint birálandók el.

6. §.

Ezen törvény kihirdetése napján lép életbe és végrehajtásával a belügyminiszter bizatik meg.

Indokolás.

Közismert tény, hogy az állampolgárság rendezetlensége következtében Szlovenszkó és Ruszinszkó lakosságának igen jelentékeny része ónhibáján kívíil teljesen tarthatatlan helyzetben él.

A trianoni békeszerzödés 61. cikke értelmében a csehszlovák állampolgárság mindazon volt magyar állampolgárt megilleti, aki 1910, január 1, én valamely csehszlovák községben illetöséggel birt.

Ugyanezt mondja ki az 1920. évi 236. sz. t. 1. §-a is, azonban az illetöség kérdésenek eltáró és téves magyarázata okozta a tarthatatlan jogi helyzetet. A hatósága és a Legfelsö Közigazgatási Bíróság ugyan az illetöség igazolásához megkívánták annak írásbeli bizonyítást, hogy az illetöséget, illetve állampolgárságot káró egyén 1910. elött már valamely község kötelékébe kifejezetten, képviselötestületi határozottal is, felvétetett. Ezen feltételek teljesítése a jelenlegi szlovenszkói és ruszinskói lakók közül soknak nem áll módjában, mert a régi magyar joggyakorlat egyáltalán neon kívánta annak írásos igazolását, hogy valaki valamely község kötelékéböl kilépett és egy másik község kötelékébe felvétetett, hanem azzal a ténnyel, hogy valaki valamely községben 4 évig lakott és ott a község terheihez hozzájárult, minden kilón alakszerűség nélkül az illetöséget megnyerte, - az olyan köztisztviselök és katonai személyek pedig, akik a község adók viselésétöl fel voltak mentve, olybá tekinttettek, mint akik a község adót megfizették. Ez a törvénymagyarázat és jogfejlödés ellentétes ugyan a volt osztrák területeken érvényben volt közigazgatási joggal, ámde minden életviszony rendezésének, s így az illetöségnek kérdése is csak az annak idején az illet jogterületn érvényben volt jog szerint bírálható el, tehát oly jogot, amely a jelzett területeken 1918. elött ott sohasem volt érvényben, irányadóul venni az általános jogelvekbe ütközö.

Ennek a felismerése alapján és e lehetetlen állapotoknak rendezése céljából jót létre az 1926. évi 152. sz. (lex Dérer) torvény, amely azonban e kérdést nem oldotta meg, Ez utóbbi torvény ugyanis az 1920. évi 236. sz. csehszlovák torvénynél is egy lépéssel hátrább megy, mert nem ismeri el csehszlovák állampolgárokul mindazon személyeket, akik 1910. január 1. én itt illetöséggel bírtak, hanem csak igényt nyújt az ezen torvényben felsorolt egyéneknek arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérhetik. Ez azért bizonyos fokú visszaesés, mert amire a trianoni békeszerzödés és a felhívott korábbi torvény szerint valakinek joga van, annak a megadását nem is kell kérnie és még kevésbé kell e jog megadásáért díjat és illetéket fizetnie. A lex Dérer az állampolgárság megadásának igényét csak azon volt magyar állampolgároknak biztosította, akik 1910. január 1. e után is mind a ma napig megszakítás nélkül a csehszlovák köztársaság mai területén laktak és más állam területén sem állampolgárságot, sem illetöséget nem szereztek. A torvénynek ez a rendelkezése egyrészt ellenkezik a békeszerzödéssel, másrészt fizikailag teljesíthetetlen követelmény. Ellenkezik a békeszerzödéssel, mert ez az állandó írtlakást nem kívánja, fizikailag pedig teljesithetetlen, mert oly negatív bizonyítást igényel, amely ad absurdum vive pl., a délamerikai államok, vagy apróbb szigetállamak bizonyitványainak a becsatolását is igényelhetné. A lex Dérer továbbá egy csomó egyént, pl., a volt katonai egyéneket, az annak idején a fogadalmat bármi okból le nem tevöket, valamint akiket kiutasítottak, vagy államellenes magatartást tanúsítattak, kizárja azok közül, akik ezen torvény alapján az állampolgárságot kérelmezhetik. Ez az álláspont jogilag nem tarható, mert az ipso facto és pedig az államfordulat következtében és folyom anyaképen megszerzett állampolgárságtól ilyen kizárás statuálásával jogszerien senki meg nem fosztható, illetve a metáni büntetendö cselekmények csak a rendtörvény és a büntetötörvény alapján büntethetök. A helyzeten javítani akaró torvény ezen és még egyéb hiányossága, homályossága az uralkodó jogbizonytalanságot tehát nemhogy megszüntette, hanem még fokozottabb mértékben növelte is. A torvény végrehajtása pedig még zavarosabb helyzeteket teremtett.

A jelen törvényjavaslat az ilykéi elöállott visszás állapotokon óhajt gyökeresen segíteni azzal, hogy mindenki részére, aki az államfordulat folytán idecsatolt területnek lakója, e terület idecsatolásának természetszer folyományaként az illetöséget és állampolgárságot is megadja.

Ezt a megoldási módot indokolja részben a saint - germaini kisebbségi szerzödés 3. cikke is, amely szerint a csehszlovák állam kódteles állampolgárokul elismerni azokat, akik e szerzödés életbeléptetésének napján: 1921. július 26. án illetösséggel bírtak Szlovenszkón, illetöleg Ruszinszkóban. A magyar jog szerint pedig ezen a napon illetöséggel bírtak mindazok, akik 4. év óta, tehát 1917. július 26. a óta valamely szlovenszkói, vagy ruszinskói községben laktak és adót fizettek. A saint-germaini szerzödés szerint ezek tehát ipso jure csehszlovák állampolgársággal bírnak. A jelen javaslat azon-bán az állampolgársági kérdés végleges megoldása céljából a méltányosság azon álláspontjára helyezkedik, hogy az állampolgárságot megadja mindazok részére is, akik az államfordulatkor itt laktak és azóta is itt élnek.

E méltányosság gyakorlására annál is inkább szűkség van, mert az 1920. április 9. én kelt 236. sz. torvény 1. §-a 2. bekezdése alapján a volt német állampolgárok ugyancsak a lakás puszta ténye alapján szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, a volt osztrák állampolgárok számára pedig az 1921. március 26. án kelt 107. sz. torvénnyel becikkelyezett brünni szerzödés könnyítette meg a csehszlovák állampolgárság megszerzését és így a csehszlovák köztársaság azon lakosainak, akik elöbb magyar álompolgárok voltak, is végre ugyanolyan feltételek mellett meg kell adni az állampolgárságot.

Fenti javaslat indokolásával együtt azonos szövegü a Grosschmid Géza dr. szenátor és társai által a szenátusban még 1929. év ósén benyújtott javaslattal kiegészítve az 1. §. 2. és 3. bekezdésével és a 4. §-a, amely pótló rendelkezések a törvény gyakorlati, könnyebb és szabadelvübb végrehajtását kivájnák biztosítani és kizárni azt, hogy egy esetleges végre- hajtórendelet az állampolgársági jog kiterjesztését megszoríthassa,

Prágában, 1931. június hó 19. én.

Hokky,

dr. Jabloniczky, dr. Keibl, Nitsch, Horpynka, dr. Hanreich, ing. Jung, Krebs, Köhler, Geyer, Kasper, Schubert, Knirsch, Simm, Matzner, dr. Hassold, dr. Schollich, dr. Holota, dr. Törköly, Szentiványi, Dobránsky, dr. Szüllö, Fedor, ing. Kallina.

 

Poslanecká sněmovna N. S. R. Č. 1931.

III. volební období.

4. zasedání.

Překlad.

1302.

Návrh

poslanca Hokkyho a druhov

na vydanie zákona o úprave štátneho občianstva.

Podpísaní navrhujú:

Poslanecká snemovňa ráč sa usniesť:

Zákon

zo dňa ..............................,

ktorým sa upravuje štátne občianstvo.

Národné shromáždenie usnieslo sa na tomto zákone:

§ 1.

Všetky tie osoby, ktoré boly dňa 28. októbra 1918 uhorskými štátnymi občanmi, tohoto dňa v niektorej obci na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi bydlely a podľa platných zákonov štátneho občianstva československého alebo štátneho občianstva v inom štáte nenadobudly, nabývajú štátneho občianstva československého v dôsledku tohoto zákona a pokladajú sa za také, ako keby sa boly staly už dňa 28. októbra 1918 štátnymi občanmi československými so všetkými právnymi nároky spojenými so štátnym občianstvom.

Fakt bydlenia tuzemského dňa 28. októbra 1918 nie je dotčený tým, jestliže niekto v tejto dobe alebo predtým či potom zdržoval sa v cudzozemsku cieľom zárobku, študia, liečby, v dôsledku vojenskej služby alebo válečného zajatia, alebo inej okolnosti.

Za československých štátnych občanov výslovne sa uznávajú tiež tí, ktorých zastupiteľský sbor niektorej obce medzi 1. januárom 1910 a 28. októbrom 1918 prijal usnesením do sväzku obce bez ohľadu na tunajšie bydlenie.

§ 2.

Ženy žijúce v zákonitom manželstve sledujú manžela, nezletilé deti svojho otca, a niet-li ho, vtedy svoju matku v štátnom občianstve nadobudnutom podľa tohoto zákona.

Jestliže manžel poťažne otec, a niet-li ho, vtedy matka, ktorí by v prípade dožitia boli nadobudli štátneho občianstva na základe § 1, zomreli po 28. októbri 1918 avšak pred nastúpením platností tohoto zákona, v tomto prípade vdova poťažne deti rovnako získajú štátne občianstvo na základe tohoto zákona.

§ 3.

Štátne občianstvo nadobudnuté podľa §§ 1 a 2 má poplatku a taxy proste preukázať okresný úrad, príslušný podľa miesta bydliska v deň 28. októbra 1918.

§ 4.

Domovskú príslušnosť osôb, ktoré získaly štátne občianstva v dôsledku tohoto zákona, stanoví minister vnútra na základe zásad obsažených v § 14 zákona zo dňa 9. apríla 1920, čís. 236 Sb. z. a n.

§ 5.

Žiadosti, ktoré sú pojednávané ale ešte nevybavené po zániku platnosti zákona zo dňa 1. júla 1926, čís. 152 Sb. z. a n., buďte posudzované už podľa ustanovení tohoto zákona.

§ 6.

Zákon tento nabýva platnosti v deň svojho vyhlásenia a jeho prevedenie ukladá sa ministrovi vnútra.

Dôvody.

Je všeobecne známa skutočnosť, že veľmi značná časť obyvateľstva Slovenska a Podkarpatskej Rusi žije následkom neupravenosti štátneho občianstva v pomeroch naprosto neudržiteľných.

Vo smysle článku 61 mierovej smluvy Trianonskej náleží štátne občianstvo československé všetkým tým bývalým uhorským štátnym občanom, ktorí dňa 1. januára 1910 mali domovské právo v niektorej obcí československej.

To tiež vyslovuje i § 1 zákona čís. 236/1920, avšak neudržiteľný právny stav vyvolaný bol odlišným a pochybeným výkladom domovskej príslušností. K preukazovaniu práva domovského požadovaly totiž úrady a najvyšší správny súd písomné svedectvo o tom, že osoba, žiadajúca o domovské právo rešp. o štátne občianstvo bola pred r. 1910 do sväzku niektorej obce výslovne, usnesením zastupiteľského sboru prijatá. Týmto podmienkam mnohí z dnešných obyvateľov Slovenska a Podkarpatskej Rusi nemôžu vyhoveť, lebo stará právna prax uhorská vôbec nepožadovala písomné dokazovanie toho, že niekto zo sväzku niektorej obce vystúpil a prijatý bol do sväzku obce inej, ale faktom, že niekto v niektorej obci 4 roky bydlel a tam prispieval k obecným bremenám, bez akýchkoľvek zvláštnych formalít získal domovskú príslušnosť, a verejní úradníci a vojenské osoby, ktorí bolí obecných daní sprostení, pokladali sa za takých, ako keby boli obecné dane zaplatili. Tento výklad zákona a tento právny vývoj je síce v protive s právom administratívnym, ktoré platilo v bývalom území rakúskom, avšak otázka úpravy akýchkoľvek životných pomerov a tedy aj otázka práva domovského môže byť upravovaná tiež len na základe práva plativšieho svojho času v tom ktorom území, a tedy protiví sa všeobecným zásadám, berie-li sa za smerodajné právo také, ktoré vo zmienených územiach pred r. 1918 nikdy v platnosti nebolo.

Na základe týchto poznatkov a cieľom usporiadania týchto nemožných pomerov došlo k vyneseniu zákona čís. 152/1926 (lex Dérer), ktorý však tieto otázky nevyriešil. Tento zákon totiž je ešte o krok retrográdnejší než zákon čís. 236/1920, lebo nepriznáva štátne občianstvo československé všetkým osobám, ktoré maly tuná domovskú príslušnosť pred 1. januárom 1910, ale osobám uvedeným v tomto zákone poskytuje iba nárok, aby mohly žiadať u československých úradov o udelenie štátneho občianstva. Je to do istej miery zneužitím preto, lebo k čomu má niekto právo na základe mierovej smluvy Trianonskej a drievejšieho zákona, o udelenie toho ani nemusí žiadať a tým menej za udelenie tohoto práva poplatky a taxy platiť. Lex Dérer zaistil nárok na udelenie štátneho občianstva len takým býv. uhorským štátnym občanom, ktorí po 1. januári 1910 až do dnešného dňa nepretržite v dnešnom území Československej republiky bydleli a v území iného štátu ani štátneho občianstva ani domovskej príslušnosti nenadobudli. Toto ustanovenie zákona jednak protiví sa mierovej smluve a jednak je požiadavkom fyzicky nesplniteľným. Protiví sa mierovej smluve, lebo táto nepožaduje stále tunajšie bydlenie, a fyzicky je nesplniteľný, lebo vyžaduje si takého negatívneho dôkazu, ktorý dovedený ad absurdum mohol by požadovať tiež pripojenie vysvedčenia na pr. z juhoamerických štátov alebo z niektorých menších štátov ostrovných. Lex Dérer ďalej vylučuje celú hromadu jednotlivcov z tých, ktorí na základe toho zákona môžu žiadať o štátne občianstvo, takí sú na pr. býv. vojenské osoby, jednotlivci, ktorí svojho času nesložili sľub vernosti z akéhokoľvek dôvodu, ako aj jednotlivci, ktorí prejavili stanovisko protištátne alebo ktorí boli vyhostení. Tento stav je právne neudržiteľný, lebo štátneho občianstva nadobudnutého ipso facto v dôsledku a z podnetu štátneho prevratu nikto nemôže byť štatuovaním takejto výluky právne pozbavený, poťažne eventuelné trestné činy môžu byť iba na základe zákona na ochranu republiky a zákona trestného stíhané. Zákon, ktorý zamýšľal pomery zlepšiť, touto a ešte inými svojimi závadami, svojou nejasnosťou nielen, že právnu neistotu nezažehnal, ale ju ešte vo stupňovanejšej miere zväčšil. A prevádzanie tohoto zákona vyvolalo pomery ešte zmätenejšie.

Práve predložený návrh zákona snaží sa radikálne odpomôcť takto vyvolanej anomálnej situácii tým, že každému, kto je obyvateľom území v dôsledku štátneho prevratu sem pripojených, udeľuje domovskú príslušnosť i štátne občianstvo ako prirodzený dôsledok pripojenia tohoto územia k republike.

Spôsob tohoto riešenía je z časti odôvodnený tiež článkom 3. menšinovej smluvy Saint-Germainskej, dľa ktorej československý štát je povinný priznať štátne občianstvo všetkým tým, ktorí v deň nastúpenia platnosti tejto smluvy, t. j. 26. júla 1921 malí domovské právo na Slovensku, resp. v Podkarpatskej Rusi. Podľa práva uhorského však v uvedený deň mali domovské právo všetci tí, ktorí od 4 rokov a tedy od 26. júla 1917 v niektorej obci na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi bydleli a dane platili. Podľa smluvy Saint-Germainskej tedy títo majú ipso jure štátne občianstvo československé. Tento návrh však za účelom definitívneho riešenia otázky štátno-občianskej stavia sa na to stanovisko slušnosti, že udeľuje štátne občianstvo všetkým, čo tuná v dobe štátneho prevratu, bydleli a od tých čias tu bydlia.

Tejto slušnosti je treba tým väčšmi, lebo na základe § 1, odst. 2. zákona zo dňa 9. apríla 1920, čís. 236 Sb. z. a n. tiež, bývalí štátni občania nemeckí získali československé štátne občianstvo iba na základe holého faktu bydlenia, bývalým rakúskym štátnym občanom však bolo usnadnené získanie štátneho občianstva československého brnenskou smluvou inartikulovanou v zákon za dňa 2. marca 1921, čís. 107. Sb. z. a n. a tedy za rovnakých podmienok treba poskytnúť konečne štátne občianstvo tiež tým obyvateľom republiky Československej, ktorí boli prv štátnymi občanmi uhorskými.

Predložený návrh i so svojou dôvodovou zprávou je totožného textu s návrhom, podaným od senátora dr. Gejzu Grosschmida a druhov v senáte na podzim 1929, doplnený odstavcami 2. a 3. §u 1. a §om 4., ktoré dodatočné ustanovenia majú zaistiť praktické, snadnejšie a liberálnejšie prevádzanie zákona, a majú vylúčiť, aby eventuelným prevádzajúcim nariadením mohlo byť reštringované rozšírenie práva štátno-občianskeho.

V Prahe, dňa 19. júna 1931.

Hokky,

dr. Jabloniczky, dr. Keibl, Nitsch, Horpynka, dr. Hanreich, inž. Jung, Krebs, Köhler, Geyer, Kasper, Schubert, Knirsch, Simm, Matzner, dr. Hassold, dr. Schollich, dr. Holota, dr. Törköly, Szentiványi, Dobránsky, dr. Szüllö, Fedor, inž. Kallina.